„Meghívott egy kávéra. Én már senkit nem hívhatok meg, nem vagyok kancellár. Orbánnal nem voltunk mindig egy véleményen, ezt el kell fogadni, de ha az emberek elkezdenek egymással nem beszélni, az nagyon rossz” – ezzel vezette fel a Németországot 16 éven át vezető Angela Merkel szerdai informális találkozóját Orbán Viktorral, amiről Budapesten a CEU épületében beszélt az Animus Könyvek és a 24.hu közös könyvbemutatóján, amelyet Merkel Szabadság című, tavaly magyarul is megjelent memoárjának apropóján szerveztek, amiről itt olvashatja ismertetőnket.
A volt kancellár mondata jól kirajzolja személyiségét és politikai hitvallását is. Bár Bismarck és egykori mentora, Helmuth Kohl után ő volt leghosszabb ideig kancellár, tisztában van a hatalom időlegességével, nem tekinti személyisége részének. Mindig az együttműködést kereste a konfrontáció helyett. Igaz, utólag ezért kritika is érte, mondván, a migránsválság idején és Vlagyimir Putyinnal szemben is másként kellett volna eljárnia. Ő azonban ezt nem így látja, azért is tartotta fontosnak megírni memoárját, hogy az ő szemszögét, motivációit is értsék, és „jó emlékezetében maradjon meg” az embereknek.
A bő egy órás beszélgetésen Merkel saját politikai karrierjéről beszélt. Hogy mit jelentett neki és a környezetének nőként és az NDK-ban felnőtt emberként a politika csúcsára érni, egy 82 milliós ország kancellárjaként a hazai ügyeken túl
- az EU és az euró sorsát is meghatározó 2008-as pénzügyi válságot, majd
- a 2015-ös migránsválságot kezelni, és
- az Oroszországgal való kapcsolatot egyengetni.
Az utóbbi az üzleti együttműködés, az Oroszországnak jelentős hasznot hozó gázimport ellenére a Nyugattal való egyre nagyobb konfrontációhoz vezetett. Ez 2022-ben Ukrajna megtámadásában csúcsosodott ki, akkor és azóta is sokan bírálják Merkelt, hogy Grúzia 2008-as lerohanásakor és a Krím 2014-es elcsatolásakor is túlzottan engedékenynek bizonyult Putyinnal szemben.
NDK-s kvótanő
Bár Hamburgban született, az NDK-ban nőtt fel, ez szerepet játszott karrierjében. A politikába ugyan kutatófizikusi pályája után, 35 évesen került be az NDK első és utolsó demokratikusan választott kormányának szóvivő-helyetteseként, de az egyesítés után pártja a kormányzó kereszténydemokrata CDU része lett, ahol Helmut Kohl hamar felfigyelt rá.
„Fiatal voltam, nő, és kelet-német, a CDU-ban ilyen nem volt. A kelet-német kvótát is kellett hoznia a kabinetben” Kohlnak,
akitől a női és ifjúságügyi tárcát kapta. A családügyet nem, azt „konzervatív témaként nem akarta Kohl egy kelet-németre osztani”. „Ráadásul el is váltam” – Merkel vezetékneve is első férjétől van, amit az egyszerűség kedvéért megőrzött később is.
A minisztérium kicsi volt, de a tárca vezetésével Merkel sok kanyart levágott: „nem kellett végigjárni a szamárlétrát a párton belül, városi, regionális szinteken, ez nagyon előnyös volt”. És Kohl közelében sokat tanulhatott a kancellártól is. Annyira, hogy 1999-ben, egy évvel Kohl visszavonulása után, amikor a CDU korrupciós botránya nyilvánosságra került, Merkel nyílt levelet írt a CDU párt örökös, tiszteletbeli elnöki tisztét még betöltő Kohllal szemben, kijelentve, hogy a volt kancellár által beismert tettek veszélybe sodorják a CDU-t, amelynek Merkel akkor már főtitkára volt.
„Nem tudtam, hogy a levél után kidobnak vagy támogatnak” – mondta Merkel 27 év távlatából, de számítása bejött: 2001-re ő lett a párt elnöke, 2005-ben pedig nagyon szűken legyőzve Gerhard Schröder szociáldemokratáit pártjának a kormányzást, magának pedig a kancellári posztot szerezte meg. Németország történelmében első nőként, és 15 évvel az egyesülés után az első NDK-ban felnőttként.
A nőiséget mint tényezőt a fizikus végzettségű Merkel egy kicsit elviccelte, bár mégis fontos dolgot mond arról, hogy kevesen vannak a nők a politikában:
„a protokollfotón előny 15 fekete öltöny között egy piros blézer, mindenki rögtön látja, melyik vagyok én”.
Amikor viszont versenybe szállt a kancellári posztért, Merkel szerint komolyan felvetődött, hogy jó-e, ha nő áll az ország élére. „Ez akadályt jelentett, és úgy gondolom, ez sok nő esetében igaz, akiket elsőként neveznek ki egy nagy ipari cég vagy egy lapkiadó vezetőjének. Vannak előítéletek, vagy legalábbis kérdőjelek.” Érezte, hogy a miniszteri pozíció után már „nagyobb volt az ellenszél” vele szemben, de igyekezett a nemi hátránytól elvonatkoztatni: politikai verseny van, amelyben le kell győzni a másikat, és nem kell személyes sértésnek venni semmit, mondta.
Az azonban érthetően zavarta, ha a magasabb férfiak a feje felett kezdtek egymással beszélni. „Előttem ott volt a mikrofon, ők meg beszéltek a fejem fölött. Azelőtt nem mindig figyeltem rá, de utána törekedtem arra, hogy senki se álljon a hátam mögé.”
Kancellárként viszont beleállt, hogy 30 százalékos kötelező női kvóta legyen a cégek felső vezetésében, mivel az önkéntes vállalások nem teljesültek. Azóta mindig sikerül nőt találni vezető pozíciókra, „és nem teljesítenek rosszabbul a cégek”. A pozitív diszkrimináció tehát segített, bár elismerte, hogy ilyen nemi kvótákat egy cég vagy egy ország élén már nem lenne észszerű előírni.
Essünk túl Putyinon
Ezután Merkelre bízta a moderátor, hogy milyen sorrendben érintsék a két következő témát, a migrációt és Putyint. Merkel a közönségben némi kuncogást aratva hosszasan kivárt, végül nagy levegőt véve azt mondta, „hát, inkább a Putyin, akkor letudjuk ezt is”. Az oroszul is tudó Merkel szerint sokáig átlátható, kiszámítható viszonyt tudott kialakítani Putyinnal, aki a megállapodásokat betartotta, bár két kitétellel Merkel is jelzi, hogy valójában kódolva volt az érdekek ütközése. Az egyik, hogy Putyin a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának tartja a Szovjetunió széthullását „én viszont azt mondtam neki, hogy a kelet-európaiak szabadok lettek ezzel. […]
Megmondtam neki, hogy a tragédia a II. világháború volt, amit Németország robbantott ki. Alapvetően és gyökeresen másképp látjuk a történelmet”.
A másik egy személyesebb dolog volt: 2006-ban, első találkozásukkor a Kremlben külön kérték, hogy Putyin kutyái ne legyenek jelen – Merkelt korábban megharapta egy kutya, ezért feszült a közelükben. Az orosz elnök akkor egy plüsskutyával fogadta, hogy „ez nem harap”.
Szocsiban viszont 2007-ben Putyin szurkálódásával indult a találkozó, mert a fotózáskor megjelent az orosz elnök labradorja is. „Tudtam, hogy tesztelni akar. Kóstolgatja az embert, KGB-s múltja van, bevett dolog, hogy az embereket próbára teszik, mennyire nyugodtan ülnek a nyeregben, megfélemlíthetőek-e. Mindig azt kereste, hol van támadási felület, tart-e a másik a vitától. Nálam ilyen nem volt, én tudtam vele vitázni.” Putyin később azt mondta, nem tudta, hogy ez ilyen kellemetlenséget okoz, de Merkel szerint nyilván nem mondott igazat, amit a 2006-os eset is bizonyít. Évekkel később egyébként Putyin elnézést kért a kutyás trollkodásért.
Utólag úgy tűnik, a feszültségkeltő gesztus időzítése talán nem volt véletlen: a szocsi találkozó januárban volt, egy hónappal később beszélt Putyin a müncheni biztonsági konferencián, sorolva Oroszország geopolitikai sérelmeit, ami sokak szerint igazi fordulópont volt Oroszország és a Nyugat kapcsolatában. A beszélgetés nem tért ki rá, bár érdekes lett volna megtudni, adta-e a jelét a tárgyalásokon Putyin annak, milyen beszéddel készül alig egy hónappal később.
Berlinben is érv volt az olcsó gáz
Ennek ellenére Németország és Oroszország sokáig megtalálta a közös hangot: Merkel idejére már messze a németek vásárolták fel a legtöbb orosz gázt, bár a folyamat még Schröder alatt kezdődött az Északi Áramlat 1 közvetlen gázvezeték megépítéséről szóló megállapodással. A szociáldemokrata kancellár távozása után az orosz érdekeltségű cég felügyelőbizottságának is elnöke lett. A Németországot Oroszországgal közvetlenül összekötő, így Lengyelországot és Ukrajnát is a tranzitdíjak nagy részétől megfosztó vezeték már Merkel alatt, 2010-ben készült el, és egy évvel utána már a vezeték második szálának tervezésébe is belekezdtek, hiába tiltakozott Lengyelország és Ukrajna is.
A Németországot az orosz gáz európai elosztóközpontjává is tevő vezeték nagy lépés volt ahhoz, hogy az orosz gáz a nyugat-európai piacon is könnyebben megjelenjen, és ez a törekvés nem változott 2014 után sem, amikor Oroszország annektálta a Krímet. Változott viszont Putyin és Merkel viszonya:
„Általánosságban nem lehetett benne megbízni, de ha valamiben ketten megállapodtunk, akkor tudhattam, hogy ahhoz tartja is magát”, de a Krím után „ez megváltozott, már nekem sem az igazságot mondta.”
„Ez törésvonal volt” – emlékszik vissza Merkel, ami persze személyes viszonyuktól függetlenül is az volt, hiszen Oroszország, Európában a II. világháború óta először, erővel módosította a határokat, magához csatolva a Krímet.
„Meg kellett ezt állítanunk, gondban volt az ukrán hadsereg” – mondta Merkel, aki a francia elnökkel, François Hollande-dal közösen tető alá hozták a minszki megállapodást, amely „nem úgy működött, ahogy kellett volna, de megnyugvást hozott”.
Merkel a könyvében és ennél a beszélgetésnél is következetesen tartotta magát ahhoz, hogy mindent helyesen csinált – noha a minszki megállapodás a közvetlen vérontást valóban leállította, Oroszországot nem kényszerítette megegyezésre. Mindeközben pedig zajlott az Északi Áramlat 2 építése, ami megint csak bátorította arra Putyint, hogy fokozza a nyomást Ukrajnával.
Merkel azzal érvel, hogy ő maga nem akarta kiszolgáltatottá tenni Ukrajnát, és ki is kötötte, hogy Ukrajnán keresztül is menjen továbbra is földgáz, hogy az ország tranzitdíjhoz jusson. „Ukrajna nem ellenezte (a vezetéket), csak azt nem akarták, hogy az országot megkerülje” az Európába szánt orosz földgáz egésze. „Ha a földgázt fegyverként használják (az oroszok), akkor politikai okokból leállítjuk az Északi Áramlat 2-t” – figyelmeztette akkor Putyint Merkel, aki mellékesen megjegyezte, hogy „Ukrajnában igenis volt korrupció.”
Szerinte egyébként sem volt 2015-ben túl sok alternatívája az orosz földgáznak, még nem volt amerikai LNG, „mindenki olcsó földgázt akart”. „A német gazdasági érdekek alapján úgy gondoltam, hogy az olcsó energia nekünk nem árthat.” Ez az érvelés valójában sokban hasonlít arra, amit Orbán Viktor is mond, igaz, a magyar kormányfő ezt 2022 után, a háború negyedik évében teszi, ami különbség ugyan, de tény, hogy 2014 után is látszott, hova futhat ki az Ukrajna elleni orosz agresszió, amivel szemben Németország sem lépett fel egyértelműen.
Merkel nem tartja hibának, hogy 2008-ban sem Grúzia, sem Ukrajna nem kapott meghívót a NATO-ba – részben mert ezt az Egyesült Államok sem támogatta a republikánus George Bush alatt sem –, és azt sem akarta, hogy Ukrajna enélkül legyen az EU része. Akkoriban „Ukrajna fele” az EU-tagság ellen volt, és a NATO-tagság sem élvezett egyértelmű támogatást.
„Putyin nem nézte volna tétlenül”, ha Ukrajna meghívót kap a NATO-ba – vélte Merkel. Igaz, azt így sem sikerült elkerülni, hogy Putyin meginduljon Ukrajna ellen. Ezzel együtt visszautasítja Volodimir Zelenszkij elnök kritikáját, hogy 2008-ban Ukrajna befogadása mellett kellett volna dönteni, viszont elismeréssel adózik az ukrán elnöknek, hogy 2022-ben nem menekült el az országból. „Ez igazi fegyvertény volt Ukrajnának” az orosz invázió kezdetén, mondta.
Hogy mit lehetett volna tenni másképp, arra Merkel nem válaszolt, de mondott egy külső szempontot, ami ronthatott a helyzeten: a koronavírus. „Senki nem beszélt arról, hogy mit jelent, hogy személyes találkozók nem jöttek létre. Putyin nagyon fél a koronától, Hszi (Csin-ping kínai elnök – a szerk.) is, nem is jártak konferenciákra, senki sem járt, nem lehetett egymással szemtől szemben találkozni, vitatkozni, kompromisszumokat kötni. A nem demokratikus országokban ez még súlyosabb helyzetet eredményezett.” Merkel szerint ez a személyes elszigeteltség megváltoztatta a gondolkodás dinamikáját, „nagyon felgyorsította ez a dolgokat (az orosz vezetésben), az az illúzió képződött, hogy új rezsimet lehet hatalomra juttatni” Kijevben.
Ez azonban már a háború megindítása előtti utolsó két évre esik, és hatással lehetett a döntésekre – az nem kétséges, hogy Putyin erővel vitte keresztül akaratát az orosz vezetésen is a támadás megindításáról –, az előtte lévő hat év európai, német stratégiáján Merkel utólag sem változtatna.
Orbán furcsa játéka
Ugyanígy nem lát tévedést a 2015-ös migránsválság kezelésében sem. „Meg tudjuk csinálni” – Merkelnek ez a mondata lett a német menekültpolitika jelképe, bár amikor kimondta, nem gondolta, hogy az lesz belőle. Épp a görög válság volt terítéken, az euró sorsa is múlt azon, hogy a csődközeli ország benne maradhat-e az eurózónában, ez épp egyenesbe került, amikor jött a menekültáradat Szíria felől, majd felerősödött a migránsok hulláma Ázsia más országai és Afrika felől is.
„A válságtárgyalások után fáradtan az irodavezetőmhöz fordultam, frusztrált voltam, hogy itt az újabb probléma […], és gondoltam, ha az eurót meg tudjuk menteni, akkor ezt is meg tudjuk oldani” – emlékezett. Erre mondta kabinetfőnöke, hogy ezzel ki kell állni nyilvánosan. A menedékkérők egyébként is jöttek. „Orbán miniszterelnök úr tényleg furcsa játékot játszott, a menekülteket kiszállították, azt elindították őket az autópályán. Aztán az osztrák kancellárt is felhívta, hogy mennek, fogadd őket” – mesélte.
Merkel Németországa lényegében arra reagált, hogy az osztrákok is kész helyzet elé lettek állítva. „Az lett volna az alternatíva, hogy vízágyúkkal tartsuk őket távol a határoktól?” A volt kancellár szerint az embercsempészek hozták veszélyes helyzetbe az embereket, akik számára megoldást kellett találni. Olyan megoldást, „amely az európaiakat nem a barikádokra szólítja”. A megoldás részben Törökország lett, amely hárommillió menekültet fogadott be, az EU-tól érkezett jelentős összegért cserébe. Így a gyerekek iskolához, a szüleik munkához jutottak Törökországban, „de 2016 márciusáig így is eltartott, mire elült a menekülthullám az osztrák–német határon”. Addigra Németország már sok menekültön segített, ami Merkel szerint is megosztotta otthon a társadalmat.
„De a kérdés nekem az volt, hogyan prédikálhatunk emberi méltóságról és mit ér ez az egész”, ha nincs valódi segítség.
Eközben az is ki lett mondva, hogy „akinek nincs joga, az nem maradhat, csak ezt nem valósították meg megfelelően.” De azt fontos volt kimondani, hogy „bennünk meg lehet bízni, meg fogjuk oldani”, „mert ha nem, akkor nem képviseljük az értékeinket” – vont mérleget Merkel.
A magyar kormányfőre a fenti idézeten túl is tett visszafogottan kritikus megjegyzést: „Orbánnal alapvetően más volt ebben a kérdésben a nézetünk. Előzetesen próbálkoztunk egy fair megoldást alkalmazni az országokra nézve a menedékkérők elosztására.” Merkel szerint persze Magyarország a schengeni határ védőjeként joggal számíthatott volna anyagi támogatásra, de a lényeg a menedékkérelmek elbírálásának elosztása lett volna. „Nem lehet, hogy mindenki Németországba menjen.
Úgy vélem, ha a magyarok is befogadtak volna egy pár menekültet, akkor az nem sodorta volna veszélybe a magyar történelmet és kultúrát.
De nem tudtam ezzel felhívni Orbánt, mert tudtam, hogy mi következne, tudtam, ott azt gondolják, maradjanak csak a menekültek Németországban.” De az európai megoldás az lett volna, hogy a szövetség ossza meg a terheket – vélte Merkel.
A kérdésben tehát ma sem cselekedne másképp, és láthatóan ügyel arra, hogy ha van is, aki kritizálja az általa fémjelzett bő másfél évtizedet, ő maga ezt nem teszi. Egyetlen megjegyzést mégis tett, a szélsőséges Alternatíva Németországért (AfD) felemelkedésével kapcsolatban. A párt először a 2008-as pénzügyi válsággal emelkedett fel, de annak rendeződésével együtt alább is hagyott a népszerűsége, majd a menekültválsággal kapott új erőre. Merkel alatt 11-12 százalékra nőtt a párt, amely „ma már 20 százalék felett áll, tehát részben talán az én hibám volt, de nem én lehettem az egyetlen” – jegyezte meg a ma már legnagyobb ellenzéki pártról.
Az AfD előretörése különösen Németország keleti részén látványos, amit Merkel NDK-sként ért is: „Mi azzal mentünk az utcára, hogy mi vagyunk a nép” – és az AfD épp arról szónokolt, hogy most megint a nép feje felett akarnak dönteni. A hatalommal szembeni reflexet erősítette fel, csakhogy ezt az AfD úgy tette, hogy a társadalom egy részét kizárta a népből. Berlint, Bajorországot elitnek tekinti, amely így nem része a népnek, „és azt mondják, én is az elithez tartozom. […]
Ha egy párt határozhatja meg, ki a nép, az letérít a demokráciáról”.
Merkel szerint arról kellene beszélni, hogy a demokrácia törékeny dolog, és el lehet veszíteni. Ezért kész beszélgetni, vitatkozni, a könyvével is ezért utazik, és áll ki találkozókra. Vállalja, hogy ő hozott döntéseket, mert kancellárként ez volt a feladata. A hatalom ugyanis magányossá tesz. Kancellárként „eleinte azt gondoltam, majdcsak lesz valaki, akinek lesz jó elképzelése, de ez nem így működik, nekem kell megfogalmazni azt. Ez komoly előny is, mert ha azt mondom, erre menjünk, akkor úgy teszünk – persze nem korlátok nélkül. A hatalom arra nevelt, hogy inkább kezdeményezzek, ne várjak arra, hogy valaki segít. Tőlem várták el, hogy orvosoljam a nehézségeket, az embernek ezt meg kellett szokniuk”.
„Megtanultam, hogyan viseljem el a magányt. Mert az ember a hatalomban magányos lesz, hiszen végül a főnöknek kell döntenie” – mondta, de ma már nem vágyik magányra. 16 év után abba akarta hagyni, rengeteg erejét szívta el a hatalomban töltött idő, amely után szerény vágyai vannak. „Szegény ember vagyok, 1990-ig nem is utazhattam Nyugatra az NDK-ból, később sok szolgálati utam volt, de nem tudtam nyugodtan utazni. Most ezt is bepótolom. Igyekszem a kertet többé-kevésbé rendben tartani, örömmel főzőcskézek, szívesen használom a magyar fűszerpaprikát” – mondta.
