Az idei lesz a negyedik választás, amelynek úgy futunk neki, hogy a magyar állam diszkriminál külföldön tartózkodó magyar és külföldön tartózkodó magyar között: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben szavazhat, akinek meg van, annak be kell fáradnia valamelyik külképviseletre, hogy élhessen választójogával. Kevesen vitatják, hogy ez így nincs rendjén, abban viszont nemhogy politikai, de szakmai konszenzus sem látszik kibontakozni, hogy hogyan lehetne feloldani ezt a helyzetet.
Felmerülhet a levélszavazás kiterjesztésétől/megszüntetésétől kezdve a külképviseleti szavazás kiterjesztésén/megszüntetésén át az online szavazás bevezetéséig sok minden, de ezek előnyeiről és hátrányairól eddig hiányzott a termékeny szakmai vita. A Political Capital és a Telex ezért most megteremti ennek fórumát. Öt egymást követő kedden a legkülönbözőbb szakterületekről érkező vendégszerző segít közelebb kerülni a megoldáshoz.
Vitaindító cikkében Unger Anna egyetemi docens, a Politikai és Nemzetközi Tanulmányok Intézetének oktatója arról ír, hogy nem fogunk tökéletes rendszert találni, de kellene végre egy olyan távszavazási megoldás, ami nem okoz indokolatlan anyagi és időbeli ráfordítást senkinek, ugyanakkor mindenki számára biztosítja, hogy politikai részvételi jogával élni tudjon.
Adósságrendezés
„Az átmeneti külföldön tartózkodás a modern hírközlési és közlekedési viszonyok mellett nem képezheti akadályát az állampolgári jogok gyakorlásának.” Ez a mondat a 3/1990-es alkotmánybírósági határozatból származik: a taláros testület januári munkakezdését követően, márciusban kihirdetett határozatában így indokolta, miért alkotmányellenes a választások idején külföldön tartózkodó választópolgárokat kizárni a részvételből. A modern hírközlési és közlekedési viszonyok az elmúlt harmincöt évben csak javultak – a magyar állam azonban 1990 óta képtelen egyenlő bánásmódot biztosító, tisztességes megoldást találni erre a problémára.
Minden kormány és minden parlamenti többség sáros ebben. Felelősségük mértéke eltérő attól függően, hogy mikor voltak hatalmon, de különösebb érdeklődést a probléma tényleges, állampolgárbarát megoldására senkitől sem láttunk. Az első, 1990-1994 közötti ciklusban érdemi lépés ezen a téren nem történt; az 1994-1998 közöttiben pedig csak annyi, hogy beírták az Alkotmányba, hogy aki a választások napján nem tartózkodik Magyarországon, az a szavazásban akadályozott, így ténylegesen nem tudja gyakorolni választójogát. Erre írta négy évvel korábban az AB, hogy ez a probléma már nem képezhetné akadályát a jogaink gyakorlásának. De így mégis újra akadályát képezte, mert alkotmányos előírásként már nem lehetett alkotmányellenesnek minősíteni.
Ebben a „rendezésben” megnyugodva aztán az 1997-es választási eljárási törvény sem foglalkozott a kérdéssel, és az 1998-2002-es ciklusban sem volt fontos a választójog gyakorlásának teljes körűvé tétele. Aki nem volt az országban a választás napján, továbbra sem vehetett részt a demokratikus döntéshozatalban. Az uniós csatlakozással azonban elkerülhetetlenné vált a szavazókörön kívüli szavazás biztosítása, ezért a pártok 2003 decemberében a már akkor is idejétmúlt, kényelmetlen, és továbbra is részleges jogfosztással járó külképviseleti szavazást emelték be a választási eljárásba. Ezt némi politikai purparlé előzte meg, a Fidesz ugyanis első nekifutásra nem támogatta a kétharmados többséget igénylő javaslatot, és ragaszkodott ahhoz, hogy a külképviseleti szavazásokat ne csak az ott dolgozók segítségével bonyolítsák le, hanem Magyarországról is menjenek pártdelegációk vagy a parlament által megválasztott bizottságok.
A külképviseleti szavazás azonban, mint írtam, csak részleges megoldást jelentett, két okból. Egyrészt, mert nem jelentett megoldást például az Isztambul felé tartó kamionsofőrnek, ahogy a folyami hajós édesapámnak sem volt továbbra sem opció, hogy Passau és Regensburg között lekösse a hajót és elmenjen az ankarai vagy a berlini követségre, vagy akár csak a müncheni konzulátusra szavazni. Másrészt, mert a külképviseleti szavazás az első választási fordulónál egy héttel (az amerikai kontinensen 8 nappal) megelőzte az itthonit: így aki csak a külképviseleti szavazás és a magyarországi szavazás között utazott el külföldre, azaz a magyarországi szavazás napján már külföldön volt, de a külképviseleti szavazás időpontjában még Magyarországon, az továbbra sem tudott élni választójogával.
Ezen a helyzeten látszott változtatni a 2013-ban elfogadott új választási eljárási törvény: a lakóhellyel nem rendelkező polgárok (határon túli magyarok) választási regisztrációjához létrehozták a központi névjegyzéket, amely azokat a választókat rögzítette, akik postai úton akartak szavazni. Ide eredetileg azok is regisztrálhattak volna, akik – bármilyen okból – levélben akartak szavazni, függetlenül attól, hogy Magyarországon laknak-e.
A parlament azonban 2013 nyarán, az azóta már jól ismert jogalkotási módszert alkalmazva, azaz érdemi indokolás nélkül és néhány nap alatt, módosította a törvényt, és kizárta a levélszavazásból a magyarországi lakóhellyel rendelkezőket, és a továbbiakban ezt a fajta választási részvételt csak a lakóhellyel nem rendelkező állampolgároknak tartotta fenn.
Ennek a levélszavazást korlátozó, jogfosztó helyzetnek az érdemi vizsgálatát – faramuci érvelésekkel – az Alkotmánybíróság és a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is visszautasította, így mi, választók, érdemi jogorvoslat nélkül maradtunk. Így most két, mondjuk Heidelbergben tanuló magyar diák közül az egyik tavasszal majd megkapja a szavazási levélcsomagot a választási irodától, a másik pedig utazhat a müncheni konzulátusra nem kevés pénzt és időt áldozva, csak mert a postai szavazásra jogosult hallgató lakóhelye Újvidék, az ebből a lehetőségből kizárté pedig Szombathely.
Tisztességes, egyenlő távszavazást!
Talán nincs is kevésbé tisztelt alapjogunk, mint az általános és egyenlő választójog. Nagy divat lett elvitatni – a másokét. Nincs hónap, hogy ne olvashatnánk-hallhatnánk felvetéseket a választójog írás-olvasástudáshoz, iskolai végzettséghez, adófizetéshez kötéséről, idősek vagy nem itt élő polgártársaink választójogból való kizárásáról. Magától értetődőnek gondolják sokan, hogy a cselekvőképesség korlátozása vagy a bebörtönzés automatikus kizáró okok, holott nem.
A választójog általánossága azt jelenti, hogy a választójog mindenkit megillet – az újszülöttől a demenciában szenvedő idősig mindenkit, és nem nekünk, polgároknak kell igazolni, hogy megfelelünk a feltételeknek (mint a cenzusos választójog idején), hanem az államnak kell igazolnia alkotmányosan alátámasztott érveléssel, hogy az általa javasolt korlátozás alkotmányosan szükséges. Ez van, hogy nem sikerül, mint például a 2012-es előzetes regisztráció esetében, melyet az AB aztán alkotmányellenesnek is ítélt, és megsemmisített.
Az államnak azonban nemcsak az a kötelezettsége, hogy az általános választójogot tiszteletben tartsa, hanem az is, hogy ennek a jognak a gyakorlását biztosítsa. A távszavazás biztosítása a jelenlegi hírközlési és közlekedési viszonyok közepette már nem korlátozódhatna arra, hogy akik éppen külföldön vannak a szavazás napján, azok követségeken és konzulátusokon álljanak sorba, esetenként sok pénzért, szabadságuk terhére száz- és ezer kilométereket utazva.
Sem a postai, sem az e-szavazást nem nekünk kell feltalálni, sokféle megoldással működnek sokfelé a világban. Az sem ördögtől való, hogy ne egyetlen napra korlátozódjon a szavazás, hanem inkább hosszabb szavazási időszak legyen, ahol a kipostázott szavazólapokat akár korábban is le lehet adni erre kijelölt helyeken és módokon (a postai feladáson túl).
Minden megoldás mellett és ellen is lehet érvelni: van biztonsági kockázata a postai szavazásnak is, az e-szavazásnak is, vannak adminisztratív és lebonyolítási nehézségei a szavazási időszaknak (vagy korai szavazásnak, ahogy az USA-ban ismert az early voting gyakorlata). Igen, ára is van mindennek, ki lehet számolni, hogy mennyivel növeli a választási költségvetést, ha 8 millió borítékot kell eljuttatni, nem pár százezret.
Végső soron azonban a tisztességes, mindenki számára egyenlő módon elérhető, a szavazók életét nem megnehezítő távszavazási modell bevezetése nem elsősorban pénz, hanem szándék kérdése. Nem fogunk tökéletes rendszert találni – de kellene végre egy olyan távszavazási megoldás, ami nem okoz indokolatlan anyagi és időbeli ráfordítást senkinek, ugyanakkor mindenki számára biztosítja, hogy politikai részvételi jogával élni tudjon. A tökéletlen rendszer hibáit a demokratikus rend, valamint a választási eljárás és a választásokat lebonyolító szervek iránti bizalom tudja ellensúlyozni.
Régi bűnnek hosszú az árnyéka. Az, hogy 2010 után ilyen könnyen és következmények nélkül diszkriminálhatta a parlament a választók millióit azzal, hogy nem teszi elérhetővé bárki számára a levélszavazás lehetőségét, a 2010 előtti politikai osztály felelőssége is. Lehetett volna általános a távszavazás már 2010 előtt is, és akkor sokkal nehezebb, ha nem lehetetlen lett volna elvenni azt tőlünk. Nincsenek persze vérmes reményeim a tekintetben, hogy a következő választásra ez a probléma megoldódik. De legalább beszéljünk arról, hogyan, miként lehetne mindenki számára elérhető módon megoldani a már 1990-ben sem elérhetetlen távszavazás gyakorlatát.
