Szóljon hangosan a mémek!

Pár hónapja nagyon bizarr jelenségnek voltam szemtanúja a hármas metrón, és biztosan nem úgy folytatom ezt a mondatot, ahogy el lehet képzelni. Valahol Kőbánya után felszállt egy fiatalabb és egy idősebb nő, mindkettejük kezében telefon, amiben eddig még semmi különös nincsen. Leültek egymás mellé két ülésre, majd elkezdték nyomogatni a telefonjukat. Fülhallgatót egyikük sem használt. Amikor a nevetségesen csikorgó-sikoltó hármas metró megállt egy állomáson, akkor hallottam, hogy mit néznek – az egyikőjük zenés videókat, a másik pedig klasszikus TikTok-tartalmat pörgetett, mindegyiket csak pár másodpercig. Egymáshoz nem szóltak. A két telefon hangjából valami iszonyatos, web 3.0-s kakofónia lett.

Ami nem ritka jelenség. Mintha párhuzamosan két, tulajdonképpen összefüggő jelenség történt volna az utóbbi években: ha körbenézünk a tömegközlekedésen, szinte mindenkinek ott van a bluetoothos fülhallgató a fülében, miközben egyre több olyan telefonozóval is találkozni, aki fittyet hány arra, hogy ki hallja azt, amit a mobilján művel, legyen az kihangosított beszélgetés egy belgyógyászati problémáról, óbégató youtuber, vagy egy szokásosnál is élesebben csipogó Candy Crush. A két folyamat akár egymást is gerjeszthette, a zajongók miatt egyre több járókelő kényszerült abba, hogy zajszűrős fülessel próbálja kizárni a külvilágot, azok a bizonyos zajongók pedig joggal gondolhatták úgy, hogy aki nem akar semmit hallani abból, ami körülötte történik, az már megtette a szükséges beruházásokat, úgyhogy szóljon hangosan a mémek.

A mobiltelefonok felbukkanása hozta magával, hogy amit a négy fal között művelt az ember, vagy a vonalas telefonján, azt hirtelen bevitte a nyilvánosságba. Az okostelefonoknak sikerült egyesíteniük az otthoni telefonálást és otthoni számítózást, és minden, amit ezekkel a készülékekkel csináltunk, csak két gombnyomásra volt a zsebünkben. Aztán a mobilok szélesebb elterjedésével elkezdtek olyan jelenségek is felbukkanni, amelyek más formában, korábbi technológiával is léteztek, csak most az ipari formatervezéssel még könnyebben lehetett művelni őket. Ilyen volt például az mp3-ak lejátszása és nyilvános hallgatása, ami a nyolcvanas évek hangos magnózásához volt hasonló, csak nem kellett egy rakétavető méretű eszközt cipelni hozzá.

A morális pánikra különösen hajlamos britek a kétezres évek közepén gyakorlatilag egyenlőségjelet tettek a nyilvános zenehallgatás és a rendbontás közé azzal, hogy antiszociális cselekedetként bélyegezték meg azt, ha valaki a mobilján, rettenetes hangminőségben játszott valamit hangosan. Ken Livingstone, London polgármestere teljes betiltást lengetett be, olyan extra büntetéssel, hogy ha egy kiskorút hangos zenehallgatáson kapnak, onnantól akkor is fizetnie kellett volna a tömegközlekedésért, ha amúgy ingyen utazott. A BBC akkori cikke szerint a tömegközlekedési szakszervezet feje kifejtette, hogy a több ezer alkalmazott nincsen arra felkészülve, hogy be is tartassa az utasokkal azt, amit egyébként először egy több ezer aláírásos online petícióban vetettek fel.

A tiltást végül nem vezették be, de a brit sajtót többször is érdekelte a téma a következő években, valahogy mindig a fiatalokra visszavezetve a jelenséget, ami szinte kizárólag arról szólt, hogy a tinédzserek hangos zenéje böki a tisztességes ötvenesek csőrét, amikor ülnek a tömegközlekedésen. Wayne Marshall, a Berklee zenei főiskola professzora azt nyilatkozta a Guardiannek, hogy ennek a fajta zenehallgatásnak olyan platformokban lehet megtalálni az előzményeit, mint a reggae műfajának soundsystemjei, vagy akár a tranzisztoros rádió hallgatása. Marshall szerint a Magyarországon is gyakori rádiók pont azt demonstrálták, hogy az emberek hajlandók voltak feláldozni a hang minőségét azért, hogy a zene hordozható legyen. A ghettoblaster, azaz a hordozható, jó hangos rádiómagnó pedig annak volt ékes példája, hogy egy bizonyos közösségben hogyan lehet meghúzni a határokat abban, hogy mi számít zajnak. Azaz hogy lehet-e egyszerűen a magnóból szóló zene a szerves része egy környéknek, mint ahogy a Szemet szemért című Spike Lee-filmben is lehet látni Radio Raheem karakterében:

Harry Witchel, a You Are What You Hear (Az vagy, amit hallgatsz) című könyv írója ugyanabban a cikkben úgy fogalmazta meg a jelenség lényegét, hogy azok, akik hangosan zenét hallgatnak, nem antiszociálisak, hanem sajátos módon próbálják a saját területüket meghatározni a társadalomban, azaz birtokba veszik azt, ami körülveszi őket. Witchel szerint a hangosan zenét hallgatók egy olyan teret alakítanak ki, amelyben ők és kortársaik jól érzik magukat, biztonságot és önbizalmat ad, de mindenki másra, főleg az idősebbekre teljesen ellentétes hatással lehet. A Guardian megkérdezett szakértői szerint a mobilos zenehallgatás annyira elterjedt, hogy a producerek már potenciálisan azokhoz alakíthatták az új zenéket, kevesebb basszussal, több magas hanggal, fittyet hányva a jó minőségre.

„A nyilvános telefonálás valójában performance-művészet” – írja a Psychology Today a több mint tíz évvel ezelőtti cikkében, ami azt próbálta megfejteni, hogy milyen folyamatok zajlanak valakiben, aki úgy dönt, hogy mindenki füle hallatára intézi el a telefonálását. A cikk megkülönbözteti azokat, akiknek muszáj valamit azonnal elintézniük mobiltelefonon azoktól, akik gyakran és szándékosan telefonálnak mindenki füle hallatára és szeme láttára. A cikk szerint azok, akik rendszeresen így beszélnek, úgy érzik, hogy a telefonbeszélgetés ténye elzárja őket a külvilágtól, miközben élvezik azt az akár negatív figyelmet, amit a hangos csacsogás miatt kapnak a többiektől. A többiektől, akiben zavart kelthet az, hogy a beszélgetésnek csak az egyik felét hallják, és az is, hogy a telefonálók ilyenkor hangosabbak a kelleténél.

Az utóbbi megfigyelés amúgy nem csak légből kapott, egy 2012-es kutatás szerint az emberek jellemzően 1,9 decibellel hangosabban kommunikálnak, ha mobiltelefonon beszélnek, mintha ugyanazt a beszélgetést személyesen folytatnák le.

Amikor még ezt a tanulmányt végezték, a kanyarban sem volt a FaceTime, skype-olni sem lehetett mobilon, nemhogy Instagram Reeleket meg TikTok-kihívásokat nézni. Ami manapság már az okostelefonnal létezésnek szerves része, kivéve persze ha az egyre gyanúsabb Meta vagy a kínai adatgyűjtés miatt passzoljuk a legnépszerűbb appokat, vagy hagyjuk a FOMO-t másra, és modern kori aszkétaként inkább a butatelefont választjuk.

A világ azonban az utóbbi tizenvalahány évben nem a butatelefonokat választotta. A helyzet odáig fokozódott, hogy belga politikusok 2023-ban felvetették azt, amit a londoni polgármester tizenhét évvel korábban: büntetni kellene azt, ha valaki hangosan telefonozik az ország vasúthálózatán, a STIB-en. A liberális képviselők javaslatából végül nem lett semmi, de az indítvány szóvá tette, hogy a STIB legtöbb utasa pontosan tudja, hogy hol ér véget a saját szabadsága, de még mindig sokan vannak, akik ezzel nincsenek tisztában.

Ez lehet az egyik lehetséges magyarázat arra, hogy miért terjedt el ennyire a hangos telefonozás. Az amerikai sajtó 2024 második felében cikket cikkre és véleménycikkre halmozva ítélte el ezt a szokást, bár akárhány szakértőt kérdeztek meg, csak tippelni tudott mindenki arra, hogy mi lehet az oka a hangszennyezés ilyen szintű elterjedésének.

A legegyszerűbb magyarázat az, hogy egyre jobban kopnak ki az olyan telefonok, amikre egy egyszerű jackdugóval lehet fülhallgatót csatlakoztatni, a Bluetooth lett a norma, amivel egy plusz eszközre van szükség, amit meg kell venni, majd aztán fel is kell tölteni. Ennek a magyarázatnak némileg ellentmond az, hogy már pár éve is lehetett bagóért olyan fülest venni, amivel legalább elégséges minőségben lehetett zenét hallgatni és videókat nézni, de persze, legyen ez is egy ok, hozzátéve azt, hogy a telefonok technológiája is fejlődött annyit, hogy most már külön fülhallgató és mikrofon nélkül is lehet egy beszélgetést folytatni. A technológia mellett tényleg van egy FOMO-élmény, hiszen mindenki körülöttünk tiktokozik a villamoson, amelyen egyébként a BKK szabályzata szerint „tilos rádiót, vagy egyéb készüléket olyan hangerővel használni, ami zavarhat másokat”, bár kérdéses, hogy mikor intézkedtek bármikor emiatt.

A másik, sokkal érdekesebb magyarázat egyszerűen az önközpontúság – ezek az emberek csak magukra gondolnak, mondta a USA Todaynek Taya Cohen viselkedéskutató. Szerinte nem feltétlenül arról van szó, hogy a hangosan telefonozók rosszindulatúak lennének, vagy szándékosan akarnának mindenkit zavarni, egyszerűen az emberek olyan fókusszal fogyasztják a tartalmat, vagy kommunikálnak másokkal, hogy nincsenek tisztában azzal, ez másra is kihathat, sokszor észre sem veszik, hogy zajt kreáltak egy közös térben.

Hasonló gondolatot osztott meg Myka Mier, az etikettszakértő, akit a New York Times kérdezett. Meier szerint az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy a telefonjuk segítségével mindenféle önös érdeket ki tudnak elégíteni azonnal. Ez az önös érdek egészen egyszerűen pedig sokaknál felülírja azt az érzést, hogy ez másokat zavarhat. A mizofóniát, azaz a kóros zajundort kutató M. Zachary Rosenthal professzor szerint az emberek nem lettek udvariatlanabbak az utóbbi években, hanem egyszerűen új módszereket találtak ki, hogy udvariatlanok legyenek. Bár azt a professzor sem érti teljesen, miért nem teszik egész egyszerűen a fülükhöz a telefont.

Apropó udvariatlanság, a USA Today cikkének van médiatörténeti magyarázata is a hangos telefonálásra, valami, amit folyton elő lehet kapni, ha a társadalmi normák megroggyanásáról van szó: a realityműsorok. Az elmélet szerint ezeknél a műsoroknál a telefonbeszélgetéseket a műfaji kényszer miatt mindig kihangosítóval kell intézni, hiszen akkor tudja a stáb rögzíteni mindkét fél hangját egyszerre – ezzel a megoldással pedig váratlanul elfogadottá tesznek a nézők számára valami olyasmit, ami amúgy a társadalomban nem lenne az.

Jay Van Bavel, a New York Egyetem pszichológusprofesszora szerint a társadalmi normák az utóbbi években amúgy is elszenvedtek egy nagyobb pofont a koronavírus-járvány miatt. Jay Van Bavel úgy véli, a hangos telefonozás a normák erodálásának következménye, és változás csak akkor következhet be, ha elég ember felszólal ellene. Felszólalni viszont egyáltalán nem könnyű, hiszen a telefonozók pont e miatt a szűk figyelem miatt úgy érezhetik, hogy a saját privát szférájukba hatolnak be ezzel, és az ő normáikat is megsértik, ráadásul a fent említett okok miatt azzal sem lehetnek tisztában, hogy valami olyasmit művelnek, ami másokat zavar.

Az etikettszakértő szerint semmiképpen sem a megalázás ilyenkor a jó megoldás, egyszerűen egy megértő egyezkedésre van ilyenkor szükség, nem egy felcsattanásra, vagy egy olyan hatalmas pampogásra, amit például a Newsweek véleménycikkírója követett el.

Szintén saját tapasztalat volt, hogy egy szicíliai buszon egy olyan ember közvetlen közelében ültem, aki tényleg maximális hangerőn nézte az olasz TikTok-videókat, a jóisten tudja, hogy miről. Tudtam, hogy egy sokórás buszút vár ránk, és gondolkoztam azon, hogy mit lehet egyáltalán ilyenkor csinálni, mire a mellette ülő srác egyszerűen elkezdett vele beszélgetni. A telefont aztán egy idő után zsebre rakta, és az út végére lett egy új barátja.