Nem kell álomtest, de nem kell zsír sem – negyvenes apuka a fitnesz csúcsain és gödreiben

Persze, én is sportoltam gyermekkoromban. Ki nem? Ha nem is jártál edzésre, állandóan bringáztál, mindenhová gyalog mentél, nagyiéknál másztál gyümölcsfára, húsvétkor gyalogoltál locsolni. Aztán középsuliba kerültél, kábé akkor lett sztár Schwarzenegger, Stallone és Van Damme. Ha már akkor voltak benned hipszter gócok, akkor Bruce Lee-filmet is láttál. Ez az az életszakasz, amikor még rendszeresen mozogtál valamit, vagy komolyan elkezdtél gyúrni. Aztán jött az egyetem, vagy az első munkahely és tíz srácból egy vitte tovább a sportot, talán. Nem ismerek statisztikákat, de érzésre ennyit tippelek.

Én cselgánccsal kezdtem a sportolást, majd kajakozni mentem, végül a biciklinél kötöttem ki. Szóval minden testrészemre pakoltam izmot, és ez akkor pozitív fejleménynek tűnt.

Aztán gimnáziumba mentem, és be kellett fejeznem a kajakot. Sajnáltam, de valóban, a lakhelyünk, a csónakház, és a suli a város három távoli pontján volt. Ha akartam volna tanulni, akkor sem lett volna rá idő. A mozgásigényre a megoldást a bringa jelentette, mert a Bükkhöz közel költöztünk és nyári melóból meg tudtam venni az első félkomoly mountain bike-omat. Aztán nem vettek fel az Iparművészetire, de kirakatrendezőnek igen, így Budapestre kerültem, és a rendszeres sport véget is ért. Ennyit az előképről.

A vészcsengő drótját kihúzom a falból

Sosem volt unalmas az életem, a kirakatrendező-képzés után azonnal melózni kezdtem, egyre komolyabb helyeken. Ez a kilencvenes évek vége, a kétezres évek eleje volt, a magyar reklámipar gőzmozdonya még bőven hasított, 12-14 óra meló simán összejött egy combosabb kampánynál, nyilván ezt csak rengeteg kávéval és cigiszünetekkel lehetett bírni. Kaja tök rendszertelenül, a szomszédban működő kifőzdében hús-krumpli-majonéz, vagy rendelt pizzák. Hidratálás? Kérem?

A magánéletem sem az igazi, jönnek a durvább krízisek, így velem is az történik, mint mindenkivel. Lassan, szépen, hanyatt süppedek a langyos zselébe. Oda, ahol a finom kaják azonnal adják az endorfint. A rothadó gondolataimat nem a futás meditatív ritmusa és az oxigénnel telített vér öblíti ki, hanem az akciófilmek moziban, otthon. Lehet nagyobb vödör popcorn? Most akcióban van. Persze. Nagyon drága cigaretták finom füstje tompít, hanglemezeket gyűjtök. Van húsz pár cipőm, de a közös költséggel három hónapja el vagyok maradva. Aztán szerencsére egyenesbe jövök, de ehhez a saját erőm kevés. Ha csak a testemet nézzük, húsz év ment a levesbe. A leves alá. A gázrózsa köré, és odaszáradt. De ez még nem a mélypont, az most jön.

Az úgynevezett pofon

Ha családi házat szeretnél úgy, hogy családod van, akkor vagy nagyon gazdagnak kell lenned, hogy az egészet utcai ruhában, okostelefonnal gesztikulálva told végig, vagy át kell öltöznöd és meg kell tanulnod egy sor szakmát. Nekem az utóbbi jutott. Építőipar plusz Magyarország egyenlő egy olyan stresszterheléssel, amire nem lehet felkészülni. És nem is kell, mert teljesen elmebeteg szituációkból áll, a többnyire tanult emberhez méltatlan eseményekkel együtt. És helyt kell állni azzal a pszichével, ami van és azzal a testtel, ami van. Illetve ami maradt ezekből.

Hétfői, hideg reggel volt, a nagyobbik lányomat elkísértük vérvételre. Mi is kértünk a dokinktól beutalót, hogy ez egy közös, családi esemény legyen. Kifelé a vasgyári rendelőintézetből péksütit majszolgatva megbeszéltük, hogy lám, nem is volt ez ennyire szörnyű. Pár nappal később elkészültek a leletek. A cukrom 13 volt. Reggel, étkezés nélkül, éhgyomorra. Paff. Anyu és apu is cukorbeteg, sőt a nagyszülők között is volt, aki szenvedett tőle. A hajlamom megvan, az életvitelem pedig pont olyan, hogy erre számítani lehetett. Oké. Nem 13-ra, de, mondjuk, 9-re. Az sem jó. Nagyon nem.

Megtalálom magamban a főnixet

Annak idején a cigit is úgy tettem le, hogy egy hétfőn, a vasárnapi bulitól iszonyat másnaposan egy pohár vizet alig voltam képes lenyelni, annyira szét volt szakadva a torkom, és undorító íz volt a számban. Bevittem a négy szálat tartalmazó dobozt a melóba és elajándékoztam. Teljesen letettem a cigit? Nem, de évente körülbelül 3 szálat szívok, ha nagyon megkívánom.

Nos, a cukorral is ugyanezt csináltam, eszembe jutott nagyi, akihez évekig járt anyám, hogy beadja az inzulint, és utolsó éveiben engem már nem nagyon látott, mert megvakult. Akkor halt meg, amikor én kilencéves voltam. Szóval letettem a cukrot, és ahogy rendes Skorpióhoz illik, mindent azonnal kipróbáltam egyszerre, tehát az időszakos böjtöt, a glutén- és cukormentes kajálást. A carnivore-diéta nézegetése közben gondolkodtam el, hogy ez nem nagyon jó stratégia, hogy lesokkolom a kicsi testem, egyszerre mindennel, nem nagyon derül ki, hogy minek milyen hatása van.

Az biztos volt, hogy a kristálycukrot leteszem, a csokoládét és az „üres” édességeket szintén. A fehér lisztből pufira sütött pékárut is, igyekszem rostokat enni, alapvetően csak azt tűztem ki célul, hogy lehetőleg a legtöbb kajám a lehető legközelebb legyen természetes formájához. Tehát a paradicsomot, mondjuk, négy cikkbe vágva egyem meg, ne pedig ketchup formájában, a gabonát még mag alakban és nem tésztaként.

De közben haladt tovább az építkezés és úgy gondoltam, hogy elég mozgás az, ha, mondjuk, egyedül felhordok a házba két tonna járólapot tízes csomagokban a furgonból. Illetve egy hétvégét esztrichezéssel töltök, vagy a padláslépcső hegesztésével. Tévedtem, de ezt akkor még nem tudtam. A stressz magas volt, mert állandóan időzavarban voltam, amikor a házon dolgoztam, épp pénzt kellett volna keresnem, hogy legyen mit elkölteni az építkezésre. Mint a kínai cirkuszban a pálcák tetején tányért pörgető artista, én is rohangáltam egyiktől a másikig, és amelyik már nagyon imbolygott, azon pörgettem egy kicsit.

Ez a stressz lesz

Így érkezünk el egy átlagos hétköznap estéig, amikor az albérletben, fürdés előtt még úgy gondoltam, bedobok egy marék diákcsemegét, aztán még rajzolok egy kicsit, és alvás. A kádban ültem, amikor elkezdett forogni velem a világ. Long story short, a mentő vitt be a fül-orr-gégére, ahol egy hétig feküdtem, annyi idő alatt állt meg a forgás annyira, hogy haza tudtak vinni. Utána még hetekig tartott, míg normalizálódott a helyzet. A papíron annyi van, hogy a középfül gyulladása zavarta meg az egyensúlyi központot, az agy vérellátását serkentő gyógyszereket szedtem, illetve egy B-vitamin-komplexet. De mindenki, akivel erről beszéltem, legyen sorstárs, egészségügyi dolgozó, bárki, mindenki azt mondta, ez a stressz lesz. A bal szemem látóidegén van egy picike vízcsepp, amitől a látómező közepén van egy folt, ahol torzul a kép, erről is azt mondta a szemész, hogy stresszbetegség, rendszerint forró nyomos rendőröknél meg mentőorvosoknál alakul ki, éljek vele együtt, tízezerből egyszer felszívódik. Szóval a stresszel kellett valamit kezdeni. Mozogni kell. Kell, hogy legyen énidő, és abban a testemmel kell foglalkoznom, ha ez naponta tíz perc, akkor annyi, de akkor semmi mással nem foglalkozom csak a testemmel. Persze jobb, ha ez nem tíz perc.

Ortodoxia

Mindenhová biciklivel fogok járni, úgyis építettem magamnak épp eleget, legalább nem a sarokban fognak porosodni. Aztán persze nem jártam biciklivel, mert Miskolcon, ha ügyeket intézel és keresztbe-kasul be kell járnod a várost, akkor nem gyorsabb a bringa. Illetve balos, kezeletlen beltéri ajtót sem szállítok kerékpáron, mert negyven után kikopik az emberből a huszárvirtus. Illetve olyan bringám nincs, amin szimpla utcai öltözetben kényelmesen lehetne haladni. Be kell öltözni, vinni kell magammal váltóruhát. Nem nagy macera, de pont akkora, hogy a slusszkulcsot válasszam. De hétvégén bringázni fogok. (Persze hogy fogsz, nyilván.)

Oké, edzőterem. Sosem szerettem. Háromszor vettem tízalkalmas bérletet, de sohasem éreztem magam jól. A teremmel nem volt semmi gond. Néhány srác nem hozott törülközőt. Néhány srác beleszólt, hogy csináljam a felhúzást. Néhány srác nem pakolta vissza a súlyzókat. A spinning cangák szivacsából ötvenféle kézkrém szutyka oldódott a tenyerembe, aztán vettem kesztyűt. Lemezszekrények, csörgős nejlonból strandpapucs, a zuhanyzó. Az oldalpillantások, hogy na jó, azért többen sokkal szarabbul néznek ki, mint én.

Egy szó, mint száz, nekem a testgyakorlás, ha nem labdajáték, akkor inkább egy magányos tevékenység. Egyszerűen nem tudom kizárni a külvilágot vagy közelengedni azt. Fussunk újra! A múltbéli tapasztalatok alapján, századszor újrakezdve már inkább siker, de nem tud életformává válni. A testem összes problémájából aggasztóan kevésre válasz a futás, legalábbis ezen a szinten, ebben a formában gyakorolva. Egyébként nem is problémákat akarok megoldani. Inkább megfogalmazódik bennem egy cél, helyesebben látom magam előtt azt az apukát, amivé válni szeretnék. Nem kell álomtest, de nem kell zsír sem. Jó lenne úgy hátrafordulni a vezetőülésből, hogy nem áll be a nyakam két napra. Ha begurul valami az ágy alá, akkor be tudjak hajolni érte. Reggel, amikor kiszedem a zaccot a kotyogósból a komposztba, jó lenne, ha nem nyilallna a derekamba metsző, hideg fájdalom. Jó lenne legalább annyi évet megélni, mint a családi átlag.

A social media segít

Nem tudom nem észrevenni a haverok posztjai között a Calisthenics, chair-yoga, kézenállás, fekvőtámasz-kihívás és egyéb hirdetéseket. Tölts ki egy kvízt, az első hét ingyenes, aztán havi x dollár és kapod az edzésterveket, amitől egy hónap múlva ennyit, fél év múlva meg annyit fogsz fogyni. Hát, nagyon szkeptikus vagyok, de az a vonal tetszik, hogy otthon végezhető és nem kell hozzá sok minden, egy rendes jógamatrac kell, két tégla, esetleg egy gumiszíj, labda, de jellegzetesen csak a jógamatrac. Persze, ahogy egy ilyenre rákattintok, rögtön még jön százféle, és egyre bizonytalanabb vagyok, nem gondolom, hogy ilyen szériás tesiórák engem hónapokig a pályán fognak tartani. Ha előbb szállok ki, akkor meg megint pár hét ment a levesbe, eredmény semmi, és totális frusztráció.

A jógaalapú torna viszont tetszik. Nem tudom megmagyarázni, miért. Talán mert az jobban megfog, ha szép emberek, szép környezetben szép mozdulatokat csinálnak, mintha egy klottgatyás faszi a közepesen szar tetoválásaival egy alagsorban kialakított gyúrószobában guggolgat. Nézegetem sokáig az Asana Rebelt, aztán letöltöm, előfizetek, és elkezdem. Elsődleges célom, hogy nagyon lassan átmozgassam a testem, apránként rugalmasabb legyen minden, meglegyen az a mozgástartomány, ami egyébként benne van a rendszerben, csak az évek alatt elveszett.

Mivel tudom, hiszen felhívták rá a figyelmem, hogy ez egy nagyon lassú folyamat, ezért nem kapkodok. Nem akarok belesérülni az egészséges életmódba. Az ötperces flow-kat csinálom, úgy vagyok vele, hogy ezekből többet is össze tudok fűzni, ha már jobban megy. Az első csoda a derekammal történik, az első alkalom után máris tudom, hogy ezt mindennap meg kell csinálnom. Öt perc az egész sor, de leírhatatlan megkönnyebbülést érzek, ami kitart a nap folyamán. Aztán az történik velem, hogy pici sikerélmények jönnek, szebben tudom végrehajtani a gyakorlatokat, egyre többször csinálok 15-25 perces flow-kat is. Nem kell kalimpálnom warriorban, hogy eldőljek, satöbbi.

Tetszik, hogy nincs az egész leöntve spiritizmussal, nincs szó csakrákról, nem áramoltatunk energiát, a füstölők is mentek a konténerbe a Bahia boltokkal együtt. Lélegezni megtanítanak, legalábbis kapok pár használható trükköt, de ez bolddal és aláhúzva yoga-inspired és nem jóga. Nekem oké.

Aztán, egy hónap után hiányérzetem lesz. Az Asana Rebel tök oké, de elkezd érdekelni a saját testsúlyos edzés. Hát nem ez az egész élet? Hogy edzel a saját testsúlyoddal? Amikor csapatépítőn két fröccsöspohárral átléped a beton virágállványt? Hogy ki tudod magad nyomni a medencéből? Fel tudsz lépni a furgon rakterébe, amikor a havert költözteted? Majd le is tudsz ugrani elegánsan onnan? Kiveszed a gyerek filctollát a kanapé alól?

Ekkor már a fitneszhirdetések teljesen uralmuk alá hajtják az összes social felületemet, nem tudnék olyan képernyőmentést csinálni a nap bármely szakában, hogy azon ne legyen legalább egy szénné definiált kockahas. Végül két appot választok, ezeknek adok egy esélyt. Mindkettő saját testsúlyos, bár az egyiknek van súlyzós változata is. Az nem érdekel.

A kardió rósz, értem? Értem?

Az egyik a V-Shred, amit egy Vince nevű srác csinál. Teljesen amerikai. Abszolút. A reklámkampánya kelti fel az érdeklődésemet. Félmeztelenül ül a kamera előtt és vagy egy szelet pizzát, vagy egy palacsintát tol be az arcába, és azt mondja, koplalni hülyeség. A kardió hülyeség. Nem fogsz lefogyni. Nem fogod tudni megenni a salátát a huszadik napon. Nem fogod tudni lefutni ugyanazt a kört a huszadik napon. Unni fogod, abbahagyod. Ha mégis fogyni fogsz egy kilót, három jön majd vissza. Én tudom a megoldást, tízezreknek segítettem már, a dolog működik. Napi fél óra edzés, és oké leszel. Ha már most van fél órád, elmondom a lényegét. Ingyen.

A volt reklámost szólítja meg bennem. Az érdekel, hol van benne az átverés. Nézzük azt a fél órát. Az első húsz perc annak a sulykolása, hogy a szokásos utak, amit magányosan járnak be a pufók városiak, miért zsákutcák egytől egyig. Szimultán látjuk a futópadokat, evezőgépeket és a saláták fölött szomorkodó embereket. Aztán szóba kerülnek a filmsztárok, akiknek leírhatatlanul gyorsan kell formába kerülniük, nem érnek rá a rossz módszerekre. Ők is hozzá jönnek. Következik pár hálás felhasználó az elmaradhatatlan előtte-utána fotókkal. Az üzenet lényege az utolsó öt perc. A V-Shred esszenciája, hogy fel kell pörgetni az anyagcserét, hogy a szervezet akkor is égesse a zsírt, amikor éppen nem gyúrsz. Ezt a szuper intenzív intervall edzéssel oldja meg, amiből napi harminc percet kell megcsinálni, egy nap pihenővel. Konkrét diéta nincs, csak irányelvek, hogy mit célszerű enni. Hangsúlyos, hogy nem kell letenni a hamburgert és a pizzát sem. Nosza, itt egy 10 lapos online kérdőív, ezt nyomogasd végig és akkor kitalál neked egy edzésprogramot, kaját.

Végignyomkodtam és előfizettem a Fat Loss Extreme csomagra. Ez már egy éve történt, az emlékeimből írok. Spoiler: nem újítottam meg az előfizetést, pedig rendesen összerakott cucc ez. Hogy miért nem? Becsületesen lenyomtam belőle egy hónapot. Szépen ikszelgetni kell a naptárban, hogy épp hol tartasz. Egy edzés 30 perc. Az utolsó tíz perc, nem fogod elhinni, helyben futás, vagy négyütemű fekvőtámasz. (Pedig a kardió rósz, értem? Értem?) A gyakorlatokat Vince-szel csinálod végig, tehát ez egy ilyen follow-along történet. Közben folyamatosan lihegés közben tolja, hogy Come on! You can do this much harder!

Nyilván az egész nem ér semmit, ha nem figyelsz oda a kajára. Nos, itt a BMI-ből (testtömegindex – Body Mass Index), az életkorodból, meg nem emlékszem már milyen megadott adatokból kiszámolja, hogy neked az adott napra hány kilokalória energiára van szükséged, mennyi zsírra, fehérjére, satöbbi. Ezután megnyomsz egy gombot, ami ad egy napi menüt, ötletként, ha akarod, csináld meg magadnak.

Kattintok. Végignézem a kajákat, a számomra teljesen ismeretlen, észak-amerikai élelmiszermárkákat, és elképzelem magam egy szénné kopott, szürke bevásárlókosárral a diósgyőri hiperben. Főzni szeretek, de a receptgyűjtemény egyszerűen elbukik azon, hogy nincs türelmem végigjátszani egy többhetes behelyettesítő melót, nincs kedvem termékek energiatáblázatát szőrözgetni, kitalálni, hogy a beszerezhetetlen, avagy megfizethetetlen déligyümölcs mennyi cukrot, rostot, egyebeket tartalmazhat. Ja, és majdnem elfelejtettem: persze hogy ehetsz hamburgert és pizzát is. Annyi, hogy utána három napig két szál spárga és citromos víz a kaja, de toljad, simán!

Lenyomom az első hónapot, erősebbnek érzem magam, bár a kaja részét elengedtem. Amiről még szólnom kell, az az egésznek a társasági része. Már a legelején erősen ajánlják, hogy iratkozz fel hírlevélre és lépj be a Facebook- és egyéb csoportokba. A hírlevélről nagyon gyorsan le is iratkozom, mert naponta három-négy email is jön. A Facebook-csoport pedig az USA férfi-szociólenyomata. Gyakorlatilag tükör előtt készült, félmeztelen férfiak szelfijeiből áll. A nagyobbik csoport az előtte-utána. (Most toltam végig harmadszor a Ripped in 90 Dayst. Kurvajól nézel ki, Dave!) A kisebbik csoport a kezdőké. Hombártestek, zavart mosolyok. (Menni fog, Johnny! A legfontosabb lépésen már túl vagy! Veled vagyunk, tesó!) Törülközőszárítók, ízléstelen lámpák, ötös fuga csúnya csempék között, begyűrődött latexnadrágok. Érzem, hogy ez nem az én utam.

A kiugrott, svájci breakes hippi

Szóval saját testsúlyos edzés, ez a fix pont, de azt már ekkor éreztem, hogy az a vonal, hogy csinálj ebből a gyakorlatból ennyit, meg ennyit, aztán a másikból és így tovább, az nekem túl monoton lesz, zavart, hogy nincs rendes bemelegítő rutinom sem. Aztán szembejött Leandro Fornito, azaz a LeoMoves app.

A csávó – természetesen – istenien néz ki, állandóan mosolyog és nagyon viccesen beszél angolul. Elmondása szerint gyermekkora óta mozgásban van, egyszerűen nem tud megülni a seggén. A breaktáncból jön, de minden saját testsúlyos izét kipróbált és ötvöz a gyakorlatsoraiban. Ő is megtanít kézen állni, ami, mint kiderült, egy teljes életfilozófia alapja. Persze ő nem ezt hangsúlyozza, csak azt, hogy kézen állni buli, miért ne tanulhatnál meg kézen állni? Állj kézen! De ha nem akarsz, akkor ne.

Az appot letöltve, és előfizetve a cuccaira egy elég jól felépített program érkezik a telefonra. Én a Begin and Winnel kezdtem, ami egy egy hónapos program, de természetesen bővíthető, szűkíthető, teljesen flexibilis. Ezek is follow along dolgok, tehát Leo csinálja a gyakorlatokat és egyszerűen követni kell. Időre megy az edzés, a ritmust szabadon lehet választani, azaz nem muszáj olyan gyorsan tolni, ahogy ő, idővel megjön a sebesség is.

A stockzenék hihetetlenül gagyik, (bár az Asana Rebel zongorázgatását nem múlja alul semmi) a környezet rendben van, nem vonja el semmi a figyelmet. Leót nyilván egy csomó cég szponzorálja, de ez a videókon abszolút nem tűnik fel, van, ahol egy klottgatya és egy szakadt fehér póló van rajta, nincs felirat a matracán, nincs felirat a kulacsán. Tornázol a haveroddal. És szerintem ez fogott meg benne.

A gyakorlatok között tudok már választani olyat, ami csak átmozgat és olyat is, ami lefingat a picsába. 300 ismétléses kihívás, vagy 50 perces flow, ott észnél kell lenni. De nem csinálnak a fickóból gurut, az egész tök őszinte és arról szól, hogy mozogjál, csak előnyöd származik belőle. A kajás rész teljesen hiányzik, nyilván a Föld összes országából egy csomóan toljuk, más van az élelmiszerboltokban itt, meg ott. A social rész az egy (!) WhatsApp-csoport, ahol megy a megfejtés, de nyilván senkinek sincs ott az aszott teste, viszont rendszeresen megy a poénkodás. Havonta egyszer rá szoktam nézni.

Szóval ez maradt, nekem ez vált be. Minden reggel, a családom elhúz otthonról, el kell érniük a 7:05-ös buszt. Addigra beágyazok, megcsinálom azt a kb. 4-5 négyzetméteres részt, ahol tudok tornázni, és rendszerint megcsinálom Leo 6, vagy 10 perces bemelegítő sessionjét, aztán választok egy 15-25 perces gyakorlatsort. Aztán pedig az Asanából választok egy lassabb flow-t, 10-15 perceset. Hétvégén, amikor több időm van, akkor Leót kihagyom, és egy hosszabb flow-t választok, ez már majdnem jóga. Engem nagyon motivál, amikor hónapok elteltével sokkal stabilabban állok egy lábon, nem kell állandóan egyensúlyoznom. A csökött végtagjaim elérnek oda is, ahová nem gondoltam volna és egyáltalán, nem arra figyelek már, hogy a mozdulat legalább hasonlítson, hanem a légzésre, mert rengeteget számít. (Innen nyílna egy Buteyko-nyúlüreg, ahová most direkt nem megyek be.)

Kardió

Abban Leo is egyetért nagyjából a bolygó összes fitneszgurujával, hogy a kardió bizonyos rendszerességgel jó. Legyen az séta, futás, bicikli, úszás, heti pár alkalommal segít mindenen az idegrendszertől az anyagcserén és vérkeringésen át a stresszlevezetésig, szóval a kardió az jó. Leo azt mondja, ha mást nem, akkor fussunk helyben. Illetve burpee, a jó öreg négyütemű fekvőtámasz, szóval mozogjon a test, legyen benne ugrás és megemelt pulzus. 10-20 bármennyi perc, érzés szerint, hajrá.

Hát, nem tudom. Nekem nagyon nem jön be a helyben futás, sem ezek a burpeek, viszont torna után jó lenne valami ilyesmi. De mi? Drága gyermekem négyéves kora óta néptáncol, ez az élete. Az együttesben, ahol ropja, minden hónapban van nyílt óra, be lehet ülni a kedves szülőknek és megnézni, mit csinálnak 2×45 percben. Egy ilyen alkalommal, amikor a bemelegítés és erősítés után elkezdtek táncolni, megvilágosodtam. Ez az! Ez kell a kígyóvállú libsinek! Csak hát ezt így hogy? Nehezen szervezhető, hogy otthon, a négy fal között, az éppen feltekert jógaszőnyeg helyén az ember egyedül táncoljon.

„Ott van a FolkOtthon a YouTube-on, van legényes kezdő, sok sikert, Apa!” – mondja a lányom, és tényleg. A Kezdő Legényes oktatás 15-25 perces epizódokból áll, legalábbis eddig, aztán a figurafűzésekkel majd egyre hosszabb lesz. Teljesen berántott. Helyben is futhatnék húsz percet, de inkább tanulok egy kis végtag-függetlenítést, ami azért 47 évesen már nem magától értetődő (kivéve dobosok, táncosok), fejleszti a ritmusérzéket, és nekem azért az is sokat jelent, hogy ápolok valamennyit abból a kultúrából, ami az enyém. Otthon, a négy fal között, de nekem többet jelent, mint egy pingpongütőnyi kokárda. De ez az írás a fitneszről szól, és ebből a szempontból a legényesezés egy hibátlan eszköz, csak egy jó cipő kell hozzá, olyan, ami nem tapad le a padlóra, leginkább bőr talpa van. Édesanyám, tündérvirág, adja már, kend, a fehérjés kulacsomat, no!

Na, gyere, kis tápos!

Ami a kaját illeti, a téma milliárd leütést jelent máris a világhálón, nem gondolom, hogy bármi tanácsot adhatnék bárkinek is a kérdésben. Inkább csak leírom, nekem mi vált be. Reggel, felkelés után iszom fél liter vizet, néha kis citrommal. Főzök egy kávét és mandulatejjel megiszom. (Tudom, a kaja előtti kávé agyonveri egész napra az inzulint. Vagy nem. Nem?) Mozgás közben beugrik másik fél liter víz. Délelőtt tíz és tizenegy között megeszem egy mélytányérnyi nyers zöldséget, ami saláta, répa, uborka, szárzeller, paradicsom, retek, hagyma (ha home office van), néha vágok mellé karalábét is. Fél pohár cottage cheese, amire locsolok egy kis tökmagolajat, és szórok rá olajos magvakat is. Az ebéd valamikor kettő és négy között van, nem bonyolítom túl, a héten kétszer főzök aranykölest, hajdinát és quinoát egyenlő arányban (150 grammot szárazon – hűtőben később elvan a kifőzött maradék). Egy serpenyőben párolok mirelit zöldségkeveréket (vagy brokkolit, karfiolt stb.), és hozzápirítom a fenti, főtt magkeveréket (a fenti adag harmadát). Ehhez ütök egy tojást is, vagy egy kicsi tonhalkonzervet, vagy gyakorlatilag bármit, amit megkívánok és/vagy éppen van itthon.

Vacsora este hat és hét között, rendszerint egy pohár natúr joghurt, belekeverve valami gyümölcs, és slussz. Ha nagyon nassolhatnékom van, akkor egy marék kesudiót, mandulát ropogtatok, esetleg két-három kocka étcsokit. Az ötmagos Korpovit is bejön, nem olyan fűrészpor, mint a bézik. Vagy felvágok egy almát, körtét. Mindettől persze eltérek, ha például Telex-szülinapon pacal fő bográcsban, vagy családi szülinapozás zajlik. Gyakorlatilag bármit megeszem, csak ha tudom, akkor előtte és utána hozzáigazítom a kajámat. Fogyni nekem csak kalóriadeficittel sikerült. A kórházban hat napot vártam arra, hogy végre megműtsenek, ezalatt összesen 2000 kalóriát kaptam, azt is tápszerben. Hat nap, 2000 kalória. Nyilván feküdtem végig, de a hatás egyértelmű volt. Ne próbálja ki senki.

Epilógus

Minden szépen és jól ment januártól, amikor nagyjából kialakult ez a mindennapos rutin, 7.00 és 8.30 között. Zuhannyal, átöltözéssel, munkára készen. Aztán kiderült, hogy egy szép méretű polip összegyűrte a vastagbelemet a sygma szakaszon, és műteni kellett. Ezeket a sorokat még varratokkal a hasamon írom. Úgy is mondhatom, hogy elkéstem az életmódváltással. Persze, nézőpont kérdése. A helyzet bőven javítható fázisban van, a polipból ki tudnak alakulni sokkal veszélyesebb dolgok is, én úgy fogom fel, hogy a szakadék szélén sikerült megfogni a kocsit. Még nem estem le.

A magas cukor miatt már nagyon régen kerülöm a kristálycukrot, igyekszem a legkevesebbre szorítani a fehér lisztből készült dolgok evését. Nem dohányzom, igyekszem mindennap sokat inni, legalább két liter vizet. Alkohol ritkán. Néhányszor, amikor az alkalom szüli. Voltam spicces az elmúlt egy évben? Voltam. Szóval próbáltam egy 16/8-as időszakos böjti kajálást tartani úgy, hogy értelmesebb kajákat ettem csak, amikor lehetett. Persze nem lehet mindig megcsinálni, és voltak csaló napok. Elkéstem.

Mindenesetre most itt vagyok, szépen kilyukasztott pocakkal, a műtét után, és kopogom ezeket a betűket. Nem fogok letérni az útról, mert szerintem az irány jó. El fogok menni dietetikushoz, megnézzük majd a magas vérnyomásomat is (ami hol van, hol nincs), és a cukrot is rendesen ki kell vizsgálni. Marad a torna és a tánc, igyekszem majd erdőben túrázni, és futni, talán heti egyszer el lehetne menni uszodába is. Egyszerűen meg kell, kötelező megtalálni rá a napi egy-másfél órát, vagy extrém helyzetben azt az öt-tíz percet, amennyit bárhol lehet mozogni. Egy széken. Az előszobában. Bárhol.

Az onkosebészeti osztályon töltöttem tizenkét napot. Az osztályon fekvő betegek hetven százaléka vastagbélrákkal küszködött. Minden ajtót nyitva kellett tartani, az éjjelek voltak a legdurvábbak. A hangok és neszek. Elfojtott üvöltések, sóhajtások. A padlón csúszó drénzsákok surrogása.

Egyszerűen meg kell találni az időt a mozgásra. Rendes időben le kell feküdni aludni. Abba kell hagyni azt, hogy az ember ipari szart eszik. Nincs másik út az erdőn át. 4-6 hét alatt gyógyul meg a vágás a hasamon, utána lehet majd újra rendesen terhelni. Úgy tervezem, hogy a heg alá kockákat teszek majd. Úgy talán nem lesz feltűnő. Vagy másképp lesz feltűnő.

Disclaimer: Magyarország a tízmillió személyi edző országa is, ezzel tökéletesen tisztában vagyok. Közülük tízmillióan étkezési tanácsadók is. A fentiek tehát nem egy követendő példa, csak a történetem, ami korántsem ért véget és biztos számos elágazást tartogat még. Ha bármit is tanácsolnék, az az, hogy menjetek el szűrésre. Vegyétek magatokat komolyan. Ne várjatok, mert késő lesz.