Mikor lettek ennyire értelmetlenek a Guinness-rekordok?

2006 van, délután egy óra, egy emberpróbáló matekóra után ül az iskolai könyvtárban, és a haverjaival lapozgatja a Guinness Rekordok Könyvét. Azt a nagy, színes könyvet a hologramos borítóval, amelyből mindenki megtudhatta, hogy Michel Lotito egyszer megevett egy Cessna 150-es repülőgépet, meg hogy Garry Turner 16 centire tudja kinyújtani a bőrét. Meg hogy melyik a legnagyobb pók, vagy a legtávolabbi fekete lyuk. Ismerős, ugye?

Gyerekként persze a Lotitóhoz és Turnerhez hasonló csodabogarakra figyeltünk fel, de a Guinness Rekordok Könyve azért mégis csak egy ismeretterjesztő kiadvány volt, tele érdekességekkel. A könyvből megismerhettük a minket körülvevő világot, és mellékesen azt is mindig megtudhattuk belőle, hogy éppen ki a legmagasabb ember. Az első kötet után 70 évvel viszont, amikor az interneten találkozunk egy Guinness-rekorddal, tízből minimum kilencszer garantáltan az lesz a reakciónk, hogy „úristen, mi ez a baromság!”.

De miért? Így elrontották az egészet? Vagy ez csak az internet velejárója, és a Guinness Rekordok Könyve valójában még mindig tiszteletre méltó őrkutyaként felügyeli az emberiség legnagyobb teljesítményeinek pontos rögzítését? Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk ezekre a kérdésekre, először is nézzük meg, hogy:

Guinness-rekordok minek vannak?

Az egész 1951-ben kezdődött, amikor Sir Hugh Beaver, a Guinness sörgyár akkori ügyvezető igazgatója elment vadászni a barátaival Wexfordba, és a legenda szerint egy ponton elhibázott egy aranylilét. Beaver ezt viccesen arra fogta, hogy az aranylile a leggyorsabb madár a világon, amiből kisebb vita kerekedett, és hamar felmerült a skótfajd is mint lehetséges rekorder. Beaver sikertelenül próbálta kideríteni, hogy mi az igazság, pár évvel később pedig eszébe jutott, hogy csinálhatnának egy könyvet, ami meg tudja válaszolni az ilyesfajta kérdéseket.

Beaver 1954 őszén egy sportújságíróként dolgozó ikerpárhoz, Ross és Norris McWhirterhez fordult segítségért, akik a munkájuk mellett egy saját ügynökséget is vezettek, amely újságoknak, évkönyveknek és enciklopédiáknak gyűjtött mindenféle adatokat. Az nem egyértelmű, hogy előttük is volt-e már egy változat a könyvből – egy hivatalos visszaemlékezés alapján úgy tűnik, igen, ennek példányait kocsmákban osztogatták szét –, de az biztos, hogy a McWhirter fivérek által szerkesztett első Guinness Rekordok Könyvét 1955-ben dobták piacra.

Ebben a könyvben, amit online itt lehet végiglapozni, az ikerpár a legkülönfélébb legeket gyűjtötte össze, a könyv előszava alapján azért, hogy segítséget nyújtsanak, amikor parázs vita alakul ki egy társaságban, mondjuk, arról, hogy ki úszta át először a La Manche csatornát. Persze volt olyan rekord, ami így is kimaradt, Norris például utálta a kortárs popzenét, úgyhogy limitálta a zenei rekordokat, a szexhez köthető témákat pedig azért hagyták ki, mert mindketten úgy gondolták, hogy ezeket úgyis meg lehet találni az orvosi szakirodalomban. Ráadásul olyan könyvet akartak csinálni, amit egy hajadon nagynéni is adhat ajándékba a kiskorú unokaöccsének.

Az egésznek a kiindulópontja, vagyis az, hogy melyik (nem ragadozó) madár a leggyorsabb, végül pont nem került bele, de azóta az akár 130 km/órás sebességre is képes örvös bukót szokták emlegetni a kategória királyaként.

Olyan rekordok viszont voltak benne, mint a legtermékenyebb nő – egy Feodor Vasziljev nevű orosz paraszt felesége, aki állítólag 69 gyereket szült, ez máig rekord –, vagy a nem túl gyerekkompatibilis legnagyobb tömegmészárlások. 1955-ben két dolog is szerepelt itt, az egyik, amikor 1486-ban Tenochtitlánban 20 ezer azték szívét vágták ki rituálisan, a másik az auschwitzi haláltábor 4 millió áldozata. 1965 óta Mao Ce-tung a rekorder, akinek a vezetése alatt 26 millió kínait mészároltak le, és ez így is marad, mert a kategóriában nem fogadnak új jelentkezőket.

Hogy lett ebből ekkora cucc?

Beaver, mint kiderült, tökéletesen érzett rá arra, hogy mekkora hiánycikk egy ilyen rekordgyűjtemény, hiszen már a kocsmákban osztogatott ingyenes példányok is annyira népszerűek voltak, hogy hamarosan kezdték ellopkodni őket. Emellett a partnereit is remekül választotta meg, McWhirterék ugyanis amellett, hogy nagyon alapos munkát végeztek, és rengeteg elismert szakértőt kerestek meg, tényleg érdeklődtek a rekordok iránt, és a sok esetben már fejből rávágták a választ a legkülönfélébb kérdésekre.

Az 1955 októberében megjelent első kiadás, rajta a Guinness emblematikus hárfájával – igen, ha eddig nem volt nyilvánvaló, a Guinness Rekordok Könyvét a Guinness sörfőzde csinálta, ami hasonló ahhoz, mint hogy a konyhaművészet csúcsteljesítményeinek számító Michelin-csillagokat egy gumigyár osztogatja, vagy hogy a Yamaha versenyzongorákat is gyárt –, karácsonykor már vezette a brit könyveladási listákat. Egy évvel később Amerikában is megjelent, és itt is hatalmas siker lett, aztán pár év alatt az egész világot meghódította.

Az elmúlt 70 évben csak háromszor (1957, 1959, 1963) fordult elő, hogy a könyv kihagyott egy évet, és összesen 100 országban több mint 150 millió példányt adtak el belőle, amivel természetesen egy rakás eladási rekordot is megdöntött. Nyitottak több múzeumot, lettek tematikus kiadványaik, külön világnapot is kijelöltek a Guinness-rekordoknak, és egy csomó embert és rekordot vittek be a köztudatba és a popkultúrába. A fémevő Michael Lotito és a nyúlós bőrű Garry Turner mellett például a hosszú körmeivel ikonná vált Lee Redmondot, vagy

az extrém kinézetük miatt minden gyerek agyába beleégő Lucky Diamond Richet (legtöbb tetoválás) és Rolf Buchholzot (legtöbb testmódosítás).

Ezek a rekordok jól mutatták, hogy 70 év alatt a könyv és a kiadója is rengeteget változott, és ez az egyre látványosabb borítók mellett a tartalomra is hatással volt. Ross McWhirtert 1975-ben meggyilkolták az IRA terroristái, mert 50 ezer dollár vérdíjat tűzött ki a szervezet tagjaira, Norris pedig, aki 1986-ig volt a kiadvány főszerkesztője, majd tíz évig tanácsadója, 1996-ban lépett le. A Guinness 1997-ben összeolvadt a Grand Metropolitannel, és Diageo lett belőle, ami 2001-ben végül eladta a könyv mögött álló céget.

Legyen ön is rekorder (sok pénzért)

A Guinness World Records (GWR) 2008-ban a Jim Pattison Groupnál kötött ki, ami a bizarr eseményeket és tárgyakat bemutató, azokról könyveket is kiadó Ripley’s Believe It or Notot is felvásárolta. A könyvben ekkoriban már évek óta nem a szövegen volt a hangsúly, hanem a látványos, sokszor kihajtogatható képeken, de erre szükség is volt akkor, amikor a gyerekek könyvek helyett egyre inkább a Miniclipen lógtak és virtuális tevéket etettek az interneten. Az itt lapozgatható 2006-os kiadásban az is látszik, hogy olyan őrültségek is bekerültek, mint

• a legtöbb, szájba tömködött szívószál – akkor a rekorder a svájci Marco Hort volt 258-cal, most az indiai Karate Nataraj 650-nel; vagy
• a leggyorsabb bútor – ez 2006-ban egy 140 km/órával száguldó motorizált szófa volt, azóta egy 183 km/órás étkezőasztal tartja a rekordot, de van külön szófa kategória is, ott 163 km/óra a rekord.

De a könyv ezekkel együtt, még mindig tele volt hasznos infókkal a legkülönfélébb dolgokról, és ez még a tavaly megjelent, 2025-ös kiadásra is igaz. Önmagában a tény, hogy ilyesmik is bekerülhettek a könyvbe, viszont szembement a filozófiával, amit Norris McWhirter képviselt. Norris 1979-ben a BBC-nek adott interjút, ebben azt mondta, nem hagyná jóvá hivatalos rekordként, ha valaki 101 yardot futna le csúcsidő alatt. Akkor azt mondta, a rekordoknak kell hogy legyen jelentőségük, és az is kizáró ok, ha valami akkora őrültség, hogy az illetőn kívül senkinek nem jutna eszébe foglalkozni vele.

Ebbe a kritériumrendszerbe nehezen férnek bele a szájba tömködött szívószálak, de a Guinness World Records végül mégis az ilyen, sőt még ennél is értelmetlenebb rekordok irányába mozdult el, amikor a kétezres években egyértelmű lett, hogy az internet korában nincs szükség arra, hogy egy könyvből nézzük ki a legeket. A legismertebb amerikai közszolgálati rádió, az NPR pár éve foglalkozott a modern Guinness-rekordok abszurditásával, ekkor a GWR akkori alelnöke azt mondta, sok cég kopogtatott náluk, hogy rekordokkal hívják fel magukra a figyelmet,

a GWR-nél pedig hamar rájöttek, hogy miután az elmúlt évtizedekben az emberi csúcsteljesítmények hivatalos hitelesítőjeként valódi presztízsre tettek szert, ezért akár pénzt is kérhetnének.

Így született meg 2009-ben a tanácsadó cégük, ami 12 és 500 ezer dollár közötti összegért cserébe leül az ügyfelekkel, segít kitalálni, hogy milyen rekordot tudnának megdönteni, aztán a cég (marketing)eseményére elküldenek egy hivatásos bírát, aki hitelesíti a rekordot, és átadja az oklevelet. Így tartja a MasterCard a súlytalansági repülés közben a legmagasabban lejátszott focimeccs rekordját, de számos más cég és híresség fizetett már a GWR-nek, hogy legyen saját rekordja. Azaz a cég bő 15 éve lényegében nemcsak katalogizálja, hanem árulja is a rekordokat. Ma is bárki jelentkezhet ingyen, és beküldheti a saját rekordkísérletét, akár új kategóriában is, de ez hosszú, bonyolult és szigorúan szabályozott folyamat.

Hogy mennyire, arra jó példa a Doug „Censor” Martin nevű influenszer és Twitch-streamer, aki tavaly élőben közvetítette, ahogy megdönti a 24 óra alatti legtöbb húzódzkodás világrekordját, de a GWR visszadobta a kísérletet, mert egy alapítványnak gyűjtött a stream alatt. Ennek, mint írták, költségei vannak, és előre kell jelezni, de aztán némi egyeztetés után mégis odaadták a rekordot Censornak. Az is emlékezetes, amikor egy francia fickó 700 ezer gyufaszálból építette meg az Eiffel-torony mását, de elutasították, mert nem megfelelő gyufákat használt. Aztán persze, mikor ebből hír lett, végül ő is megkapta a hivatalos rekorder plecsnit.

Így múlik el a Guinness-rekordok dicsősége

Ezek után két dolog merül fel: az egyik, hogy a GWR-nek tényleg csak a publicitás a lényeg – amit az is jól mutat, hogy minden virális dologra kitalálnak valamit, Elon Musk például a valaha volt legtöbb pénzt elvesztő ember rekordját tartja, amit valószínűleg nem ő kért. A másik pedig, hogy ha már fizetni kell a rekordokért, akkor hiteles-e még bármennyire a GWR. Az NPR-nek nyilatkozó alelnök szerint ügyelnek arra, hogy ne menjenek bele semmibe, ami aláásná a reputációjukat, de sokak szerint ezen már rég túl vannak. A rádiónak a késhajigálással ismertté vált, mára több Guinness-rekordot is tartó David Adamovich arról beszélt, hogy

egyszer elutasították egy új kategóriában benyújtott rekordkísérletét, aztán később más megkapta a rekordot, szerinte azért, mert az illető fizetett nekik érte, ő meg nem.

A több száz rekordot tartó, a rekorddöntögetést hivatássá formáló Ashrita Furman, és Norris McWhirter fia, Alasdair is úgy gondolják, hogy ez már nem az a GWR, amit az alapítók megcsináltak. Utóbbi a Guardiannek két éve azt mondta, a cég elvesztette azt az intellektuális integritást, ami az ikrek alatt még megvolt. „Nekik ez tudásalapú küldetés volt, amit hatalmas lelkesedéssel csináltak. Ma minden a pénzről szól” – mondta Alasdair, és ahogy az később Censor ügyéből kiderült, ebben lehet is valami. Craig Glenday, a könyv jelenlegi főszerkesztője viszont azt mondja, a kritikusokból csak a nosztalgia beszél, PR-fogások pedig általában nem kerülnek be a könyvekbe.

Glenday szerint máig tartják magukat a régi kritériumokhoz, a rekordoknak sztenderdizálhatónak, mérhetőnek, megdönthetőnek és megerősíthetőnek kell lenniük, és nem fokozhatók a végtelenségig. Ez azt jelenti, hogy hiába működik külön-külön két kategória, abból nem lehet egy harmadikat is csinálni, mint például a legmagasabb ember által lefutott leggyorsabb maraton. Így szerinte az abszurd dolgok tényellenőreiként még mindig van relevanciájuk, mert hitelt érdemlően tudják bizonyítani azokat a rekordokat, amikről írnak.

Azt viszont így is nehéz lenne tagadni, hogy a Guinness-rekordok tényleg értelmetlenebbek, mint tíz-húsz évvel ezelőtt, és ez is az internet miatt van.

Ma már a Google-nek, vagy a ChatGPT-nek tesszük fel azokat a kérdéseket, amiket McWhirterék megpróbáltak megválaszolni a könyvvel, és egy telefon, meg egy TikTok-fiók is elég hogy valaki globálisan híres legyen 15 percre, nem kell hozzá a leghosszabb körmökkel bekerülni a Guinness Rekordok Könyvébe. A modern internetes kultúra a végletekig tolta ki annak a határait, hogy mit tartunk érdekesnek, megbotránkoztatónak vagy extrémnek, és az olyan rekordokat is könnyebb kétségbe vonni, mint a legnagyobbra nyíló száj, ha egy random TikTok-videóban szembejöhet velünk valaki, aki ránézésre legalább ekkorára tudja nyitni a száját.

Ha a Guinness-rekordok relevánsak akarnak maradni, muszáj alkalmazkodniuk a korszellemhez, de ez a fizetős rekordokkal együtt azt jelenti, hogy ha a könyvben nem is, a GWR honlapján és közösségi oldalain olyasmikre csapják rá a hivatalos plecsnit, amiket tényleg lehetetlen komolyan venni. Vagy azért, mert akkora hülyeségek, vagy azért, mert a kategória nyilvánvalóan direktben a vevőre lett szabva, esetleg a kettő egyszerre. Persze igazából minden, ember által elért rekordot, például a leggyorsabb maratont is lehet öncélúnak és értelmetlennek nevezni, de itt annyira specifikus dolgok vannak, hogy az egész tényleg önmaga paródiája lesz. Néhány példa:

• 200 lufi leggyorsabb kilyukasztása egy szöggel.
• A legtöbb egy kézzel összeroppantott alma egy perc alatt.
• A legtöbb egyszerre tartott bowlinggolyó.
• A legnagyobb, drónokkal az égre rajzolt devizajel.
• A legtöbb egy perc alatt szétszakított rendszámtábla.
• A leghosszabb ideig a fejen egyensúlyozott, egymásra pakolt padok.
• A legtöbb, játékkártyák hajigálásával egy perc alatt elvágott uborka.
• A legtöbb cukorbot egy szakállban.

És a személyes kedvencem, amihez tényleg nehéz bármit hozzáfűzni:

A legtöbb szelet, amit egy ember szájában tartott uborkáról levágtak láncfűrésszel, bekötött szemmel.

Ha valami, hát ez biztos, hogy nem öregbíti a Guinness-rekordok könyvének évtizedek alatt felépített hírnevét.