Abban a hitben érkeznek Bécsbe, hogy itt a kerítés is kolbászból van. Most parkokban éjszakáznak

Mariahilfer Straße: a legtöbb magyar – ahogy én is – már gyerekkorában hallott róla. A rendszerváltás előtti Nyugat piacgazdaságának csillogó szimbóluma volt és sokan ma sem szívesen hagyják ki, ha Bécsbe utaznak. Vannak azonban olyan magyar emberek is, akiknek ez az 1,8 kilométeres utcaszakasz a megélhetés forrása: a csinos kirakatok előtt ülnek és várják, hogy a papírpoharaikba eurók hulljanak. A szlovákok után a magyaroké az EU-ból érkezett legnagyobb hajléktalancsoport Ausztriában. Többnyire egy jobb élet reményében jönnek, gyakran mégis az utcán kötnek ki. Milyen okok állnak a háttérben? Van esélyük egy jobb jövőre, és egyáltalán: hogy kerültek Bécsbe? Néhány héten át beszélgettünk velük és a róluk – utóbbit az őket ellátó osztrák szociális szervezetekkel.

Otthon már nincs ház, nincs semmi, minek menjek haza?

Van, aki jobb-rosszabb németséggel megírt táblát tart maga előtt, más csak ül és csöndben vár, megint mások csoportokba tömörülnek. Egy ilyen csoportot szólítok meg magyarul egy nyár eleji napon, de nincs szerencsém, nem értenek, egy nő arra kér, hogy váltsak át németre. Megkérdezem tőle, tudja-e, merre vannak a magyarok, mire két-három nagyobb áruház felé mutat.

Nagyjából két tucat embernél nyitok jó napottal az 1,8 kilométeres szakaszon és az emberek több mint fele viszonozza a köszönésemet.

Egyikük András, egy középkorú férfi. Az említett nagyáruház túloldalán ücsörög egy papírszatyor mellett. Amikor megszólítom, készségesen elegyedik szóba velem: „Cigány vagyok, Magyarországon mindenhonnan el lettem üldözve, azért vagyok itt. Kilencven óta élek az utcán. Húszévesen kerültem oda, az édesanyám ’89-ben halt meg. Nős nem voltam, gyerek nincsen, Magyarországon bekerültem a börtönökbe, kiszabadultam a nagy nullára. Most 55 vagyok, és 39 éves korom óta nem voltam börtönben. Azóta tengetem az életemet mint hajléktalan. Nem azt mondom, hogy túl jó, inkább rossz, de segítség nélkül nem lehet ebből a mókuskerékből kilépni” – mondja egy szuszra. Kiderül, hogy valamennyire tud németül – ennek az az oka, hogy korábban szakácsként dolgozott Ausztriában: éppen a közelben, a Mariahilfer Straße elején működött a jugoszláv klub, ott főzött, és románokkal közösen bérelt szállást.

„Most csak 4-5 napja vagyok itt, de lenyúlták minden iratomat és pénzemet. A múlt hónap közepe óta csak egy napot töltöttem ágyban, azóta az utcán alszom.” Csak megélni szeretne, de mindenekelőtt hazajutni Nyugat-Magyarországra, felvenni a nyugdíját és pótolni az iratait. Csakhogy dokumentumok és pénz híján tart a vonatúttól. „Most itt ülök, várok, kéregetek. Tudja, mennyit koldultam ma, délután 2-ig? Kettő és fél eurót. Abból mit tud venni? A McDonald’sban egy kávét” – mondja csüggedten.

Pár száz méterrel odébb, az egyik metrómegállónál kacskaringós fekete betűkkel, nagy műgonddal megrajzolt kartonlapot tart maga előtt egy 55 körüli nő. A szokatlanul hűvös napon egy takaróba burkolódzva várja az eurókat. A táblán német szöveg: „Kérem, segítsen, éhes vagyok. Isten. Köszönöm.” Kezdetben bizalmatlan, aztán elmeséli, hogy egy gyerek segített neki megírni a szöveget. Elmondása szerint már tíz éve Bécsben él, egy dunántúli kisvárosból érkezett és most már biztosan marad. „Otthon már nincs ház, nincs semmi, minek menjek haza?” Teljes élete befér a gurulós bevásárlótáskájába, egyebek mellett innen ágyaz meg magának esténként. Hajléktalanszállóra nem szívesen megy, „a részegek miatt”, inkább alszik egy közeli parkban, ott már van egy bejáratott helye. A kérdéseimre vonakodva válaszol, fotót nem szeretne. „Ne fotózzon le, még kevesebbet adnak, ha benne leszek az újságban, így is csak napi pár euró jön össze, nem tudom, mi van az emberekkel.”

A harmadik magyarral, egy 28 éves férfival, egy másik Mariahilfer Straße-i metrómegállónál elegyedem szóba. „Van egy kisfiam, kevés pénzt kapunk, és nincs nekünk enni. Azért jöttem pénzt keresni, hogy vigyek a családomnak. Mondjuk, keveset adnak, de még mindig jobb, mintha Pestre mennék.” Őt korábban is láttam már a Mariahilfer Straßén, azt mondja, három nap után utazik haza, Közép-Magyarországra. Már három éve ingázik a faluja és Bécs között. „Ilyenkor kint alszom a parkban, nem tudom, merre vannak a szállások. Németül nem tudok, szakmám nincs. Reggel kezdek, ebédre elmegyek a Gruftba (a Caritas osztrák szociális segélyszervezet egyik közelben található központja, ahol egyéb szolgáltatások mellett hajléktalan emberek juthatnak meleg ételhez), utána 5-6-ig ülök még itt, aztán megyek a parkba. Télen ereszek alatt alszom, ahova nem esik be az eső.” Magyar hajléktalanokkal egyébként nemcsak a közismert bevásárlóutcán lehet találkozni, hanem több helyen a főpályaudvar környékétől kezdve a Karlsplatzon át egészen a Pratersternig.

A szlovákok után a magyarok vannak legtöbben

Körülbelül 11 000 hajléktalan és lakással nem rendelkező embert regisztráltak 2024-ben Bécsben, de megbízhatóan pontos adatok nem állnak a segítő szervezetek rendelkezésére. Ugyanakkor az úgynevezett „téli csomag” alapján, amelyet a Bécsi Szociális Alap (Fonds Soziales Wien – FSW) finanszíroz és koordinál, legalább az arányokra lehet következtetni: a téli időszakban a hajléktalanszállásokat igénybe vevő emberek körülbelül 18 százaléka osztrák állampolgár, 58 százalék érkezik valamelyik EU-s országból. Első helyen állnak a szlovákok, őket követik a magyarok, majd a románok. (Bécs „téli csomagja” a hideg hónapokra szabott humanitárius szükségintézkedés, lényege röviden az, hogy télre átmenetileg megnövelik a szükségszállások számát, amelyek a szociális ellátásra nem jogosultak számára is elérhetők.)

Érdekelt, mi az oka annak, hogy ennyire sok külföldi – és köztük kimagaslóan sok magyar – ember él az osztrák utcákon. Markus Hollendohner, az Obdach- und Wohnungslosenhilfe des Fonds Soziales Wien városi segélyalap vezetője szerint összetett okok miatt köt ki egy külföldi hajléktalan ember Bécsben, ugyanakkor

„az, hogy szomszédos európai országokban kriminalizálják a hajléktalanságot, az egyik olyan ok, ami miatt a hajléktalan vagy otthontalan emberek megváltoztatják a lakóhelyüket”.

Emlékeztetőül: Magyarországon 2012 tavasza óta büntethető a hajléktalan életvitel közterületen. Az Országgyűlés 2018 nyarán fogadta el az Alaptörvény és a szabálysértési törvény módosítását, melynek értelmében országszerte tiltottá, elzárással büntethetővé vált a közterületi hajléktalanság. A módosítással szemben hazai és nemzetközi civil szervezetek is felszólaltak, ahogy az ENSZ lakhatási jogokkal foglalkozó jelentéstevője is. A törvény jelenleg is érvényben van.

De vissza Bécsbe! Ausztria merőben másként áll a hajléktalanság kérdéséhez, amit mi sem mutat jobban, mint hogy számos segélyszervezet támogatja és segíti az utcán élő embereket, abban (is), hogy visszataláljanak a társadalomba. Csak a már említett Wiener Obdach- und Wohnungslosenhilfe több mint 30 partnerszervezettel dolgozik együtt, maga az FSW összesen 7000 lakhatási és gondozási helyet finanszíroz egész évben, ezek közül több mint 600 hely az úgynevezett esélyközpontokban található. Itt a hajléktalanok számára különösen alacsony küszöbű hozzáférést kínálnak a lakhatáshoz és tanácsadáshoz. A Caritason és az FSW-n kívül számos szervezet aktív, mások mellett a Volkshilfe, a Vöröskereszt, a Johanniták, az Irgalmas testvérek.

Azt, hogy Bécs komolyan veszi a társadalom peremén élő embereket, a számok is mutatják: 2023-ban 12 750 ember élt a bécsi hajléktalanellátó szolgálatok szolgáltatásaival. A város az előző évben mintegy 142 millió eurót költött erre.

Áll a Hauptbahnhofon nyelvtudás és helyismeret nélkül, vár, és végül nem jön érte senki

Uniós országokból érkező hajléktalan emberek, így a magyarok is, gyakran kötnek ki az egyik bécsi hajléktalan segélyszervezet tanácsadó központjában, ahol bárki igénybe vehet szociális tanácsadást. Ellátogattunk a szervezet egyik intézményébe, hogy megtudjuk, hogy néz ki mindez a gyakorlatban.

A mindenféle jogosultság nélküli EU-s állampolgárokat segítő irodában találkozunk egy magyar tanácsadóval (a segélyszervezet kérésére nem írjuk le kollégájuk nevét), aki bő három éve dolgozik az utcáról érkezett emberekkel. Munkatársaival együtt az unió összes nyelvén nyújtanak tájékoztatást a jogosult tartózkodástól kezdve apróbb bürokratikus ügyeken át a hazautazás mikéntjéig. Klienseik az utcáról jönnek be vagy előre megszabott időpontra érkeznek – első alkalommal hosszabban beszélgetnek velük, szóba kerül a múltjuk, a jelenük és a lehetőségeik is. „A tényszerű dolgok átbeszélésén túl mi azért itt lelket is ápolunk. Sokszor a legtöbb, amit tehetek értük, hogy meghallgatom őket.”

„Annak, aki először jön hozzánk, általában semmije nincs, többnyire még nyelvtudása sem, szóval igazán alacsony küszöbű ellátást nyújtunk.” Egy asztal két oldalán ülünk egymással szemben; az én helyemen általában beszélgetőpartnerem ügyfelei, a magyar anyanyelvű kliensek ülnek. Az évek során összegyűlt tapasztalat alapján mára kikristályosodott az itt dolgozók számára, ki a klienskörük:

• munkavállaló migránsok, akiknek sok esetben van otthon lakhatásuk és akár családjuk is, csak Bécsben szeretnének munkát találni;
• szegénységi migránsok: ők azok, akik a hazájukban már olyan mélyszegénységben élnek, hogy egyszerűen nem tudnak tovább maradni, mivel semmilyen kilátásuk nincs a jövőre nézve;
• tartósan hajléktalan emberek: ők általában a szomszédos országokból érkeznek Bécsbe és már nagyon régóta élnek ott hajléktalanként;
• átmenetileg Bécsben tartózkodó hajléktalan emberek, akik gyakran hamis munkaígéretnek bedőlve kerülnek az utcára.

Az utóbbi esettel gyakran találkoznak a tanácsadók: „Minden héten van nem is egy ilyen kliensem. Érdekes, hogy szinte mindig a Facebookon ígérnek nekik valamilyen munkát. Ilyenkor az ember kiutazik a saját pénzéből, aztán áll a Hauptbahnhofon nyelvtudás és helyismeret nélkül, vár, és végül nem jön érte senki. Ilyenkor gyakran az egyik parkban alszik és általában néhány napon belül tudomást szerez rólunk.” Őket általában azzal segíti a segélyszervezet, hogy megvásárolja a hazaútra szóló vonatjegyüket (a hazatérést egyetlen alkalommal segíthetik, a szabályokat szigorúan betartják).

Arra kérem a tanácsadót, hogy mondjon még egy tipikus esetet. A személyiségi jogok védelme miatt több kliense történetét gyúrja egybe: „Valaki otthon eldönti, hogy szerencsét próbál és kijön Bécsbe munkát vállalni. Van valami minimális egzisztenciája otthon, általában valamennyi elképzelése is, de ez szinte mindig teljesen fals – például, hogy 3000 euró alatt nem megy el dolgozni, miközben németül nem beszél. Legtöbb esetben ilyenkor építkezéseken vagy a vendéglátásban tud elhelyezkedni. Mi itt munkaközvetítéssel nem foglalkozunk, de mindenkinek elmondjuk az osztrák gyakorlatot és szabályokat. Ha az EU-s szabályozás szerint rendelkezésére álló 3 hónap alatt nem keres munkát, akkor többnyire bent ül a szállón, és előbb vagy utóbb olyan társaságba keveredik, ahol megnőhet az alkohol- vagy drogfüggés rizikója és onnantól megindul a mélyrepülés.

Van tehát egy ember, aki viszonylag normális közegből érkezett, de ha elindult a mélyrepülése, elég esélyesen itt fog ragadni. Nagyon gyorsan el tudja veszteni az ember az egzisztenciáját, nagyon sok ilyen fiatalt is látok.”

Mint mondja, tipikus, hogy a klienseik abban a hitben érkeznek Bécsbe, hogy itt a kerítés is kolbászból van. Pedig a valóság igencsak kiábrándító: ha hiányoznak a szükséges papírjai, senki nem kap a segélyszervezetektől vagy az államtól pénzbeli juttatást, ehhez ugyanis jogosultságokra van szükség. Emellett a nyári alacsony küszöbű szálláshelyek mennyisége jóval alulmúlja a téliekét, még ha idén a város valamelyest meg is növelte a számukat.

A nők pedig éppen úgy érintettek, mint férfiak: a magyar tanácsadó tapasztalatai szerint sokan érkeznek terhesen abban a reményben, hogy a kisbaba majd automatikusan megkapja az osztrák állampolgárságot, az anya pedig magas családi pótlékban részesül – egyik sem igaz. Az osztrák állampolgárság nem jár automatikusan, megszerzése számos kritériumhoz kötött, évekig húzódó nehézkes folyamat. A minimum, hogy tető legyen az ember feje fölött, és egy jól fizető állás is alapkritérium. „A tartósan beteg hajléktalanok ellátása sem megoldott, idősotthon csak a jogosult idős embereknek jár” – sorolja a tanácsadó a tévhiteket.

„A hajléktalan lét hatalmas pszichés megterhelés még annak is, aki korábban normális életet élt. És nálam nem fordult még meg olyan ember, akinek legalább egyszer ne lopták volna el a telefonját és a pénzét” – ahogy ezt a cikk elején András példája is mutatta.

A magyarok száma nemcsak a statisztikában növekszik, hanem asztalának túloldalán is:

„Évről évre több a magyar ember. Van olyan apa és fia, aki már sokadik éve jön, már ismerősként üdvözöljük őket.”

Összegzésképp azt mondja, hogy nem lehet erről a témáról beszélni anélkül, hogy ne említenénk meg Magyarország szerepét: „Nem véletlenül érkeznek Magyarországról az emberek Ausztriába: a politika, a társadalom elfeledkezett a legelesettebb csoportokról” – mondja. A magyar döntéshozók felelőssége szerinte éppen ezért elvitathatatlan. Ugyanakkor a magyar hajléktalanellátásban dolgozó szociális munkások erőfeszítéseit nagyra tartja, és mivel kapcsolatban állnak, valamelyest rá is lát a munkájukra: „Biztosan állíthatom, hogy sem szakmailag nincsenek egy centivel sem mögöttünk, sem pedig tenni akarás és motiváció terén. A lehetőségeik, a pénz és a teljesíthetetlen elvárások korlátozzák őket; ezek lehetetlenítik el a tevékeny munkájukat.”

Meleg ebéd, egészségközpont, állatorvos

Utolsó állomásunk a bécsi hajléktalanellátó-rendszerben a Neunerhaus kávézója az 5. kerületi Margareten Straßén. Kezében egy tál gusztusos rizottóval lép ki a kávézó teraszára egy kutyás nő, leül, és falatozni kezd. Kora délután van, langymelegen süt a nap, többen ebédelnek körülötte, van, aki egyedül, mások kisebb csoportokban. A német mellett többféle nyelv, köztük magyar is hallható.

A Neunerhaus Café esetében – ahogy a bécsi segítőszervezetek többségénél – a könnyű hozzáférhetőség, az alacsony küszöb, a szó eredeti és átvitt értelmében is fontos. A kávézó 2018 óta üzemel, a hét öt munkanapján van nyitva 10 és 15 óra között. A tea és a kávé mellé ebédidőben egészséges meleg ételt adnak bárkinek, a fizetés adományalapú és az is teljesen rendben van, ha valaki semmit sem fizet. A stílusos kávézó jelentősége messze túlmutat önmagán: amellett, hogy van, aki egész nap kizárólag ekkor jut ételhez; ide futnak be az emberek a problémáikkal is. A Neunerhaus munkatársai felkészültek erre, több nyelven beszélő szociális munkások dolgoznak a kávézóban, akiket bárki megszólíthat vagy előzetesen időpontot egyeztethet velük.

Legfőbb vezérlőelvük, hogy mindenkire egyenrangú félként tekintenek. A másik vezérelv – ahogy az egyik itt dolgozó fogalmaz –, hogy „ez itt egy kiterjesztett nappali a magány ellen”.

A Neunerhaus ugyanakkor nem csak étellel, kávéval és teával segíti a társadalom peremén élő embereket: a bejárattól jobbra egészségközpont működik, balra állatorvosi rendelő. Előbbiben azok is kapnak orvosi vagy fogorvosi ellátást, akiknek nincs biztosításuk. A gondoskodás sokrétű: itt is jelen vannak a szociális munkások, az orvosok munkáját videótolmácsok segítik, anonim is be lehet jelentkezni. Évente átlagosan 6000 pácienst látnak el. Körülnézünk bent, bármely magyar SZTK megirigyelhetné a tisztaságot és rendezettséget; a mosdókból nem hiányzik a szappan és a vécépapír, a betegirányítók nyugodtak és kedvesek.

A kávézó másik oldalára is átballagunk, ott hetente többször önkéntes állatorvosok rendelnek. „Az ön hűséges társa orvosi segítséget kap tőlünk. A segítségnyújtásunk ingyenes, állatára rászánjuk az időt” – ez a rövid tájékoztató áll a szórólapjukon. Ide is benézünk, több állatorvos és asszisztens sürög-forog egyszerre; egy idősebb nő két szépen gondozott ölebbel érkezett, egyikük aggodalmas tekintettel figyeli társát, akinek épp a lábát vizsgálják. A Neunerhaus állatorvosi rendelője egyedülálló Ausztriában, az ott dolgozók szerint nagy is rá a kereslet. „Nagyon szépen gondozzák a gazdák a kutyáikat, gyakran jobban ellátják őket, mint saját magukat” – magyarázza az egyik munkatárs.

„Az állat gyakran az egyetlen támogató kapcsolat egy hajléktalan ember számára

– teszi hozzá Elisabeth Hammer, a Neunerhaus ügyvezető igazgatója. – Az állatok megerősítik az embereket olyan helyzetekben, amelyek sok erőt igényelnek – mi pedig mindazt szeretnénk támogatni, ami a hajléktalan embereket erősíti.”

Bécsben még nem aludtam az utcán, de olyan volt, hogy egész éjjel mászkáltam

A kávézó teraszán elegyedem magyarul szóba a 19 éves Alexandrával. „Kedvesek itt az emberek, jó szándékkal kezdik a napot – mondja. – Szeretek itt ülni, járnak ide hajléktalanok és nem hajléktalanok is.” Alexandra úgy néz ki mint egy tetszőleges fiatal lány Európa bármelyik nagyvárosából: ápolt külső, menő sportcipő, farmer, márkás póló – csak esténként nem családja körében vagy egy albérletben tér nyugovóra, hanem a Caritas egyik szállásán, ahol a szerencsésebbek közé tartozik, mivel egyedül lakik egy szobában. Példája is igazolja, amit a szakemberek állítanak:

a hajléktalanság – különösen a nők esetében – gyakran láthatatlan.

Amikor óvatosan az életéről kérdezem, kiderül, hogy Bécsben született ugyan, de anyjával Szlovákiában élt, majd egy gyermekotthonban nőtt fel. Elmondása szerint élete első 19 évében annyi megpróbáltatás érte, mint mást egy teljes élet alatt. „Sok negatív tapasztalat ért, de próbálom átfordítani a jóra.”

Amikor szűk egy évvel ezelőtt megérkezett Bécsbe, kezdetben egy barátnőjénél lakott. Hogy miért tért vissza a szülővárosába? „Így adta a sors. Nem gondoltam arra, mi lesz egy hónap múlva. Amióta Bécsben vagyok, még nem aludtam az utcán, de olyan volt, hogy egész éjjel mászkáltam, mert nem volt hol aludnom. Mondták, hogy menjek a Caritasba, úgyhogy elmentem oda. Pár hónapot voltam a Chancen Hausban (fiatal felnőttek számára kialakított úgynevezett Esélyek háza, ami annyiban több egy hajléktalanszállásnál, hogy szobáiban a nap 24 órájában tartózkodhat az ott élő ember – legfeljebb 3-6 hónapon át). Ott új esélyt adtak nekem az életre. Sokkal több segítséget kapok itt, mint amennyit Szlovákiában kaptam. A legjobb, ami Bécsben történt velem, hogy van tető a fejem fölött. Néha ellustultam, munka témában még fel kell hogy nőjek, már vagy hatszor elvesztettem a munkámat, amióta itt vagyok.”

Beleszürcsöl a kávéjába, majd komoly tekintettel folytatja tovább: „Én nem akarok az itteni segélyszervezeten élősködni, de ha egyszer lesüllyed valaki, nagyon nehéz kiszállnia. És még nehezebb, ha egyedül van, mint az utca szélén a kiskutya.” Mint mondja, alkoholt nem fogyaszt, de „néha az ördög elcsábítja”: olyan dolgokat vásárol magának, amikre nincs igazán szüksége. Egy öregek otthonában takarít, amikor pedig nem dolgozik, állatok társaságában szeret lenni és parkokban sétál. És mik a tervei? „Szeretnék egy albérletet és pszichológiát tanulni, de tudom, hogy ahhoz alaposan fel kell kötni a gatyámat.”

Ahogy erősödik Európában a jobboldali retorika, úgy teszik meg bűnbakká a hajléktalan embereket

Természetesen Alexandra esete sem egyedi, Elisabeth Hammer, a Neunerhaus vezetője szerint gyakori, hogy ifjúsági nevelőintézményekből kikerült fiatalok menekülési célpontja lesz Bécs. „És sokszor találkozunk más peremcsoporthoz tartozó emberekkel, például LMBTQI+-emberekkel is. Menedéket keresnek itt, miután a hazájukban stigmatizálták, marginalizálták vagy kriminalizálták őket. Megérkeznek Ausztriába és ismét kirekesztettségben lesz részük, ezért mi az ő hangjuk is szeretnénk lenni.” Elisabeth Hammer sok más szakemberrel együtt úgy gondolja, hogy a hajléktalanság kérdését ott kellene megoldani, ahol keletkezik. „Ausztriában például a vidéki régióban kellene hogy legyenek tanácsadóhelyek, támogatás és lakhatás azoknak az embereknek, akik ott válnak fedél nélkülivé. Hiszen az érintett emberek családja, barátai és a szociális hálója is ott van.”

A 2021-es lisszaboni nyilatkozat szerint 2030-ig kellene felszámolni az EU-ban a hajléktalanság jelenségét, ami minden általam megkérdezett szakember szerint irreális elképzelés. Elisabeth Hammer szerint önmagában problémás az erősödő tendencia, ahogy Európa-szerte a hajléktalanságról beszélnek: „Egyre jobban tolódik mostanában a közbeszéd afelé, hogy a hajléktalan emberek biztonsági kockázatot jelentenek és a városlakók nem akarják a szegénységet a közterületeken látni. Ahogy erősödik Európában a jobboldali retorika, úgy teszik meg egyre inkább bűnbakká a hajléktalan embereket. Ez pedig nagyon aggasztó.”

Mint mondja, Bécs sem kivétel ez alól, és rendre a választások előtt erősödnek fel az efféle hangok.

„Az, ha valaki az utcán él, valóban egy biztonsági rizikó, de csakis a hajléktalan emberre nézve. A hajléktalan emberek erősebben ki vannak téve erőszakos támadásoknak és összességében a hate crime-nak is.”

Ugyanakkor mindent egybevetve a kínálat, amelyet Bécs nyújt a hajléktalan embereknek, kifejezetten jó európai viszonylatban, „örülök, hogy mi ennek a részesei vagyunk, ugyanakkor még bőven vannak tennivalóink, különösen a hajléktalan emberek támogatásában, és abban, hogy pontos adataink legyenek” – összegez.

Ausztria nem tegnap karolta fel ezt a problémát, évtizedek óta igyekszik javítani a hajléktalan emberek helyzetén. „Ám egy olyan kétmilliós város, mint Bécs, egyedül nem tudja elérni ezt a célt” – mondja ezt már a cikk elején idézett Markus Hollendohner, aki szerint a megoldást a nagyobb európai összefogás jelenthetné.

Hajléktalan interjúalanyaink nevét emberi méltóságuk megőrzése érdekében megváltoztattuk.