„Sima” pszichológus, tanácsadó szakpszichológus vagy pszichoterapeuta – mikor milyen szakemberhez forduljunk?

Míg mondjuk a különböző mértékű fejfájások esetén nagyjából el tudjuk dönteni, hogy kell-e segítséget kérnünk, nagyjából tudjuk, mi a különböző orvosok kompetenciája, tudjuk, hogy a háziorvoshoz nem kell beutaló, a neurológushoz viszont igen, addig lelki ügyekben a tudásunk már jóval bizonytalanabb, és a rendszer is sokkal kevésbé átlátható és hozzáférhető.

De kezdjük korábbról. Már az sem egyértelmű, hogy mikor van valakinek lelki baja, az meg aztán végképp nem egyértelmű, hogy azzal mit kell kezdeni. A lelki bajok felismerésére nem készít fel minket sem a kultúránk, sem a szocializációnk, sem a történelmünk, de még a politikánk sem. Ahogy a közoktatásban töltött másfél évtizedünk sem: óvodától kezdődően szinte semmilyen önismeretet, testi és lelki tudatosságot nem tanulunk, ez azonban elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy tudjuk, egyáltalán baj-e az, amit napok, hetek, olykor évek óta érzünk.

A lelki nehézséget gyengeségnek gondoljuk, akár másról, akár saját magunkról van szó. A gyengeségünket pedig nem verjük nagydobra, a gyengeséget a társadalom nem szereti, azt nem igazán fogadja el, arra szabadságot nem nagyon lehet kivenni. Pedig a lelki elakadás nyomokban sem a gyengeség jele. Pláne nem a segítségkérés. De kitől kell segítséget kérni? Ki a lelki bajok háziorvosa?

Nincs jól a magyar társadalom

Tegyük fel, hogy van egy kliens, akinek elég rossz kedve van. Állami ellátáshoz leginkább akkor tud fordulni, ha gyerek, esetleg akkor, ha a gyereke kapcsán neki van baja. Pedagógiai szakszolgálatok, családsegítő központok, iskolapszichológiai és diáktanácsadói hálózat, egyházi vagy civil szervezetek – sokszor pályaívük elején lévő – pszichológusai segíthetnek. Ha földrajzilag elérhetőek és ha nem fulladoznak a várólisták és/vagy a vizsgálatok tengerében. További térítésmentes segítség igénybevételére csak akkor van lehetőség, ha már nagy a baj: ambuláns és osztályos krízisintervenciós, pszichiátriai és neurológiai osztályok jöhetnek szóba.

Felnőttek – ha gyerektől függetlenül akadnak el – zömmel szintén csak akkor jutnak állami segítséghez, ha már nagyon nagy a gond. Ha nem, akkor leginkább a magánellátás jön szóba. Ez már önmagában is probléma, és nemcsak azért, mert drága, ellenőrizetlen és ellenőrizhetetlen, hanem azért is, mert mostanában ott is kevés a szabad kapacitás. Utóbbi egyrészt azt jelzi, hogy ma már nem gondolják annyian, hogy csak a hülyék járnak pszichológushoz, másrészt azt is, hogy mennyire nincs jól a magyar társadalom.

További probléma, hogy a lelki nehézségekkel foglalkozó szakmák köre a coachingtól a lovasterápián át egészen a pszichoterápiáig eléggé átláthatatlan. A magukat valamennyire is komolyan vevő szakmáknak vannak bizonyos bemeneti követelményei, a legtöbb felsőfokú végzettséghez kötött, és az ezeket megszerzők a képesítésüket kizárólag az alapképzettségüknek megfelelő területen használhatják. Ez azt jelenti, hogy mondjuk egy óvodapedagógus és egy pszichológus is lehet meseterapeuta, de előbbi ezt a képesítését csak az óvodai csoportban, kizárólag nem terápiás foglalkozások tartására használhatja.

A zavarba ejtő csak az, hogy egy nem pszichológus végzettségű lovasterapeuta lovasterápiát tart, de egy pszichológus végzettségű tanácsadó szakpszichológus szigorú értelemben véve nem hívhatja terápiának azt, amit csinál. Mindez persze és sajnos csak a szakmát érdekli, és ez egészen addig rendben is van, amíg a szakember pontosan tudja, és pontosan kommunikálja is, hogy mit csinálhat, és mit nem csinálhat a végzettségével, képzettségével, képesítésével.

A továbbiakban vegyük a segítő szakemberek közül csak a pszichológust, a pszichoterapeutát és a pszichiátert. Három szakmát, amelyek egy ideális világban együttműködnek, egymásra támaszkodnak nagyjából úgy, ahogy a háziorvosi hálózat és a kórházak különböző osztályai is együtt dolgoznak.

Már nem kliensek, hanem páciensek

Tegyük fel, hogy a rosszkedvű betegünk elmegy egy pszichológushoz. A példa kedvéért menjen egy frissen MA-diplomát szerzett pszichológushoz, akinek pontosan el kell tudnia dönteni, hogy a rossz kedv mértéke és jellege az ő kompetenciájába tartozik-e, vagy szakpszichológusra, esetleg pszichoterapeutára van már szükség.

És itt jön rögtön egy ellentmondás. Mégpedig az, hogy bár egy „sima” pszichológus, sőt még egy tanácsadó szakpszichológus sem fog a mentális zavarra vonatkozó klinikai diagnózist felállítani, azt viszont pontosan fel kell ismernie, ha ilyen diagnózisra van szükség. Értenie kell hozzá, a gyanúját ki is mondhatja, de biztos nem lehet benne.

Egy „sima” pszichológus pszichológiai gondozást folytat, a tanácsadó szakpszichológus (TSZP) pszichológiai szaktanácsadást vagy szakpszichológiai tanácsadást, de tanácsot egyik szakember sem ad. A TSZP az MA-diploma után még elvégzett egy kétéves szakképesítést, ennek fényében ő már elmélyültebb, specializálódott tudással rendelkezik, mint egy „sima” pszichológus.
Terápiát, pszichoterápiát a „sima” pszichológus és a TSZP sem végezhet, és az, amit csinálnak, nem is coaching. A pszichológiai tanácsadás szakmai alapprotokollja úgy fogalmaz, hogy a „tanácsadás fókuszában az aktuális élethelyzeti probléma áll, amelynek megoldásán a jelenre összpontosítva, tudatos szinten dolgozik a tanácsadó támogatásával a kliens” úgy, hogy közben bőven dolgoznak a kliens múltjával, családi, transzgenerációs örökségével is.

Ha a TSZP kompetenciáján is túlmutat a probléma, akkor jön a következő lépcső. A klinikai szakpszichológus az egyetem után egy 4 éves szakképzést végez el. Ő még mindig nem tarthat pszichoterápiát, hiszen még ő sem pszichoterapeuta, de adhat klinikai diagnózist, tarthat alap-pszichoterápiát, például pszichoterápiás szemléletű konzultációt és betegvezetést. Ő már mentális zavarokat kezel, hozzá már nem kliensek járnak, hanem páciensek, betegek.

Ez nemcsak játék a szavakkal: a klinikai szakpszichológus ugyanis elsősorban olyan emberekkel foglalkozik, akik mentális betegséggel küzdenek, súlyos depresszióban szenvednek, valamilyen személyiségzavarral küzdenek, szenvedélybetegek, rendszerszinten akadtak el az életükkel.

Pszichoterápiára akkor van szükség, amikor már a klinikus kompetenciáját is meghaladja a probléma. A szakma csúcsára két módon is el lehet jutni. Az egyik a pszichológiai út: 2–3 évnyi képzés révén klinikai, egészségpszichológiai és neuropszichológiai szakpszichológusok lehetnek pszichoterapeuták. A másik út az orvosi út: pszichiáterek és mindenféle szakorvosok is lehetnek pszichoterapeuták, akiknek egyébként nincs pszichológiai előképzettségük, szexuálpszichológiai, addiktológiai, sportpszichológiai, pedagógiai és tanácsadó szakpszichológusok viszont nem lehetnek azok.

Ez is egy zavarba ejtő ellentmondás. Pszichiátriai gyógyszert csak pszichiáter szakorvos és bizonyos esetekben neurológus írhat fel (egy korábban már beállított gyógyszerre háziorvos is adhat receptet, illetve rövid távon nyugtatót, szorongásoldót is felírhat), viszont nagyon más munkát végez egy olyan pszichiáter, akinek nincs pszichoterapeuta végzettsége, és egy olyan, akinek van. Előbbi „csak” gyógyszert ír és a gyógyszerezést felügyeli, ebben az esetben a lelki folyamatokkal egy, a pszichiáterrel együttműködő szakpszichológus foglalkozik – természetesen a kompetenciáján belül –, míg egy pszichiáter-pszichoterapeuta a gyógyszerezés mellett közvetlenül is foglalkozik a lélekkel.

A legfontosabb annak kliensoldali megértése és szakemberoldali képviselése lenne, hogy attól még, hogy a pszichoterápia a szakma csúcsa, minden pszichológusnak más a profilja és kompetenciaköre.

Ahogy tehát egy sima fejfájással sem megyek rögtön koponya-CT-re vagy agysebészhez, úgy ahhoz sem kell pszichoterapeuta, de még jó eséllyel klinikus sem, ha szeretném feldolgozni a válásomat vagy éppen azt, hogy kiröppent a gyerekem a családi fészekből. De legyen akármilyen okos, érzékeny és jól figyelő is egy MA-diplomával vagy tanácsadó végzettséggel rendelkező pszichológus, egy komoly mentális betegséggel küzdő páciens már nem az ő asztala. Némi leegyszerűsítéssel

„sima” pszichológus kell az egyedül már nem megoldható életelakadásokhoz, azonban ha a lelki nehézségek tartósabbak, komplexebbek, a különböző krízisek kezeléséhez tanácsadó szakpszichológus szükséges, és klinikus vagy pszichoterapeuta kell, ha diagnózisra, mély terápiára van szükség.

Utóbbiak munkájának fókusza már a személyiség mélyebb átdolgozása a mentális zavarok gyógyítása kapcsán.

De akármilyen pszichológusról vagy pszichoterapeutáról van is szó, mindegyik kérdez, figyel, érzékenyen jelen van. Végzettségtől függetlenül vonatkozik rá a titoktartás, és rendelkeznie kell az olyan alapkompetenciákkal, mint az empátia, a tolerancia, a hitelesség és a feltétel nélküli elfogadás. A leglényegesebb hatótényező a kliens/páciens és a szakember kapcsolatának biztonsága, minősége.

A különbséget tehát a szakember módszerspecifikus képzettsége, szemlélete jelenti, illetve a kliens problémájának mélysége. Minél többet képződött egy szakember, illetőleg minél közelebb van a pszichoterápiás címhez, annál mélyebbre mehet, sőt ez feladata is.

Nem csinált semmit egy éven keresztül?

Tegyük fel, hogy valaki egy éve jár tanácsadó szakpszichológushoz az életközépi válsága miatt. A folyamat hatására megerősödik, a krízis megoldódik, lezárják a folyamatot. Előfordulhat viszont olyan is, hogy egy idő után, amikor már nem a krízis intervenciója zajlik, kiderülnek mélyebb, akár strukturális elakadások, amik mentén a munka terápiás jelleget ölt. Ebben az esetben indokolt lehet a továbbküldés, de nem szükségszerű. Épp a kialakult bizalmi helyzet miatt lehet, hogy a mélyebb rétegekkel is tud együtt dolgozni egy jól képzett, szupervízió mellett dolgozó TSZP, pláne, ha még valamilyen módszerspecifikus végzettsége is van.

Ha viszont a beszélgetések során instabilabb személyiségszerveződést jelző kapcsolati minták és történetek jönnek elő, melyek mélyebb feldolgozást kívánnak, esetleg azt kezdi sejteni a pszichológus, hogy az életközépi válság átmenetileg elfedhette a kliens személyiségzavarát, akkor már egyértelműen klinikusra vagy pszichoterapeutára van szükség, a klienst tovább kell küldeni. Csakhogy a komoly esetek jelentős hányada – még klinikai közegben folytatott munka mellett is – kifejezetten nehezen felismerhető, és a továbbküldés sem mindig olyan egyszerű, sőt nem is mindig egyértelműen megvalósítható. Fontos, hogy a kliens a továbbküldést ne elutasításnak, leértékelésnek érezze. Természetesen megélheti veszteségként az addigi folyamat lezárását, de a továbbküldés minden esetben azt jelenti, hogy a szakember pontosan tudja, hogy meddig tart a kompetenciája.

Arról nem is beszélve, hogy az esetleges továbbküldésig fontos előkészítő és megtartó munkát végez a tanácsadó, a nála eltöltött idő semmiképp sem volt időpazarlás, sőt a munkája felfogható úgy is, hogy megtisztította a terepet a klinikus vagy a pszichoterapeuta előtt.

Közben viszont az is igaz, hogy nem könnyű elfogadni, ha nagyobb a baj, vagy hogy még csomó pénzt kell a lelki egészségbe fektetni. Az is bonyolítja a továbbküldést, hogy bizonyos betegségek esetén messze nem egyértelmű a betegségtudat, a betegségfelismerés, a betegségbelátás. Az ellenállás egyik formája az is, ha nem fogadja el a kliens/páciens a szakember javaslatát. A nem klinikusnak azt is mérlegelnie kell, hogy mi a jobb a segítségre szorulónak. Ha a klienst/pácienst motiválja a pszichoterápiára, beszélnek a kezeléstől és a betegségtől való szorongásról, az ijedtségről, az ismeretlentől való félelemről annak érdekében, hogy el tudja fogadni, hogy már egy magasabban és máshogyan képzett szakemberre van szüksége (ez akár hónapokig is eltarthat), akivel aztán biztosan folytatni is fogja a megkezdett munkát, vagy inkább az a jobb, ha a pszichológus ajánl egy-két klinikust, esetleg fel is veszi a kapcsolatot velük, majd lezárja a folyamatot. Aztán a páciens vagy felkeresi a klinikust, vagy nem.

A kliens nem relatív

A segítő szakemberek abban érdekeltek, hogy mindenki a legmegfelelőbb segítséget kapja. A szakember pedig nemcsak akkor kompetens, ha brillíroz a legkülönfélébb technikákkal és eszközökkel, hanem akkor is, ha tudja, hogy ezekre mikor és kinél van egyáltalán szükség. Joggal és okkal várhatja el mindenki, hogy egyik pszichológus se csináljon presztízskérdést az ügyéből: ha az eset túlmutat a szakember kompetenciáján, illetőleg ha a szakember kompetenciája túlmutat a problémán, akkor segítsen megtalálni a megfelelő segítőt.

Bonyolult dolog a lélek, a vele való foglalkozás is az. Ha a segítők között megosztottság és verseny van, akkor a nem pszichoterapeuták sok esetben imposztornak érezhetik magukat, frusztráltak lehetnek, és megkérdőjelezhetik a kompetenciáikat, ami egyáltalán nem segíti sem a szakemberek közötti együttműködést, sem a segítségre szorulókat. Egyszerűen arról van szó, hogy a segítők másban és máshogy segítenek. Ahogy egy lakásfelújítás során sem a vízvezeték-szerelőre bízzuk az elektromos vezetékek cseréjét, úgy pályaorientációs kérdésekkel sem egy pszichoterapeuta fog foglalkozni, és nem is érdemes megkérdőjelezni, relativizálni egyik munkakört sem. A kliens ugyanis minden, csak nem relatív.

A cikk megírásában segítséget nyújtott: dr. Mogyorósy-Révész Zsuzsanna tanácsadó szakpszichológus, Kissné dr. Viszket Mónika, az ELTE PPK tanácsadó szakpszichológus szakirányú továbbképzés szakmai vezetője és Barna Mária felnőtt klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta.