Nem tudjuk kizárni az életünk összes bizonytalansági faktorát, de a kontrollt sok helyen vissza tudjuk szerezni

A mindennapok bizonytalanságai hatással vannak az életünkre, és ez az érzés olyan helyekre is beszivárog, ahonnan aztán nehéz maradéktalanul kiűzni. Gyakran kerülhetünk kiszolgáltatott helyzetbe, és ez részben a társadalmi berendezkedésnek köszönhető. Ezért olyan belső biztonságérzetet és a biztonság illúzióját adó tereket hozunk létre, amelyek segítségével a mindennapokban is működni tudunk. A kreált biztonságot keltő, hamis érzetekkel és gondolatokkal viszont saját magunk áldozataivá válhatunk.

Egyensúly és hiányállapot

A biztonság elengedhetetlen feltétele az életünknek, nélkülözhetetlen alapszükséglet. Ahhoz, hogy ezt jobban megértsük, fontos megemlíteni a motivációt, ami különböző motívumokból épül fel, és minden viselkedésre, cselekvésre késztető belső tényezőt magában foglal. Meghatározza a viselkedés szervezettségét és hatékonyságát, valamint a szervezet aktivitásának mértékét. Cannon homeosztázisnak nevezte azt az egyensúlyi állapotot fenntartó mechanizmust, amit az élet alapvető feltételeként is említhetünk.

A szervezet a folyamatosan változó külső körülményekkel szemben egy viszonylag állandó belső egyensúlyi állapot fenntartására törekszik. Ha ez az egyensúly megbomlik, fiziológiai hiányállapot jön létre, és a szervezet a belső tartalékok felhasználásával igyekszik azt helyreállítani. Feltámad a viselkedést befolyásoló belső hajtóerő, amit drive-nak neveznek. Az elsődleges hajtóerők az ön- és fajfenntartással kapcsolatosak, a másodlagos hajtóerőket tanulással sajátítjuk el.

Ami számunkra itt fontos, az a szükségletek minőségi osztályozása: a hiányalapú és a növekedésalapú szükségletek szétválasztása. A hiányszükségletek kielégítése a belső feszültségek csökkenésével jár. Az ezekért felelős külső hatások mostanában igencsak megszaporodtak, szinte elárasztották az életünket. Rengeteg helyzetben találkozunk a biztonságunkat megkérdőjelező ingerekkel, és bár sokszor a válaszok is ott állnak szépen becsomagolva, ezek nem feltétlenül hozzák létre a valós biztonságérzetet. Ilyenek például azok az elvárások, amelyek meghatározzák, hol kell tartani az élet bizonyos szakaszában, húsz-, harminc- vagy negyvenévesen. Vagy az ismerős mondás:

ha van állásom, családom, nagy baj már nem lehet.

Ami persze részben igaz, mégis a biztonság illúzióját, hamis biztonságérzetet hoz létre.

A lottónyertesek csapdája

Ez a hamis biztonságérzet mutatkozott meg a Covid-járvány kezdetén, amikor egyik napról a másikra omlott össze mindaz, amit valóságnak és biztonságosnak tartottunk. Munkák, kapcsolatok, álmok tűntek el, sokakban megkérdőjeleződött a körülöttünk lévő világba vetett hit. De a bizonytalanság érzésének csökkenését a szomszédunkban dúló háború sem segíti.

Miért gondoljuk, hogy mindaz, amivel körülvettük magunkat, elegendő a biztonság megteremtéséhez? Ha a kapaszkodóink külső dolgok, akkor ezekre természetüknél fogva nincs ráhatásunk. Kiszámíthatatlanok, és függőséget okoznak, miközben a függés okozta feszültség enyhítésére sokan újabb és újabb dolgokkal veszik körbe magukat. Szinte közhelyes példa a lottónyerteseké, akik többnyire rövid időn belül elveszítik azt az összeget, ami a markukat ütötte. Jellemzően ugyanis olyan javakat kezdenek el felhalmozni, amelyek aztán kifolynak a kezük közül.

Az okok között gyakran az szerepel, hogy nem tudják a hihetetlen vagyont a saját igényeikhez szabni. Évek óta gyűjtögetett álomlistákat akarnak megvalósítani, vagy éppen mások álmait interpretálják a maguk életére, ráadásul erősen zanzásított formában. Olyan társadalmi normák ezek, amelyek hamis biztonságot teremtenek, és ezáltal a boldogság illúzióját vetítik elő. Nagy ház, nagy autó, nagy televízió – ha ez nincs meg, jöhet a félelem és a kétségbeesés, ami feszültséggel tölthet el minket hiányosságainkkal kapcsolatban. A hiányosságok pedig cselekvésre késztetnek. Ám az autó tönkremegy és elhasználódik, a házunk fala megreped, a televízióban pedig csak azokat az információkat sugározzák reklám gyanánt, amelyek tovább erősítik bennünk a hiányérzetet.

Csak mi adhatunk értelmet az életünknek

A hamis biztonság kiépítése, vagyis önmagunk folyamatos becsapása megakadályozza a realitáshoz való kapcsolódást. Az ember nem lesz tisztában a követendő céljaival, érzéseivel, értékeivel. Énképének védelme szinte minden energiáját leköti, és mivel a szükségletek egy alacsony szintjének kielégítésére fókuszál, alig marad ereje az önmegvalósításra. A rendellenes működés pedig elkerülhetetlenné válik.

Hasonló megállapításra jutottak az egzisztencialisták, akik úgy vélték, a pszichológiai diszfunkciókat is önbecsapásaink okozzák. Igaz, ők ezalatt az élet felelőssége elől való menekülést értették – annak a fel nem ismerését, hogy életünknek csak saját maguk tudunk értelmet adni. Az ehhez szükséges képességekkel és szabadsággal pedig mindannyian rendelkezünk. A környezetből érkező stresszhelyzetek és a társadalom bonyolultsága, valamint az ebből fakadó érzelmi nyomás miatt a személyes felelősség és a szabad választási lehetőség eltűnik. Vannak, akik ennek hatására más emberek védelme, irányítása alá bújnak, vagy éppen ellenkezőleg, frusztrációjuk miatt szembefordulnak a társadalommal.

Döntéseikért nem vállalnak felelősséget, így életük szorongásokkal teli, üres és személytelen lesz.

Ősbizalom és szeretetdeficit

Mivel a biztonság elengedhetetlen feltétele a személyiség fejlődésének, kiemelt jelentőségű, hogy a szülők milyen biztonságos környezetet tudnak kialakítani gyermekeik számára. Fontos tényező a feltétel nélküli szeretet, amelynek megadása nem is olyan egyszerű, és a legjobb szándék ellenére sem megy könnyen. A feltételnélküliségben nincs összehasonlítás, minősítés, szeretetmegvonás, majd annak önkényes visszaadása. Még ha szülőként el is önt minket az indulat és a düh, mindig tudatosítanunk kell magunkban, hogy gyermekünk felé a szeretet nem változott meg. Ezt neki is érezni kell, mert enélkül nincs egészséges érzelmi fejlődés.

A szeretet által keltett bizalom olyan hatalmas igény, akár az evés vagy az ivás.

Ha a gyerekek ezt nem kapják meg, szeretetdeficit alakulhat ki, ami az ősbizalom feltételeit veszélyeztetheti. Ennek hatására ragaszkodóbban fognak kötődni, és vágyakozóbbá válhatnak. Nagyobb hangsúlyt kaphat náluk a külső vélemények fontossága, a másoknak való megfelelés kényszere.

Sokaknak ismerős helyzet, hogy gyerekként nem az individuumot erősítették bennük, hanem valaminek az elkerülését. Erre rímel a különböző nevelési, oktatási intézmények merev, hierarchikus működésmódja is. Finnországban ezt hamar felismerték, és bevezették a kollaboratív tanulási modellt, ami sok más nagyszerű megoldás mellett érzelmi biztonságot nyújt a diákoknak, ezzel is hozzájárulva az egészséges fejlődéshez. Eszerint a lényeg az elfogadás. Nincs alá-fölé rendeltségi viszony, mindenki segíthet a másiknak, valamint a sokszínűség előnyeit kihasználva a „mindenki mindenkitől tanul” elvét követik.

Mondjunk igent!

Ahhoz, hogy megoldást találjunk bizonytalanságunk növekedésének megállítására, mielőbb meg kell szabadulnunk a hiányalapú szükségleteink kielégítésére való törekvéstől, és helyette a növekedésalapú szükségletekre kell fókuszálnunk. Ami ebben nehézséget jelenthet, az az, hogy amíg az első megoldási mód csökkenti a belső feszültséget, addig a második növelni fogja azt. Talán ez az első ok, amiért inkább a hiányalapú szükségletek kielégítésére fordítunk nagyobb energiát. Míg a hamis biztonságérzet észrevétlenül beszűkíti a gondolkodásunkat, és megakadályozza, hogy nyitottan, rugalmasan reagáljunk a külvilág ingereire, addig az adaptáció és az abba vetett hit, hogy képesek vagyunk a megváltozott helyzetre adekvát választ adni, a magabiztosság jele.

Fontos belátni, hogy képtelenség minden lehetőségre felkészülni, és kizárni az összes bizonytalansági faktort. Előfordulhat például, hogy úgy érezzük, mindent megtettünk, mégis maradt körülbelül 20 százalék, ami kiesik az általunk kontrollált terület alól. A gond az, hogy ilyenkor az emberi gondolkodás alapvetően a deficites 20 százalékra fog fókuszálni. Fordítsuk meg a folyamatot: helyezzük mi magunk a deficites tartományra a bizonytalanság lehetőségét, így visszaszerezzük a kontrollt a helyzet felett. Bízzunk benne, hogy képességeink és tudásunk elegendő a probléma megoldásához.

Keressük meg a célt, ami felé menni szeretnék, amire igent tudunk mondani, még ha nagyon távolinak is tűnik a jelenlegi helyzethez képest.

Mérjük fel az eszközkészleteinket, tudásunkat, tapasztalatainkat, és kezdjük el bátran használni őket.

Kooperáljunk a környezetünkben lévőkkel, mert az együttműködés segíti a bizalom létrejöttét. Ha a környezetünkben valaki elkezd versengeni, a fogolydilemma értelmében a többieknek is versengeniük kell, emiatt azonban nem lesznek mindenki számára elérhetőek a külső források. Az együttműködő felek számára viszont ezek a források nyitottá válnak, ami segít a növekedésben, a célok elérésében. A biztonságérzet érdekében a nyertes-nyertes helyzetre kell törekednünk. Ebben hasznos a kompromisszumra való törekvés és az asszertív kommunikáció, amelyben elsődleges a saját szükségletek, igények kielégítése úgy, hogy azok eléréséhez nem vagyunk a másik kárára. Ha a célra fókuszálunk, és megvan bennünk az alkalmazkodás képessége, akkor a biztonságérzetünk is valós lesz.