Szüreti bál a bulinegyed szívében: Mi is elviseljük a turistákat, ezen az egy estén viseljenek el ők minket

Vasárnap délután van, próbálok átvágni a Liszt Ferenc téren, de balról egy napernyős ázsiai turistacsoport, jobbról egy rózsaszín tütübe öltözött angol legénybúcsús társaság állja el az utamat. Hogy a kép még zavarosabb legyen, amikor átverekedem magam, frakkba öltözött férfiakba botlom, a Zeneakadémia zenészei szívják el az utolsó cigijüket a próba előtt. Épphogy van időm pár nagyobb levegőt venni, mielőtt belépek egy teljesen másik világba.

Több mint negyven évvel ezelőtt, egy kerülettel arrébb láttam utoljára hasonlót. Buja növényzettel benőtt körfolyosós udvarban egy férfi játszik egy gitáron, kutya rohangál az asztalok között, egy asszony hatalmas tálcával közeledik, rajta frissen sült rántott húsok halmokban. Férfiak állnak kezükben pohárral és nagy kedvvel lapogatják egymás hátát, egy kislány cumisüveggel a szájában bámulja őket.

Én is lehetnék ez a kislány, vagy hát voltam is. Az Alsó erdősor utcai házunk mókamestere, a huncut tekintetű, mindig bolondozó Béla bácsi a feleségével járta körbe a lakókat hétvégenként. Erzsikéék kopogására az egész emelet kiült a gangra, az ablakpárkányon egyensúlyozó lemezjátszóról Soltész Rezső adta ki az ukázt, hogy szóljon hangosan az ének. Ki mit főzött, azzal kínálgatta a szomszédját, ment a sztorizgatás, a nevetéstől megbillent a húsleves a rozoga kempingasztalokon, folyt le a forró fánkon a szétolvadt porcukor. Mi, gyerekek, még le se nyeltük az utolsó falatot, már borult is a piros műbőr hokedli, úgy rohantunk le az udvarra homokozni az ágyásban, a porolón szertornázni.

Olyan jó buli kerekedett, hogy aztán rendszert csináltunk belőle

A Király utca 78.-ban Béla bácsit Misinek, Erzsikét Katinak hívják, és erre a meleg szeptemberi vasárnapra szőlőszüretre trombitálták össze a lakókat. Ahogy belépünk a kapun, elképedve nézek fel, hatalmas szőlőinda tekeredik fel a körfolyosós ház egyik oldalán, körbefutja nemcsak az első, de a második emelet korlátjait is, egy ponton pedig felfut a harmadik, tetőszinten lévő lakás ablakaira is.

„Vidéken nőttem fel, a Szentistvántelepen, ez ma már Budakalász egy kerülete. Ott mindenki ismert mindenkit, segítettünk egymásnak, gyerekszületéskor mentek körbe a babaruhák. Aztán úgy 40 éve felkerültem ide a városba, és itt sokszor a szomszédaikkal sem beszéltek az emberek. Kellett valami, ami összehoz minket” – kezd bele Kocsisné Szelényi Katalin a sztoriba. A ma már nyugdíjas nőnek korábbról nem volt tapasztalata ilyesmiben, kelléktárvezető volt a Vígszínházban. Azt mondja, tavaly ősszel volt az első rendezvénye a háznak,

„amikor láttuk, hogy mennyi szőlő termett, úgy gondoltuk, egyedül nem fogunk tudni megbirkózni vele. Misivel kitaláltuk, hogy legyen egy szüreti buli, és meghirdettük a lakóknak. Egy nap alatt 75 kiló szőlőt szedtünk le, amit szétosztottunk igazságosan. Ettünk, ittunk, zenéltünk, és olyan jó buli kerekedett, hogy aztán rendszert csináltunk belőle.”

A szőlőtőkét egy korábbi lakó, Kacsó István ültette el a 31 lakásos bérház udvarán, jó tíz évvel ezelőtt. „Erdélyből hozta a rokonoktól ezt a szőlőtőkét, ilyen kis alig méteres volt akkor, mikor elültette, de igazán megnőni már nem látta, mert azóta leköltözött vidékre. Hívtuk a szüretre, de idős szülei vannak, nem tudta őket otthagyni. Ez egy direkt termő fajta, tavaly nagyon sok volt rajta, az idén pihent, így jóval kevesebbet termett. De a tetőtéri lakásnál már tegnap leszüretelték a tulajdonosok a buli előtt, egy nagy szakajtó tele lett vele.” Kati biztat, hogy kóstoljam meg, „nincs permetezve, olyan fajta, amit nem támadnak meg a betegségek”. Csippentek is egy szemet, mintha méz folyna szét a számban.

A gitáros épp egy Bee Gees-számba kezd a szintialapra, a cumisüveges kislány a testvérével a padok között táncikál, a felnőttek úgy látják, nyugodtan itt lehet hagyni őket, kezükben ollókkal és kosarakkal elindulnak felfelé az emeletekre szüretelni. Mi is megyünk utánuk az első emeletre, ahol még csak a korlát rácsain kell keresztülnyúlni, hogy elérjük a fürtöket, a másodikon viszont már jó két méter magasban is van egy lugas.

Belefutunk egy idősebb férfiba, amint épp kilép a rácsos ajtón, mint kiderül, Néma Zsolt felesége hozta azt a hatalmas tálca rántott húst, a gyerekek pedig az unokái. Azt mondja, szeret itt lakni a házban, de azért probléma itt is van, „megy az Airbnb, a sok turista miatt nem lehet aludni. Hajnalban itt folytatják a bulit az udvarban, összehányják a lépcsőházat, múltkor a kislány épp látta, hogy egy férfi a növények közé végzi a kisdolgát, azt jól megijedt, na, ilyenek mennek” – mondja.

Egy másik férfi épp Pistát akarja rábeszélni, hagyja abba a fotózást, szálljon be inkább, ő jóval magasabb, pont elérné a lugason azt a szép nagy szemű fürtöt. A találékony férfi nem itt lakik a házban, vendégségbe hívták meg a szüretre. Gábor azóta visszajáró vendég, hogy önkéntesként részt vett a Budapest 100 rendezvényén, és ő kapta feladatul, hogy bemutassa ezt a Király utcai házat.

„A zöld kertek, belvárosi kertek volt a tematika az idén, végeztünk a házról egy kutatást, hogy ki építette, mikor, mit lehet róla tudni, készültem beszéddel és plakátokkal is hozzá, de nekem sok dolgom nem volt végül, mert Misi elvitte a show-t – nevet fel. – Nem elég, hogy kaszkadőr volt, de ő volt a Trapper farmer reklámarca, minden látogató az ő történeteit hallgatta. Katiék csináltak neki egy kis kiállítási sarkot, ott volt a falon a Trapper farmeres plakát, a reklámszatyor, a kirakós, régi fotók.” Gábor azt mondja, ő a XI. kerületben lakik, de az ő házuk nem ilyen, csak a szinten lakókat ismeri, a többieket nem. „Katiék mások, igazi életet vittek ebbe a házba.”

Összetartó a közösség, talán egy kicsit furcsán is összetartó a mai világban

Miközben elkezdődik az R-Gótól a Szeretlek is, meg nem is, szóba elegyedem egy fiatal férfival. Tepliczky Márton már kilenc éve él ebben a házban, és nagyon készült a szüreti mulatságra, csirketortát készített, még ki is dekorálta. Azt mondja, „amióta beköltöztem, mindig ilyen jókedvű, segítőkész volt itt a hangulat. Összetartó a közösség, talán egy kicsit furcsán is összetartó a mai világban. Én egyébként közös képviselő vagyok más házakban, és egyetlenegy házban nem tapasztaltam még csak hasonlót sem.”

Márton szerint itt még a hétköznapok is olyanok, hogy „bármi van, jövünk, segítünk a másiknak. Élt itt egy kedves, 92 éves bácsi az én szintemen, Laci bácsinak felváltva jártunk bevásárolni, vagy levinni a szemetét. De ha jövök haza délután a kutyasétáltatásból, és nincs más dolgom, leülök ide a sarokba a többiekhez, elszívunk egy cigit, megkérdezzük a másiktól, hogy hogy vagy, mi újság, kell-e valamiben segíteni. Meghallgatjuk az öregek sztorijait, Misi már közel 80 éves, jó sok sztorija van, szakadunk rajta.”

Elmesélem neki az én gyerekkori házamat, mire azt mondja, hogy imádja ezeket a régi történeteket, foglalkoztatja, hogy milyen volt a „régi átkosban” az élet. Meg is beszéljük, hogy ilyet sem láttunk azóta, talán csak Olasz- vagy Spanyolországban, de ott sem házak, inkább utcák vagy kerületek szoktak együtt evős-ivós bulikat rendezni. Budapesten meg az az általános tapasztalat, hogy a városban elidegenedtünk egymástól, az emberek a saját szomszédjaikat sem ismerik, nem úgy, mint vidéken.

„Igen, elképesztő ezt megélni, hogy itt a belváros kellős közepén, a bulinegyed szívében ilyen előfordulhat.

Pedig ez nem egy gazdag ház, nem is mindenki tulajdonos benne. Misi már itt született, én albérletben élek itt, mások meg önkormányzati bérlakásban, de ez nem számít, kortól, nemtől, etnikai hovatartozástól függetlenül mindenki jó fej.”

Amikor mondom neki, hogy ezzel rácáfol az Airbnb-s turistákról szóló történetekre, azt mondja, hogy „na jó, ők tényleg nem jó fejek. Öt lakásban megy az Airbnb, nyáron nem lehet tőlük aludni. Hát most mi is jó hangosak vagyunk. De mi is elviseljük őket, ezen az egy estén meg viseljenek el ők minket” – utal arra, hogy már rockba hajlott a buli, alig halljuk egymás szavát.

A pesti embernek ez már igazi szüret

Az egyik emeleten összefutok egy több mint húsz éve nem látott ismerőssel, mint kiderül, Temesvári Szilvia azóta politikus lett, már a második ciklusát tölti Terézvárosban, tavaly óta oktatásért, civil szervezetekért, közösségekért felelős alpolgármesterként. Ennél jobban nem is képedhetnék el, mire közli, hogy de nem hivatalból van itt, ő is visszajáró vendég a házban. „Már vagy hat éve, hogy jóban vagyunk Katival és Misivel, az első tavalyi szüreten is itt voltam, előtte még soha nem szüreteltem. Pesti ember lévén nekem, ha csak egy tőkén is nő szőlő, az már igazi szüret” – mondja nevetve.

Épp véget ér egy szám, a mikrofont átveszi a legendás Misi, és bemondja, „mai sztárvendégünk Csocsó, gyertek le táncolni!”, szót fogadok. Mint később megtudom tőle, Linhardt Ferenccel nem ez az első közös bulijuk, a ház eddigi összes rendezvényén fellépett.

„A tavalyi szüret után egyre-másra jöttek oda hozzánk a lakók, hogy ez milyen jó buli volt, legyen máskor is ilyen. Arra gondoltunk, hogy karácsony előtt mindenki főz káposztát, miért ne kóstolnánk meg a másikét, hát megszerveztük decemberben a káposztafesztivált. Mindenki hozta a magáét, ki töltöttet, ki székelyt, ki roma káposztát bodaggal”

– mondja Kocsis Mihály. Az Eötvös10-től kértek egy nagy sátrat, mert már akkor jó hidegek voltak, hoztak le hősugárzókat, padokat, tányérokat, és mindenki mert a másikéból. „Csináltunk forralt bort is, hajnalig ment a dajdaj.”

Aztán a lakók a káposztafesztivál után sajnálkoztak nekik, hogy milyen soká lesz még szüret, legyen előtte még egy buli. „Na de milyen buli legyen? Hát a halászléfesztivált gondoltunk ki, mert a házból többen is járnak horgászni. Három bográcsban főtt a halászlé meg a harcsapaprikás az udvaron tavasszal” – meséli Kati. Arra a kérdésemre, hogy de nyáron miért nincs buli, azt mondja, hogy „akkor mindenki odavan nyaralni”.

A hangulat közben egyre emelkedettebb, arrébb megyünk a hangfaltól, mert attól félek, semmi sem fog hallatszani a diktafonon. Útközben Kati megmutatja nekem, miért őket választották a Budapest 100 zöld kertek sorozatába, és miért rendeztek itt azóta még egy Ökoklubot is. „Évtizedekig egy-egy virágládán kívül semmi más nem volt az udvarban, az a szomszédunk, aki a szőlőt hozta, kezdte el az egészet. A keramitkockára téglákat hozott, abból rakott ki két nagy ágyást, amibe földet hozott. Aki tudott, hozott bele növényeket, én is hoztam a budakalászi kertünkből.”

Séta közben elámulok, hogy mi minden nő itt a belváros közepén az ágyásokban, a borostyán és a vadszőlő teljesen elszabadult, de van itt páfrány, kövirózsa, aloé és agavé is cserepekben. „A növények gyökere be tud futni a keramitalap alá, mert itt nincs pince, rögvest a szabad földbe jutnak, azért tudott ilyen hatalmasra megnőni ez az ecetfa is. Voltak lakók, akik ki akarták vágatni, de nem engedtük, aztán ők is rájöttek, hogy a nyári 40 fokokban ez egy áldás, mert nem tűz be hozzájuk a nap. Van egy hatalmas cseresznyefánk is, de annak a fényviszonyok miatt csak a tetején szokott lenni termés, és egy saját fenyőfánk is, amit télen feldíszítünk.”

A mályva már épp az utolsó szirmait hullatja, a fekete szedren itt-ott még látni egy összeaszott szemet, a sörpadok mellett azonban telis-tele van virággal két nagy hordóba ültetett leander. De Kati arcán még az említésére is összerándul az ideg, „nincs egy hónapja, hogy az egyik Airbnb-s lakásban bulizók virágokkal teli ágakat törtek le róluk, és tapostak agyon az udvaron. Én nem is értem az ilyen embereket. Pedig most olyan szépek, éveken keresztül cipeltük be őket a belső lépcsőházba, míg fel nem világosított egy kertész, hogy már olyan meleg lett a nálunk a klíma, hogy erre semmi szükség sincsen, nincsenek –15 fokos telek.”

Amikor kérdezem, hogy tényleg akkora-e gond a turistákkal, ahogy a többiek mondják, úgy folytatja, hogy

„el se tudod képzelni, mit élünk át minden márciustól októberig. Hányást mosunk a lépcsőházban, székletet takarítunk az ágyásokból. Néha, ha már elviselhetetlen a helyzet, kihívjuk a rendőrséget, de minek?! Kijönnek, igazoltatnak, aztán 15 perc múlva folytatódik a buli elölről. Néha már tehetetlenségemben azon gondolkodom, hogy némelyik hangoskodónak egy vödör vizet öntök a nyakába.”

Katiék igazi kovászai a háznak

Közben visszakanyarodunk és azt látom, Misi már igencsak belehevült a buliba, a mellkasa közepéig ki van gombolva az inge. Kezében szivar, úgy magyarázza nekem lelkesen, hogy Csocsóval már 45 éve ismerik egymást. „A Taurus gumigyárban volt egy nemzetközi táncverseny, én ott voltam koreográfus, ő meg ott zenélt, később meg együtt dolgoztunk a Pesti Színházban.” Mint kiderül, beugró színészként kisebb szerepeket vállalt majdnem négy évtizeden keresztül a Vígszínházban, de fellépett máshol is, például a Nemzetiben vagy a Tháliában.

„De a fő mutatványom a kaszkadőrködés volt, 40 évig voltam hivatásos, Garas Dezsőnek az élete végéig én voltam a dublőre. Harminchat veszélyes filmet csináltam, Guinness-rekordokat döntöttem meg, kocsival karamboloztam, égő házból ugrottam, jeges Dunán vízisíeltem, sáncról ugrottam, pedig nem is tudtam síelni, helikopterből ugrottam ki ejtőernyővel” – sorolja miközben stílusosan megszólal Kordáék Reptér című száma.

„A nyugdíjazás után még 10 évet lehúztam, aztán ahogy kifutottak a darabok, amikben játszottam, eljöttem tényleg nyugdíjba. Szokták mondani, hogy egy fenékkel nem lehet két lovat megülni, én meg néha ötöt, hatot ültem meg egyszerre.” Amikor kérdezem tőle, hogy még mindig ilyen aktív-e, azt mondja, hogy azért ma már kicsit lenyugodott, de még mindig kettesével szalad fel az emeletre. „A feleségem mindig azt mondja, hogy engem 100 éves koromban majd egy bunkóval kell agyonütni, hogy elmenjek végre.”

Közben kezd besötétedni, felkapcsolták a fényfüzéreket, egyre többen jönnek le az asztalokhoz, úgy tűnik, a szüretelés véget ért. Fasírtillat csapja meg az orromat, szisszennek a sörök, mondom is Pistának, hogy menjünk most már, ne zavarjuk meg az igazi bulit, amikor egy nő invitál az egyik sörpadhoz. Azt mondja, nagyon boldog, hogy végre itt lehet, mert az eddigi házfesztiválok valahogy mindig olyan időben voltak, amikor ők nem voltak itthon. „Huszonhat éve, több mint negyed évszázada lakunk a házban, és én nem tudom, hogy hogyan, de itt mindig nagyon szimpatikus szomszédaink voltak. Katáéknak köszönhetően meg mostanra nagyon összetartó is, ők igazi kovászai a háznak. A rövid távú lakókkal van csak gond, de hát az mindenhol így van a kerületben.”

„Már csak január elsejéig kell kibírni”, szúrja közbe egy fiatal férfi. Miután bemutatkozom, kiderül, hogy egy másik alpolgármester is itt van. Ildikó felnevet, azt mondja, pont azon gondolkodott, hogy a férfi vajon melyik lakásban lakik, mert még sosem találkoztak a lépcsőházban. Győrffy Máté úgy folytatja, hogy a kerület 2024-ben megszavazta, hogy betiltsák az Airbnb célú lakáskiadásokat, de valójában még nem tudja, hogy az megvalósul-e. Sára Botond főispán ugyanis alkotmányellenesnek tartotta a szavazást, és felszólította a kerületet a visszavonására, amit a Soproni Tamás polgármester vezette képviselő-testület elutasított, „itt tartunk most”.

A választókörzet képviselője egyébként régóta jár Katiék programjaira, „de én is inkább barátként, mint politikusként. Nagyon unikális a kezdeményezés, mi is felfigyeltünk rájuk, szerepeltek már a Terézváros című újságban is.

De az önkormányzatnak is nagyon fontosak az ilyen kezdeményezések, mert azt mutatják, hogy nem szabad leírni ezeket a régi bérházakat, nem vitt el még mindent az Airbnb. Mert a kerületben elég nagy probléma, hogy kiürülnek a házak, teljes lakóközösségek tűnnek el, mert lakásról lakásra vásárolják fel a házakat.”

Temesvári Szilvia szerint „öröm, hogy ennek ellenére Katiék nem adják fel, sőt, példát mutatnak ezekkel a bulikkal. Pont ezért nagyon fontos a helyi közösségek, így a lakóközösségek megerősítése is, pár éve ezért Terézvárosban támogatjuk anyagilag is azokat a lakóközösségeket, amik például ilyen házibulikat, vagy akár közös tevékenységeket, házak növényesítését vagy hasonlót, a háznak és a lakóknak is jó tevékenységeket szeretnének megvalósítani.”

Misi később azt mondja, ő már két tucat olyan házat tud Budapesten, ahol megpróbálják őket utánozni és házibulikat szervezni. „A Király utca két másik házában is próbálkoznak kisebb-nagyobb sikerrel, mert ilyen ház meg ilyen lakók, mint a miénk, nincsen több. De ha már elkezdték, én azt mondom, csak folytassák, egyszer csak beindul, mert ez nagyon jó dolog, olyan érzés, mint ifjúkorunkban.”

Ekkor megszólal a Republictól a Szállj el, kismadár, és ezt felszólításnak veszem, Kati kísér ki minket. Útközben egy fiatal lánnyal találkozunk, épp a nyaralásból térhetett haza. Gurulós bőröndöt húz maga után, úgy mondja: „Kati, nagyon siettem haza, ne kezdjetek nélkülem táncolni, mindjárt hozom a pálinkát!”