Tízből nyolc magyar szerint a pia és a drog miatt lesz bántalmazó egy férfi, és nem azért, mert feljogosítva érzi magát rá

„A változó társadalmi normák hatására mostanra eljutottunk oda, hogy az emberek tudják, mit nem oké mondani. Azt állítani például, hogy a nő hibája, hogy megverték, ma már ciki – ez egy társadalmi minimum. Amikor viszont mélyebb beszélgetés kezdődik erről, kiderül, hogy a fejekben az él, hogy az erőszak kiprovokálható.”

Les Krisztina, a Patent Egyesület koordinátora szerint ezt tükrözte az a kutatás is, amelyet a Patent a 21 Kutatóközponttal közösen készített. A kutatás másik megdöbbentő részének a szakember azt tartja, hogy

a magyar társadalom a bántalmazás okát jellemzően egyéni tényezőkben látja:

az emberi gyengeség vagy a pszichológiai zavar, esetleg az életkörülmények következményének, nem pedig rendszerszintű problémának. Holott a nők elleni erőszak sokkal inkább a társadalmi és nemi egyenlőtlenségekben és a patriarchális kultúrában gyökerezik, mintsem személyes jellemzőkben vagy attitűdökben.

Az áldozatok felelőssége

Les Krisztina szerint miközben rengeteg tapasztalatuk gyűlt össze a saját ügyfeleik szemléletéről, és arról, hogyan bánik velük az igazságszolgáltatás vagy a szociális ellátórendszer, a szélesebb magyar társadalom nemi alapú és kapcsolati erőszakkal kapcsolatos attitűdjeiről nem született még átfogó, reprezentatív kutatás. A mostani kutatásban két módszert kombináltak: egy 1000 fő bevonásával készült reprezentatív felmérést és fókuszcsoportos interjúkat, utóbbiban egy vegyes (férfi-női) és egy tisztán női csoporttal.

A párkapcsolati erőszak megítélése a magyar társadalomban címmel publikált kutatás szerint az explicit, egyértelmű áldozathibáztató állításokat a válaszadók többsége valóban elutasítja: 53 százalékuk nem értett egyet azzal, hogy a nők provokálják ki a bántalmazást, 61 százalékuk pedig elutasította azt, hogy a bántalmazás oka a nők idegesítő viselkedése. Csak 10-20 százaléknyian osztották az olyan véleményt, hogy a bántalmazás kiprovokálható. Tehát míg a nyílt áldozathibáztatás ritka, az „Én az első falba ütésnél eljöttem volna, ha mégis ott marad, akkor magára vessen” típusú felelősségáthelyezés jóval gyakoribb volt.

Az áldozatok felelősségének megítélésében megoszlott a válaszadók véleménye, de a többség (42 százalék) úgy gondolja, nincs felelőssége az áldozatnak, ezzel szemben közel harmaduk nyilatkozott úgy, hogy valamilyen módon mégiscsak van.

Les Krisztina szerint a női csoportban is erősen megjelent ez a kettős kommunikáció. „Amikor a résztvevők megnéztek egy kisfilmet arról, valaki hogyan megy egyre mélyebbre egy bántalmazó párkapcsolatban, kezdetben olyasmiket reagáltak, hogy a pasi nem normális, aki ilyen módon irányít, az eleve beteg. Vagyis azonnal a betegség, a személyiségzavar, az egyéni felelősség jelent meg. A nőt úgy jellemezték, mint aki szeretethiányból maradt benne a kapcsolatban, miközben ők már a legelején kiszagolták volna, hogy a férfi bántalmazó. Amikor pedig arról kérdezték őket, mit tennének, ha az ő ismerősük lenne áldozat vagy elkövető, többen azt mondták, hogy mindez nem tartozik rájuk, mert nem tudhatják, valójában mi van a két fél között, majd ők megoldják maguk között.

Az emberek nem érzékelik, hogyha nem tesznek semmit, azzal egyértelműen a bántalmazó mellé állnak.”

(Arról, hogy milyen okai lehetnek a segítségnyújtás elmulasztásának és ezen hogyan változtathatunk, ebben a cikkben írtunk részletesen.)

A bántalmazás okai

A Patent munkatársa a kutatás egyik leginkább eklatáns részének mégis azokat a válaszokat tartja, amiket a kérdőív kitöltői a bántalmazás lehetséges okainál jelöltek meg úgy, hogy szabadon beírhatták a válaszukat. A legtöbben (11 százalék) a nevelést és a szocializációt említették első helyen, valamint a mentális, pszichológiai személyiségzavarokat (6 százalék), 5 százalék a frusztrációt és tehetetlenséget jelölte meg, 4 százalék szerint önértékelési problémák, kisebbrendűségi komplexus állhat mögötte, további 4 százalék szerint a rossz életkörülmények, szegénység. Az alkoholt, drogot szintén 4 százalék említette elsőként, és összességében ez volt a leggyakrabban előkerülő ok.

Amikor megadott válaszlehetőségek többet is megjelölhettek, szintén az derült ki, hogy a családon belüli erőszak első számú okának 83 százalékuk az alkoholizmust és a drogfüggőséget tartja. Szintén sokan említették még a bántalmazó pszichológiai problémáit (68 százalék), az örökölt mintát (58 százalék), a stresszt (55 százalék), a szegénységet, iskolázatlanságot (51 százalék), illetve a veleszületett erőszakos természetet (45 százalék). Csak viszonylag kevesen gondolják úgy, hogy tényező lehet az, ahogyan a nőkre tekintenek a férfiak (22 százalék), illetve általában a férfiak és nők közötti társadalmi egyenlőtlenség (22 százalék). „Fontos leszögezni, hogy az alkohol önmagában senkit nem tesz bántalmazóvá, hiszen az nem okoz változást az ember nézeteiben, abban, hogy valaki hiszi-e, hogy joga van bántani másokat. Az alkohol hatására csupán csak oldódnak a fizikai vagy szexuális erőszakkal kapcsolatos gátlások. Így az alkohol nem arra van hatással, hogy valaki bántalmazó-e, hanem az erőszak súlyosságára.”

Annak megértéséhez, hogy a nők elleni erőszakot nem egyéni, hanem társadalmi keretben érdemes inkább vizsgálni, a szakember Lundy Bancroft Mi jár a bántalmazó fejében? és Lehet-e jó apa a bántalmazó című könyveit ajánlja, ezekben szerinte a szerző jól körülírja azt a jelenséget, hogy az erőszak mögött jogosultságtudat áll. „Az elkövetők azért bántanak olyanokat, akik kevesebb hatalommal rendelkeznek, mert úgy érzik, hogy ehhez joguk van és a társadalom ezt megengedi nekik, nincs következménye. Ezért nehéz volt olvasni a mostani kutatásunkban, hogy a magyar társadalom ezt egyéni problémaként keretezi.”

Társadalmi felhatalmazás a bántalmazásra

Les Krisztina azt mondta, jellemző az a vélemény is, hogy abból lesz bántalmazó, akit gyerekkorában bántottak, holott rengeteg nőt is bántanak kis korában, mégis azt látjuk, hogy a nőkből rendszerint áldozat, a fiúkból pedig elkövető lesz. Ennek pedig nem pszichológia vagy biológiai okai vannak, hanem a társadalmi felhatalmazás áll mögötte: felhatalmazza a férfiakat arra, hogy a traumáikat, a dühüket, a frusztrációjukat kitölthetik kevesebb hatalommal bíró csoportokon, mint a nők és a gyerekek.

„Ha elkövetőkről beszélünk, az emberek fejében férfi bántalmazók képe jelenik meg, minden második válaszadó szerint viszont a nők is épp akkora eséllyel lehetnek bántalmazók, mint a férfiak.

E mögött az a masszív tévhit állhat, hogy a nők inkább lelkileg bántanak, manipulálnak, míg a férfiak inkább fizikailag bántalmaznak.

Amikor a nők indulatos vagy bántó kommunikációját egy szintre helyezzük a férfiak rendszeres, hatalomgyakorló és kontrolláló viselkedésével, akkor figyelmen kívül hagyjuk a nemi egyenlőtlenség valóságát, relativizáljuk a férfiak által elkövetett erőszakot, elbizonytalanítjuk az áldozatokat, és elfedjük, hogy a kapcsolati erőszak valójában a hatalomról és kontrollálásról szól, nem pedig két egyforma fél »veszekedéséről«.”

Abban, hogy a fizikai erőszak és a megerőszakolás egyértelműen erőszaknak számít, a magyar társadalom lényegében egyetért, és viszonylag sokan tartják az anyagi forrásoktól való megfosztást és a szex kikényszerítését is annak (65–61 százalék szerint mindig). Az érzelmi bántalmazás olyan formáit, mint az elszigetelés, lekicsinylés, fenyegetőzés, kontrollálás, valamivel kevesebben említették, és leginkább a féltékenykedés megítélése osztotta meg a válaszadókat: a nők ezt kétszer akkora arányban tartják minden esetben erőszaknak (29 százalék), mint a férfiak (13 százalék).

Nem született meglepő eredmény az áldozatokat segítő szereplőkkel kapcsolatban sem: a válaszadók legnagyobb arányban a civil szervezetekről és a közeli hozzátartozókról gondolják, hogy tőlük valódi segítséget kapnak, és legkevésbé a távolabbi ismerősökben bíznak. Az viszont jóval aggályosabb, hogy a negatív listán a rendőrség áll a második helyen: a válaszadók fele (49 százalék) inkább vagy egyáltalán nem bízik abban, hogy a bántalmazottakon segítene a rendőrség. Les Krisztina szerint ez mindenképp felveti a kérdést, hogyha az igazságszolgáltatásra nem számíthat egy áldozat, akkor mégis kire számíthat?

A szerzők szerint a kutatásból nemcsak az derült ki, hogy a magyar társadalom ellentmondásosan viszonyul a nemi alapú és kapcsolati erőszakhoz, hanem az is, hogy hogyan tartja fenn ezt az ellentmondást:

hogy egyszerre hirdeti az erőszak elutasítását és termeli újra annak feltételeit.

Miközben az emberek többsége „ellenzi” a bántalmazást, a gondolkodása, a szóhasználata és a döntései mégis azt jelzik, hogy „a bántalmazás a hétköznapi morál része maradt – a normalizálás finom eszközeivel: elhallgatással, bagatellizálással, a felelősség áldozatra való tolásával”. Les Krisztina szerint az egyéni felelősség hangsúlyozásával az emberek el is tolják maguktól ezt a témát, mondván, ők megtették a dolgukat azzal, hogy kijelentették: nem az áldozat hibája, mást ne várjatok tőlem.

Ez a logika pedig a rendszer működésében és az állam hozzáállásában is megjelenik, amin javíthatna a sokat emlegetett isztambuli egyezmény ratifikálása. „Az isztambuli egyezmény lehetne az első lépés ahhoz, hogy a nők elleni erőszak problémáját a személyes szférából társadalmi szintre emeljük. Hogy minden egyes rendőr, minden bíró és minden szociális munkás felelőssége az, hogy az áldozatok ne kerülhessenek ennyire kiszolgáltatott helyzetbe. És hogy Magyarországon ne haljon meg évente 68, a családtagja vagy (volt) partnere által meggyilkolt nő.”