Gyakran előkerül a Szovjetunió groteszk működésének illusztrálására, hogy még nagy folyamok folyásirányát is meg akarták változtatni, miközben erre a nyugati világban is lehetett már korábban is példákat találni. Chicagóban már a 19. század végén felmerült, hogy meg kéne fordítani a várost átszelő azonos nevű folyót, és néhány év alatt végre is hajtották a tervet, bár teljes sikernek nem lehetett nevezni a megvalósítást.
A 19. század közepére Chicago az egyik leggyorsabb ütemben növekedő város lett, folyamatosan duzzadt a népessége, amit az infrastruktúrában nem is tudtak gyorsan lekövetni. A Chicago folyó gyakorlatilag szennyvízcsatornává vált, mindenféle szilárd és folyékony halmazállapotú hulladék belekerült. A folyó így betegségek és fertőzések potenciális melegágyává vált, a városvezetők tartottak attól, hogy könnyen kitörhet egy tífusz- vagy kolerajárvány. Mindezt tetézte, hogy a Chicago eredetileg a Michigan-tóba ömlött, ami a város elsődleges ivóvízforrása volt, így azt is elszennyezték, és ez a víz aztán a városlakók csapjaiból folyt.
Először a tó mélyebb és a parttól távolabbi részéből próbáltak ivóvizet nyerni egy, a tó alatt ásott csatorna segítségével, de ez sem hozta meg a várt eredményt és kapacitást, így végül úgy döntöttek, hogy az a legbiztosabb, ha a Chicago bele sem folyik a Michiganbe. Inkább a tó legyen a táplálója, a folyó pedig észak helyett tartson dél felé, és a Mississippi vízrendszeréhez csatlakozzon.
Már 1871-ben volt egy rövid folyófordítás, amikor az Illinois folyó és a Michigan-csatorna nagyon alacsony vízszintje miatt a Chicagóból szivattyúztak át vizet. Ekkor akkora mennyiséget pumpáltak át, hogy a Michigan-tó felől a szenny visszaáramlott. A város végül 1887-ben döntött úgy, hogy véglegesen megfordítják a folyást, és ennek kivitelezésével a Sanitary District of Chicago nevű szervezetet bízták meg.
A terv középpontjában egy 45 kilométeres csatorna állt, amelyet úgy kellett kimélyíteni, hogy a Michigan-tótól a Des Plaines folyóig lejtsen. Ez hatalmas földmunkával járt, körülbelül 30 millió köbméternyi anyagot, folyami hordalékot és kőzetet kellett kitermelni a majdani mederből. A csatornaásáson 8500 munkás dolgozott, és új eszközöket is kifejlesztettek hozzá, például lánctalpas, gőzhajtású ásógépeket, amilyeneket aztán a Panama-csatorna építésénél is használtak később. Az új műszaki megoldásnak nevet is adtak, ez lett a földmozgatás chicagói iskolája.
A Főcsatorna kiásásának 1892-ben álltak neki, és úgy tervezték, hogy négy év múlva már folyni fog benne a víz, de a beruházó és az alvállalkozók közötti viták, valamint a földmunkák váratlanul lassú haladása miatt végül körülbelül nyolc évig tartott a projekt. A Főcsatornába 1900. január 2-án vezették bele a vizet, pár nappal korábban, mint hogy elkezdődött volna a St. Louis városa által indított bírósági per. A folyófordítási ötlet érthetően nem nyűgözött le mindenkit, most más városok kaptak a nyakukba szennyezett vizet. Sőt, később maga Chicago is, mert a korábbi torkolatvidéken is erőteljes fejlődésnek indultak a települések, és az ottani hulladék is a folyóba került. A folyó megfordításakor viszont Chicagóban tényleg látványosan javult a vízminőség. St. Louis keresetét végül elutasították azzal, hogy nem kizárólagosan Chicago felelős a Mississippi elszennyezéséért, ahhoz bőven hozzájárulnak más felvízi városok és maga St. Louis is.
A Chicago folyó megfordítása közegészségügyi és mérnöki szempontból valóban nagy fegyvertény volt, az Amerikai Építőmérnökök Társasága 1999-ben az évezred egyik legnagyobb teljesítményeként ismerte el, és emlegették még persze a világ nyolcadik csodájaként is.
Más szempontból viszont a Főcsatorna csak károkat okozott, gyakran kritizálják azért, hogy milyen nagy mennyiségű vizet szív le a Michigan-tóból, másrészt két, korábban teljesen különálló vízgyűjtőrendszert kötött össze, megteremtve az inváziós fajok gyors térhódításának lehetőségét is. Az ázsiai pontyok például ma is sok gondot okoznak, és a Nagy-tavak régiójában, ahová a Michigan-tó is tartozik, évi kétmilliárd dollárt költenek az ellenük való védekezésre. Ökológiai problémát a másik, déli irányba is indukált a csatorna létrehozása, kutatók szerint a Mexikói-öbölben időnként megfigyelhető toxikus algavirágzásokért a Mississippibe ömlő Chicago is felelős.
Egyelőre nem tervezik, hogy a visszafordított folyót visszafordítsák, de időnként erre is van példa. A zsilipekkel, vízépítési műtárgyakkal alaposan megszórt csatornában a másik irányba is tudják kormányozni a vizet. Ezt akkor alkalmazzák néhány napra, ha hirtelen nagy mennyiségű csapadék hullik le Chicago térségében, és a megduzzadt folyó épületeket veszélyeztet.
(Források: Chicagoline | NBCChicago | Wikipedia | WTWW)
