Élveboncolás. Már a szó hallatán is hidegrázás foghatja el az embert, és még csak végig sem kell jobban gondolni, micsoda kínokat kell kiállnia annak, akivel ez megtörténhet.
Az előző évszázad elején terjedt el Magyarországon, hogy a magyar történelem egyik leggyűlöltebb alakja, Julius Jacob von Haynau így halt meg. A mindig igazságszolgáltatást óhajtó néplélek valószínűleg vágyott is Haynau pokoli kínszenvedésére, ha már a tábornok kivégeztette az 1848-as magyar szabadságharcban részt vevő 13 tábornokot Aradon.
A legenda szerint az történt, hogy Haynau halála után az elrendelt boncolás a koponya szétfűrészelésével protokollszerűen elkezdődött, ám amikor az orvos felnyitotta, elborzadva látták, hogy az agyvelő még lüktet, vagyis Haynau még él. Az egyik orvos azonnal összeesett, a másik lélekjelenlétét megőrizve felkapott egy hosszú kést, és beledöfte az agyába, hogy tovább már ne szenvedjen.
Eddig a horrorisztikus történet, amiben a főgonosz megkapta a méltó büntetését. Az alapjául feltehetően a francia író, Antoine François Prévost esete szolgálhatott, aki rosszul lett az erdőben, majd a rendőrség boncolást kért, mert mérgezésre gyanakodtak, de Prévost akkor még élt, és igazából a bonckés lett a végzete.
Haynau esetében semmilyen történelmi tény nem támasztja alá, hogy valóban így halt meg 66 évesen.
Sőt, ennek a cáfolata az életszerű. 1853. március 14-én Bécsben rosszul lett egy esti partin, de először nem gyanakodtak nagyobb bajra, mert gyakran elájult a harctéren szerzett sérülései miatt. A hozzá egyébként késve érkező orvos már megállapította a halálát, hiszen nem lélegzett, és megállt a szíve is. Az előző évszázadban gyakran kutatták a hazai újságok Haynau életét, így találtunk olyan említést, hogy Grazban érte a halál (a síremléke a városban található), és olyat is, hogy épp a magyar forradalom ötödik évfordulóján lett vége az életének, de ezek sem igazak.
Haynau Kasselben született 1786-ban, az anyja IX. Vilmos hessen-kasseli tartománygróf egyik szeretője volt, aki hét gyerekkel ajándékozta meg a grófot, ezek közül a legkisebb volt Julius Jacob. Katonai pályára készült, részt vett a Napóleon elleni háborúkban, 1844-ben már altábornagy volt, és Temesvárra helyezték. Makacs és összeférhetetlen személyisége már ekkoriban nyilvánvaló volt.
1849. február fontos időpont az életében, mert az irányításával verték le a ferrarai és a bresciai felkelést. Utóbbi kegyetlen vérbe fojtása miatt kapta az olaszoktól a bresciai hiéna becenevet. A rémtettei és a keménysége is jelentősen közrejátszott abban, hogy 1849. május 30-án Ferenc József magyarországi fővezérré, titkos tanácsossá és táborszernaggyá léptette elő.
A szabadságharc bukásáig Haynau harmincnyolc személyt végeztetett ki, és a korabeli visszaemlékezések szerint még azért is szemrehányást tett a budai katonai kerület parancsnokának, amiért nem felakaszttatta, hanem agyonlövette Batthyány Lajost, az első miniszterelnököt.
Egy év sem telt el a forradalom bukása után, amikor 1850. július 6-án nyugdíjazták, mert önhatalmúlag, a bécsi udvar tudta nélkül kegyelmet adott 34 halálra ítéltnek. Miután a tevékenysége kényelmetlen lett a Habsburgoknak, államkötvényekkel kifizették, és gyorsan megszabadultak tőle.
„Haynau olyan, mint egy borotva: mihelyt elvégezte dolgát, tokba kell tenni”
– értékelte tevékenységét egykori harcostársa, Radetzky tábornok.
Haynau korának egyik leggyűlöltebb személyisége lehetett, akit londoni utazásai alatt olaszok és magyarok egyaránt megtámadtak, miután a két nép szabadságának eltipróját látták benne.
Nyugdíjazása után még azon a nyáron úgy gondolta, hogy Magyarországon tölti a nyugdíjas éveit. A nagygéci Majláth-kastélyt szerezte meg, és hatalmas földbirtokot vásárolt magának 200 ezer pengőért. A helyi parasztok féltek tőle, és ódzkodtak attól is, hogy a földjét műveljék. A mendemonda szerint a kastélyában volt egy szoba, ahol kínozta az embereket, és amit emberi vérrel festetett ki pirosra, de később ezt sem bizonyították tények. „Itt én vagyok a tulajdonos” – ennyit tudott magyarul, ezt több helyi lakó is elmondta, és persze a cifra káromkodások is ráragadtak. A magyar konyhát kedvelte, és a tokaji borokat sem vetette meg.
1853-ban halt meg, lánya élt tovább a birtokán, akit a környékbeliek sokkal inkább befogadtak, és aki tanult magyarul. Ő gyakran lovagolt Csengerben és a Szamos partján is. Clotilde 1897-ben halt meg.
A második világháború után a földosztásnál a helyiek megkapták Haynau egykori földjeit, a kastély tégláiból a kultúrház épült fel, az egyéb épületeket pedig a termelőszövetkezet vette birtokába. Az 1971-es árvíz után a területet víztározónak jelölték ki, amit a Szamos az áradásakor birtokba vehet – ez Nagygéc elnéptelenedésével járt. A környékbeli településeket, Csengert, Csengersimát nem pusztítja el az árhullám.
(Források: Hahner Péter: Újabb 100 történelmi tévhit, Szabolcs-Szatmári Szemle)
