Párizs a 19. és a 20. század fordulóján az iszlám művészetek kereskedelmének központja volt. Louis Cartier, a világ legismertebb óra- és ékszergyártó dinasztiájának örököse is tevékeny részese volt ennek a világnak: egy kis, szenvedélyes gyűjtőkből álló kör tagja volt. 1903-ban, az Art Nouveau mozgalom csúcspontján az iszlám mellett Japán művészete is nagy hatással volt Párizsra. Ennek a kulturális forradalomnak már a 19. században is voltak előfutárai, a világkiállításokon egyre nagyobb szerepet kaptak iszlám művészeti tárgyak: 1867-ben egy 8. századi arab gyűjteményt mutattak be, 1878-ban iráni pavilon is szerepelt a programban, 1889-ben pedig hatalmas sikert aratott a Champ de Marson egy kairói utca rekonstruálása.
Franciaországnak persze nem volt nehéz dolga az efféle kincsek kiaknázásával, tekintve, hogy ekkor már gyarmati hatalomként uralta Algériát (1830), Tunéziát (1881) és Marokkót (1911), és kizárólagos jogok illették meg Irán régészeti feltárásainál, mindemellett nagy kulturális és nyelvi befolyása volt Kairóban és Isztambulban is. A művészetekre nemcsak igényük, hanem pénzük is volt a franciáknak, és nem csak az arisztokráciának. A századforduló idején a gazdasági fellendülés lehetővé tette, hogy az ipari forradalom és a kereskedelem révén meggazdagodott családok kiterjedt műgyűjteményeket hozzanak létre. Ezeket a tárgyakat keleti szalonjukban mutatták be, és olykor olyannyira kibővítették gyűjteményüket, hogy otthonuk valóságos múzeummá vált. A gyűjtés társadalmi presztízskérdés lett, a státusz megerősítésének egyik látványos eszközévé vált.
1910 táján Párizsban kis túlzással nagyobb eséllyel lehetett új iszlám műkincseket felfedezni, mint a Közel-Keleten. A kereskedelem főként az Oszmán Birodalomból érkező örmény kereskedők kezében volt, akik művelt, több nyelvet beszélő, a kézművességben jártas közvetítőként tevékenykedtek. Sokuk üzlete közvetlenül Cartier boltja közelében helyezkedett el. Az 1908-as alkotmányos forradalom után kifosztott perzsa könyvtárakból származó kéziratok szintén az ő kezükön mentek keresztül.
Ennek az érdekes, kulturális szempontból pezsgő időszaknak az egyik központi alakja egy szegedi műgyűjtő kereskedő, Schwaiger Imre volt, aki Indiában szoros barátságot alakított ki Jacques Cartierrel, Louis testvérével, Delhiben közös irodát is működtettek. Indiában elképesztő kincsek voltak fellelhetők ebben az időszakban, Schwaiger pedig képes volt ezeket a kincseket a jó kapcsolatai révén becsatornázni, majd továbbadni.
„Ha a Boucheron és Cartier cég egész raktárát, minden holmiját kirakná egy asztalra, ez akkor is csak egy részét tenné ki annak a kincsnek, ami a patialai billiárdteremben előttünk csillogott. Nem is beszélve a kövek méreteiről. Az egész Rue de la Paix-ben nem található hozzájuk hasonló. Körülbelül húsz óriási collier, számtalan karperec, bross és különálló kő volt ott együtt. Az egyik nyaklánc csupa óriási smaragd kőből állt. Az ékszereken kívül még egész sereg pompás díszkardot is láttunk a gyűjteményben, mind dúsan kirakva drágakövekkel. A legszebb az volt köztük, amelyet Victoria királynő ajándékozott a Maharaja nagyapjának, amidőn 1873-ban India császárnőjévé koronázták Delhiben.
…Még az előző év novemberében Párisban, Boucheron és Cartier üzletében (a Rue de la Paix-n) véletlenül szemembe ötlött egy album. A patialai Maharaja számtalan nyakláncának fényképeit tartalmazta, ugyanis kevéssel az előtt minden ékszerét újra foglaltatta a világhírű cégnél. Az egyik smaragd, mondotta nekem Boucheron, nyolcmillió frankot ér. A Maharaja ezúttal is viselte a smaragdnyakláncot ezzel a híres drágakővel, de még egy néhány gyémántsor függött a nyakában, turbánját pedig leírhatatlanul pompás diadém ékesítette. Mikor meglátott minket, hozzánk jött a termen át és megmutatta meseszerű díszeit. Később megkérdeztem egy pár beavatottat, akik a Maharaja ékszereit több száz millió frankra becsülték. Kedves barátunk, a bikaneri Maharaja is odajött hozzánk. Alig volt rajta ékszer, mégis ő hatott a legelőkelőbbnek mind között.”
Az idézet Gróf Apponyi Henrik író, világutazó anyjának írt vadásznaplójából származik. Apponyi bejegyzései remekül mutatják be, hogy az indiai arisztokrácia milyen kincsekkel rendelkezett a 20. század elején. Ezekben a körökben tudott otthonosan, mondhatni családiasan mozogni Schwaiger Imre, aki Szegedről, a Zrínyi utcából Londonon és Párizson keresztül jutott el Delhibe.
A maharadzsák barátja
Schwaiger Imre 1868-ban született Szegeden, egy kereskedőcsalád gyerekeként. Családja feltehetően a 17–18. században vándorolt be Németországból, és rokonságban állhatott Amand von Schweiger-Lerchenfeld osztrák–német íróval. Apja, Károly tekintélyes, kecskeméti származású kereskedő volt. Bár pontos születési helyét nem ismerni, a család Szegeden, a belvárosi Zrínyi utca 5. szám alatt lakott. Két testvére közül József törvényszéki bíróként, István pedig vasúti hivatalnokként dolgozott. Schwaigerék tehetősnek számítottak, de azt azért nem lehet mondani, hogy egyenes út vezetett a Cartier családig és a maharadzsák barátságáig.
Fiatalon, közvetlenül érettségi után Londonba utazott, ahol gyakornokként dolgozott, miközben angoltudását tökéletesítette. Bár művészeti pályára szeretett volna lépni, sorsa más irányt vett, és a Credit Lyonnais bank tisztviselőjeként helyezkedett el. 1895-ben Indiába költözött, ahol a Telléry & Comp. nevű vállalat üzletvezetője lett, először Mumbaiban (korábbi nevén Bombayben), majd Simlában és Kolkatában (korábban Kalkuttában) tevékenykedett. Telléry János, a cég magyar származású alapítója támogatta őt karrierjében, és ez a kapcsolat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Schwaiger az indiai műtárgykereskedelem meghatározó alakjává váljon.
Schwaiger nem felejtett el magyarul, nem távolodott el a hazájától, Indiában töltött évei alatt rendszeresen írt tudósításokat a Szegedi Naplónak, beszámolva a helyi eseményekről és az távol-keleti életéről. 1897-ben részletesen dokumentálta az észak-indiai földrengést és Viktória királynő uralkodásának 60. évfordulóját. A honvágya is megnyilvánult írásaiban, amelyeket szülővárosának küldött. 1896-ban Lahore-ban feleségül vette Nelly Sache-t, egy gazdag indiai kereskedő lányát, akitől két lánya született.
Schwaiger műkereskedői pályája Simlában kezdett felfelé ívelni, ahol egy legendás kereskedő, A. M. Jacob üzletét vette át. Jacob, aki Rudyard Kipling Kim című regényében Lurgan szahib alakját ihlette, a keleti műtárgyak és drágakövek világában nagy hírnévnek örvendett, és sokan Schwaigert tekintették örökösének. 1900-ban már intenzíven tanulmányozta a tibeti kultúrát, és meglátogatta Körösi Csoma Sándor sírját Dardzsilingben.
„Jómagam igen érdeklődöm a Buddist-régiségek iránt és mohón tanulmányozom is. Koszorút tettem Csoma sírjára – mint azt minden magyar ember megteszi, ha ide jut”
– olvasható Schwaiger Imre egyik bejegyzésében.
A következő években Schwaiger üzlete egyre növekedett, és hamarosan a legfontosabb műkereskedők közé emelkedett Indiában és Nagy-Britanniában. Kiemelkedő kapcsolatokat ápolt a dzsaina Backliwal családdal, akik szintén jelentős műtárgykereskedők voltak Delhiben, Londonban és New Yorkban.
Schwaiger végül Delhiben alakította ki műkereskedését, amely egyben egyfajta magánmúzeumként is működött. Villájának belsejében, amely az Alipore Road 8. szám alatt állt (ma Shamanath Marg), felbecsülhetetlen értékű műtárgyakat halmozott fel, melyek a korabeli indiai és nemzetközi elit érdeklődését is felkeltették. Schwaiger üzleti és személyes kapcsolatai révén nemcsak India, hanem Nepál és Tibet művészeti örökségének is egyik első felfedezőjévé vált.
Schwaiger üzlettársa és barátja Fortunato Mattania volt, akivel együtt dolgozott Delhiben. Az üzlet egyik központi alakja Manick Chand Backliwal volt, aki a későbbiekben Schwaiger műkereskedésében is tevékenykedett. Schwaiger önálló műkereskedésének alapítási ideje nem pontosan ismert, de annyi bizonyos, hogy első közös üzletüket Ódelhiben, a Kashmiri Gate mellett nyitották meg. Később az üzletet a Backliwal család vette át, és Indian Arts Palace néven működtette tovább. Az egyre nagyobb hírnévre szert tevő önálló műkereskedés a Maiden’s Hotel (ma Oberoi Maiden’s Hotel) szomszédságában helyezkedett el. Schwaiger és családja 1910 és 1912 között költözhetett ide, bár a nyarakat általában Londonban töltötték, és még egy lakóhajójuk is volt Kasmírban, Srinagarban.
Schwaiger rendkívüli szorgalommal és ügyességgel nemcsak Delhiben, hanem Londonban is sikeresen kialakította műkereskedését. Egyedi státuszára utal, hogy az első világháború kitörésekor, bár ellenséges állam polgára volt, Lord Kitchener, a volt indiai főparancsnok közbenjárására mentesült az internálás alól, ehelyett saját angliai otthonában tartották megfigyelés alatt. Bár a háború után felvette az angol állampolgárságot, magyar identitását mindvégig hangsúlyozta. Ennek egyik szimbolikus megnyilvánulása volt az a híres kék búzavirág, amelyet mindig a gomblyukában viselt, és amelyet külön Delhiben termesztetett.
Schwaiger „múzeumában” a korszak jelentős személyiségei is megfordultak, köztük a brit–indiai arisztokrácia elitje. 1911-ben maga V. György angol király is meglátogatta Delhiben, indiai császárrá koronázása alkalmából. A korabeli társadalmi élet aktív résztvevője volt, és szoros kapcsolatot ápolt a magyar elit tagjaival is. 1930-ban például Apponyi Henrik gróf Lord Irwin alkirály kerti ünnepségén találkozott vele, és leányával együtt fényképezte le. Mindemellett mindig nagy tisztelettel és vendégszeretettel fogadta az Indiába látogató magyar utazókat. Erdősi Károly és Simonyi-Szemadam Sándor 1927-es kelet-ázsiai útjuk során ellátogattak műkereskedésébe, és bár a megdöbbentően magas árakat megjegyezték, mégis nagyra értékelték Schwaiger magyar úri kvalitásait és a múzeumnak adott ajándékait.
Schwaiger jelentős érdemei közé tartozik, hogy a magyar tudományos élet a nepáli művészet egyik első felfedezőjeként tartja számon. A Hopp Ferenc Múzeum nepáli gyűjteményének jelentős része tőle származik. Schwaiger vendégül látta a Himalája bennszülötteit, akik cserébe elhozták neki értékes műtárgyaikat, így olyan darabokat is be tudott szerezni, amelyekhez más nyugati gyűjtők nem juthattak hozzá.
A Hopp Ferenc Múzeum anyagai szerint Schwaiger már 1914-ben elkezdett műtárgyakat adományozni Magyarországnak. Elsőként testvére, Schwaiger József szegedi törvényszéki bíró közvetítésével két láda műtárgyat küldött az Országos Magyar Iparművészeti Múzeumnak. Ezek között nepáli és tibeti ékszerek, kisplasztikák és gandhárai szobrok is voltak. Később folyamatosan küldött anyagot a Hopp Ferenc Múzeumnak, amely az 1920-as és az 1930-as években ezek révén gyarapodott. 1927-ben ő tette az év legnagyobb adományát, 1936-ban pedig Felvinczi Takács Zoltán Delhiben személyesen válogathatta ki a múzeumnak a műtárgyakat, 140 tételt, köztük gandhárai, mathurai szobrokat, tibeti és kínai jadefaragványokat.
Schwaiger utolsó és legnagyobb adományát 1939-ben, üzleti visszavonulásakor tette, amikor felszámolta londoni üzletét. A műtárgyakat a londoni Magyar Királyi Követségen helyezték el, ám a második világháború kitörése után sorsuk bizonytalanná vált, jó részük eltűnt vagy megsemmisült. A Hopp Ferenc Múzeumnak tett hatalmas adományával örökre beírta nevét a magyar művészettörténetbe, bár élete és családja sorsa a későbbiekben szinte teljesen feledésbe merült.
(Források: Országos Széchényi Könyvtár / The French Jewelry Post / Schwaiger Imre, a Connaiseur – Egy családregény fejezete a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum történetéből) / Orient – Projekt: Schwaiger Imre György, életutak)
