Ma már számos lehetőségünk van arra, hogy hallgassunk valamit vezetés közben, autórádióval, beépített CD-lejátszókkal, USB-n vagy bluetoothon kapcsolódó okoskütyükkel is oldhatjuk az utazás egyhangúságát. Az ötvenes években sokkal szűkebb volt a választék, akkor még nemhogy Spotify és CD nem létezett, de még kazetta sem. A hangrögzítés elterjedt formátuma akkortájt a bakelitlemez volt. Mini-Észkombájn: az elnevezés a magyar nyelvben hibás, mert a jól ismert fekete korongok nem bakelitből, hanem PVC-ből és annak kopolimerjéből, a PVA-ból készültek (az angol név, a vinyl éppen a V betű ezekből a rövidítésekből).
De akármi is volt az anyaguk, nehezen lehetett volna megoldani, hogy a 30 centi átmérőjű, a lejátszási körülményekre érzékeny lemezeket autóban is lehessen hallgatni. Valakinek azért mégis sikerült a bravúr: Peter Carl Goldmarknak, azaz Goldmark Péter Károlynak, a CBS magyar származású mérnökének. Az, hogy az autós lemezjátszó mégsem lett sikeres, sokkal inkább a termék elhibázott bevezetésének köszönhető, mint a technológiai korlátoknak (bár utóbbiak is voltak).
A színes tévé egyik feltalálója
Goldmark 1906-ban született Budapesten, zsidó polgári családba. Már gyerekként érdekelte a fizika, illetve a dolgok felépítése és működése, így a műszaki pálya logikus választás volt. 14 éves volt, amikor a család Bécsbe emigrált, a fiú ezután ott, majd Berlinben tanult. Leginkább a hírközlési találmányok foglalkoztatták, például a televízió, aminek fejlesztése éppen azokban az évtizedekben zajlott több szálon, több európai intézményben. Maga Goldmark is létrehozott egy párcentis berendezést, aminek sikerült a képernyőjén képet megjeleníteni. Húszéves volt ekkor.
A harmincas évek közepén a fiatal mérnök meghozta azt a döntést, amit az európai zsidóságból oly sokan: Amerikába emigrált. 1936-tól már a Columbia Broadcasting System (CBS) munkatársa, később a vállalat kutatási vezetője, 1951-től pedig az alelnöke volt. A cégnél kezdett foglalkozni a képcsöves tévékkel, és 1940. augusztus 29-én bemutatta megoldását a színes televízióra. Goldmark rendszerében a kép „színezése” még részben mechanikus volt: a fekete-fehérben rögzítő kamera előtt egy hat részre osztott tárcsa forgott, az egyes részeken piros, kék és zöld színszűrők voltak. A tárcsa másodpercenként 24 teljes fordulatot írt le, vagyis a rendszer másodpercenként 6×24, azaz 144 képinformációt állított elő. Az elképzelés az volt, hogy ezt továbbítják az előfizetőknek, akik egy erre felkészített televízióval fogják az adást. Ebben a képcső előtt a sugárzott jellel szinkronban szintén egy hatos osztatú színszűrő tárcsa forgott, és így alakult ki a színes képhatás.
A megoldásnak számos technikai akadálya volt, mindenekelőtt az, hogy a fekete-fehér tévéadásoknál másodpercenként 30 képfrissítés volt a bevett szabvány, ehhez képest a 144 túl sok volt. De a háború is közbeszólt: Goldmark nem fejleszthette tovább a találmányát, mert egy német radarokat zavaró eszközön kellett dolgoznia. Mire vége lett a háborúnak, a fekete-fehér tévék elterjedtek, Goldmark rendszere pedig nem volt kompatibilis velük. Egy konkurens médiavállalat, az RCA megoldása viszont igen, így 1953-tól ez az NTSC-ként ismert technika lett az iparági szabvány.
A stúdióalbumok formátuma
De Goldmark nemcsak a képpel, hanem a hanggal kapcsolatos fejlesztéseivel is ismertté vált, és azokkal maradandóbb nyomot hagyott: ő dolgozta ki a mikrobarázdás hanglemezt, ami a legtöbb embernek az eszébe jut, amikor a „hanglemez” szót hallja. Ennek megértéséhez érdemes nagyon felületesen feleleveníteni, hogyan működik a lemezjátszó.
A hanglemez felületén egy spirális alakban kígyózó barázda található, ennek mintázata tárolja a zenei információt. Lejátszáskor a lemez folyamatosan forog a lemezjátszó hangfogó tűje alatt, így a tű a barázdát végigpásztázza. A barázda mintázatától függően a tű különböző rezgéseket kelt, ezt felerősítve lesz hallható a rögzített zene. Az első gramofonok még nem használtak elektromos erősítőt, emiatt a gramofonlemez barázdái nem mehettek egy bizonyos szélesség alá, a hangszedőn általában egy ormótlan membrán is helyet kapott, a mechanikus erősítésre pedig egy nagy tölcsér szolgált, ami vagy be volt építve a lejátszó aljába, vagy büszkén hajolt a gramofon fölé.
Amikor megjelentek az elektromos erősítők, és a lemezgyártás is eljutott a törékeny természetes anyagoktól a strapabíróbb műanyagokig, a gramofonok lemezjátszókká fejlődtek. Ezekben a hangszedő elektromos jelet generált, amit az erősítő jobban fel tudott hangosítani, mint a tölcsér, ráadásul a tűnek sem kellett olyan széles tartományban mozognia, mint a gramofonnál. Ez azt jelentette, hogy a lemez barázdáit lehetett sűríteni, vagyis több információt, azaz hosszabb zenéket is lehetett rögzíteni a lemezeken. Ez fontos újítás volt, mert a gramofonlemezek jellemzően csak oldalanként néhány percnyi zenét tudtak tárolni.
Az első igazi mikrobarázdás lemezt Goldmark, illetve az általa vezetett csapat fejlesztette ki a CBS-nél, és a Columbia Records 1948-ban mutatta be az eredményüket. Az új lemez 12 hüvelyk (30,5 centi) átmérőjű volt, akárcsak a legnagyobb gramofonlemezek, és a lejátszási sebesség is a gramofonoknál akkor elterjedt percenkénti 33 1/3 fordulathoz igazodott. A barázdák viszont olyan sűrűn sorakoztak, hogy oldalanként akár bő húszpercnyi zene ráfért a korongra. Ezt hangsúlyozta a CBS is, amikor a formátumot a hosszabb lejátszási idő után long playnek, azaz LP-nek nevezte el. Az LP pár éven belül a legnépszerűbb lemezformátummá vált, a rövidítés pedig később a stúdióalbum szinonimája lett – sokszor még ma is használják, akár digitálisan megjelent albumokra is.
Pimp my ride
Goldmark a bemutató után tovább tökéletesítette az LP-t és lejátszóit, és az egyik új fejlesztési irány volt az autóba szerelhető lemezjátszó. A mérnököt visszaemlékezése szerint az inspirálta, amikor a kisfia egyszer arról panaszkodott a kocsiban, hogy a rádió unalmas, és jó lenne inkább meselemezeket hallgatni. Az első autórádió a harmincas évek elején jelent meg, és még egy autó árának egyharmadát kellett fizetni érte. Az ötvenes évekre azonban ez a vívmány is annyit fejlődött, hogy könnyen elérhetővé vált. Az autóban rádiózással viszont az volt a gond, hogy az ember nem hallgathatott azt, amit akart.
A lemezjátszót azonban nem volt egyszerű beépíteni az autóba. A harminccentis lemezek túl nagyok voltak, a hangszedő pedig túl érzékeny a zötykölődésre. Emellett, LP ide vagy oda, nem tűnt életszerűnek, hogy a sofőr húszpercenként megáll lemezt cserélni. Goldmark mindezeket a problémákat egyszerre oldotta meg, amikor 1955-ben megtervezte az ultra-mikrobarázdás lemezt és a lejátszóját.
A lemez valamivel vastagabb volt, mint egy átlagos hanglemez, és kisebb annál: csupán 7 hüvelyk (kb. 18 centiméter) volt az átmérője. A barázdák négyszer sűrűbben sorakoztak rajta, mint az akkor használatos LP-ken, a lejátszó sebességét pedig Goldmark percenkénti 16 2/3 fordulatra csökkentette. Így a kis lemezen sokkal több zene fért el, mint egy LP-n, oldalanként körülbelül egyórányi hang. Ez szédítően sok volt abban az időben.
A Columbia először a Chryslernek próbálta eladni a fejlesztést, Goldmark később így emlékezett vissza a napra, amikor ez sikerült:
„Lementünk a Chrysler-garázsba, ahol többen is csatlakoztak hozzánk. Mindannyian beültünk az egyik cégvezetői autóba, amibe előzőleg beszereltük a hangrendszeremet. Lynn Townsend, az autógyár későbbi elnöke hátul ült velem, az autót a Chrysler akkori elnöke vezette. Ugyanúgy tesztelték a hangszedő kart, mint én korábban: macskaköveken, kanyarokban, murvás utakon, lassítással, gyorsítással, még vészfékezéssel is. A rázkódások elképesztőek voltak, de a lemezjátszó is. Semmi sem akadályozhatta meg abban, hogy elvégezze a feladatát. Én viszont kezdtem rosszul lenni.”
A tesztút végén a Chrysler-garázsban az autógyár vezetői egyhangúlag döntöttek arról, hogy Goldmark találmánya kell nekik. Így az ultra-mikrobarázdás rendszer Highway Hi-Fi néven bekerült az 1956-os Chrysler-modellekbe, de nem volt olcsó mulatság. Aki lemezt akart hallgatni a kocsijában, 200 dollárt kellett kifizetnie a rendszerért, ami nagyjából egy olcsóbb új autó egytizede volt (mai értéken körülbelül 2300 dollárnak felel meg, ami közel 900 ezer forint).
Content is king
A Chrysler rögtön 18 ezer darabot rendelt a Highway Hi-Fi-ből, de a kezdeti lelkesedést gyors hanyatlás követte. Az autógyár és a CBS azt tanulta meg, amit pár évtizeddel később a Sony a Betamaxszal: ha van egy jó technológia, az nem elég, ha nincs hozzá tartalom. Vagy ahogy Bill Gates mondta még pár évtizeddel később: „Content is king.”
Az autóba épített lemezjátszón ugyanis nem lehetett akármit hallgatni. Csak a hozzá készített lemezeket játszotta le, a Columbia pedig kizárólagos szerződést kötött a Chryslerrel, ami azt jelentette, hogy csupán azok az előadók jelentek meg ultra-mikrobarázdás lemezen, akiknek a Columbia volt a kiadójuk. Így a rivális kiadók művészeit nem lehetett hallgatni a Highway Hi-Fi-n, fájó volt például Elvis Presley, Chuck Berry vagy Little Richard hiánya (ők mint az RCA-val szerződtek). Emellett valószínűleg a CBS elnöke, William Paley sem sürgette, hogy bővüljön az autós lemezek választéka. Paley kezdettől fogva ferde szemmel nézett a projektre, mert attól tartott, hogy ha elterjednek a Highway Hi-Fi-hez hasonló lemezjátszók, senki nem fog rádiót hallgatni a kocsiban – márpedig a CBS-nek kiterjedt rádióhálózata volt.
De technikai malőrök is akadtak. A Highway Hi-Fi-t eleve csak autóval együtt lehetett kapni, a javítása pedig körülményes volt. Emellett a lemezek gyorsan elhasználódtak, mert a rendszer hangszedő tűje az LP-nél beváltnál nagyobb súllyal és nyomással nehezedett a barázdákra (erre azért volt szükség, hogy a tű zötykölődés közben is a helyén maradjon). Ettől függetlenül a Highway Hi-Fi talán lehetett volna egy sikeres luxustermék, de a lemezválaszték szűkössége megpecsételte a sorsát. A Chrysler már 1957-ban elkezdte kivezetni a piacról, a következő évben pedig beszüntette a forgalmazását.
1960-ban még az RCA is megpróbálkozott egy autós lemezjátszóval, de ez még gyorsabban megbukott. Abban ugyan le lehetett játszani hagyományos lemezeket, de csak héthüvelykes kislemezeket, így lemezcsere nélkül csak párpercnyi zenét lehetett hallgatni vele. A további kísérleteknek elejét vette a magnókazetta 1963-as bemutatása, és már a hatvanas évek végén megjelentek az első kazettás ÉS rádiós autóhifik.
A Highway Hi-Fi így annak ellenére egy furcsa ritkaság maradt, hogy a maga korában csúcstechnológiát képviselt, és hogy olyan hírességek is vásároltak a lemezjátszóval felszerelt autót, mint Jimi Hendrix, George Harrison és Muhammad Ali. Ma már az audiofilek körében gyűjtői ritkaságnak számít, egy lemezért több száz dollárt lehet kérni az eBayen, egy lejátszóért pedig súlyos ezreket.
A Highway Hi-Fi kudarca nem vette el Goldmark Károly munkakedvét. Az ultra-mikrobarázdás technológiát felhasználta, amikor az amerikai Kongresszusi Könyvtárnak fejlesztett ki egy 8 1/3 fordulat/perces, héthüvelykes lemezt, amire négyórányi beszédet lehetett rögzíteni. A Recording for the Blind nevű szervezet a lemezformátum segítségével vak diákok ezreihez juttatott el hangoskönyveket.
De a zseniális mérnök a tévés fejlesztéseket sem hanyagolta. Az általa kitalált színes tévés rendszert végül nem a hétköznapi emberek használták, hanem a NASA: az Apollo-küldetéseken ilyen kamerákkal filmezték az asztronauták a Holdat. A hetvenes évekre pedig Goldmark kidolgozta az Electronic Video Recorder rendszert, ami képet és hangot is elektronikusan tárolt filmszalagokon. Az EVR kezdete ígéretes volt, de egy másik formátum ellopta előle a piacot: a Sony 1971-ben bemutatott videókazetta-formátuma olcsóbb volt, így az terjedt el.
A magyar származású mérnök 1977-ben halt meg New Yorkban, autóbalesetben. Karrierje alatt rangos díjakkal ismerték el Amerikában, halála előtt pár hónappal Jimmy Cartertől, az USA akkori elnökétől vehette át a tudományos munka legmagasabb amerikai elismerését, a National Medal of Science-et.
