Donald Trump és alelnöke, J. D. Vance egy februári találkozón elkezdtek veszekedni Volodimir Zelenszkij ukrán elnökkel, és többek között azzal vádolták, hogy direkt nem akar békét kötni Oroszországgal, mert nem akarja, hogy elapadjanak a külföldi támogatások. Ezt Trump korábban is mondta már. Ezt Zelenszkij persze cáfolta, mondván, hogy ő is békét szeretne, de olyat, ami tartós.
Mindenesetre volt már olyan elnök, aki úgy szerezte meg a hatalmat, hogy elgáncsolt egy béketárgyalást: Donald Trump egyik politikai hőse és egykori levelezőtársa, Richard Nixon.
A vietnámi háború 1968-ban már 13 éve zajlott, de az Egyesült Államok csak néhány évvel azelőtt kezdett el nagy számban katonákat küldeni a déliek megsegítésére. A harcok azonban nem mentek túl jól, amit a demokrata Lyndon B. Johnson elnöki pozíciója és népszerűsége is megszenvedett.
A lelőtt John F. Kennedy alelnökeként Johnson először csak megörökölte a pozíciót 1963-ban, majd 1964-ben saját jogán is megszerezte azt, és bár 1968-ban elindulhatott volna egy igazi második ciklusért, végül úgy döntött, hogy átadja a stafétát. Bejelentése után nagyot ugrott a népszerűsége, de ez az alelnöke, Hubert Humphrey esélyein nem sokat segített: a vietnámi háború mély szakadékot vágott az amerikaiak közé, és sokan – érhető okokból – az aktuális vezetést okolták.
Azonban 1968 nyarán felsejlett egy reménysugár: úgy tűnt, hogy Johnson rá tudja beszélni a dél-vietnámi szövetségeseit, hogy leüljenek tárgyalni az északi ellenféllel. A Vietkongot támogató szovjetek is próbálták azt sugallni az északiaknak, hogy üljenek le tárgyalni, bár egy kicsit más okból: míg Johnson a további amerikai veszteségeket akarta minimalizálni (nyilván az ebből származó politikai pontokért is), a szovjetek nem akarták, hogy az ízig-vérig antikommunista republikánus jelölt, Richard Nixon kerüljön hatalomra az USA-ban.
Úgy tűnt, hogy a tárgyalások megvalósulnak, és ugyan egyáltalán nem volt 100 százalékos a sikerük, de felsejlett a béke halvány esélye. Azonban jött egy olyan fordulat, ami tökéletesen bemutatja a hidegháborús machinációk természetét.
Repülő tigrisek
Anna Chennault 1923-ban, gazdag pekingi családba született Csen Hsziangmejként. A második világháború során azonban családja brutális éveket élt át, gyakran éheztek, és folyamatosan a japán megszálló erők elöl menekültek. A háború vége felé Csen már haditudósítóként dolgozott, és készített egy interjút Claire Chennault-val, egy amerikai tábornokkal, aki a Repülő tigrisek nevű alakulatával már évek óta segítette a kínai légierőt.
Bár volt köztük harminc év, a tábornoknak megtetszett az újságíró, úgyhogy elhagyta első feleségét és nyolc gyereküket, és 1947-ben összeházasodtak. Így lett Csen Hsziangmejből Anna Chennault. A háború után részben visszaköltöztek az USA-ba, és bár törvény tiltotta, hogy ott, ahova költöztek, fehéreken kívül mások is éljenek, egy másik törvény miatt pedig Louisianában törvénytelennek számított a házasságuk, Chennault akkora háborús hős volt, hogy ezeket senki nem bolygatta.
Anna Chennault viszonylag hamar fontos figurává vált a republikánus közösségben, akárcsak a Kína-párti lobbiban. Férje 1958-as halála után dolgozott egy tajvani légitársaságnál PR-osként és a férje légitársaságánál alelnökként, de 1960-ban megcsapta a politika szele. Lelkesen kampányolt Nixon mellett, gyakorlatilag ő volt a republikánus jelölt követe a kínai–amerikaiakhoz. Nem sokkal később ő lett az egyik legbefolyásosabb washingtoni házigazda, rengeteg eseményt szervezett, ahol befolyásos emberekkel ismerkedhetett meg.
Egy ilyen eseményen találkozott 1968-ban Nixonnal, akit antikommunista szónoklataiért igen nagyra tartott. Mikor Nixon még elnökjelöltként találkozott a dél-vietnámi nagykövettel, úgy döntött, hogy Chennault lesz az összekötője Saigon (mai nevén Ho Si Minh-város, a déli erők akkori központja) felé.
Nem sokkal később kirobbant az Anna Chennault-botrány. Na jó, ez így túlzás. Inkább azt lehet mondani, hogy nem sokkal később történtek dolgok, amik rendkívüli hatással voltak a háború alakulására, de a Nixonra és a korra jellemző titkolózás és ármánykodás miatt igazából csak évtizedekkel később derült ki, hogy valójában egy botrány zajlott a háttérben.
Johnson tudta, de nem tett semmit
Johnson kormánya próbálta elérni, hogy a vietnámiak asztalhoz üljenek, de Nguyễn Văn Thiệu, a déliek elnöke 1968 októberében nem ment el a párizsi béketárgyalásra. Korabeli telefonbeszélgetések leiratai alapján Johnson pontosan tudta, mi történt.
„Megállíthanánk a gyilkolást. De van ez az új módszerük: hogy megvárják Nixont. […] És napi 400–500-at ölnek meg Nixonra várva. […] Mrs. Chennault és csapata a hibás. […] Nem lenne szabad ezt csinálniuk, ez árulás”
– mondta az elnök telefonon Everett Dirksen republikánus szenátornak.
A pletyka már akkoriban is megjelent Washingtonban: Nixon utasítására Chennault meggyőzte Nguyễn Văn Thiệu-t, hogy várjon januárig a béketárgyalással.
„Tartson ki. Nyerni fogunk”
– kérte Chennault a dél-vietnámi vezetőt három nappal az 1968-as amerikai választások előtt. Hogy mi volt az ígéret? Az, hogy Johnson valójában nem is akar békét, csak politikai pontokat akar szerezni azzal, hogy béketárgyalásról beszél, bezzeg ha januártól Nixon lenne az elnök, minden sokkal jobb lenne.
A lobbizás sikeres volt, Thiệu nem vett részt a találkozón. Azonban beiktatása után Nixon nem zárta rövidre a háborút, az még egészen 1975-ig tartott, és a déliek vereségével és 58 ezer amerikai katona halálával ért véget. Persze nem lehet megmondani, mi lett volna, ha. Egyáltalán nem biztos, hogy a béketárgyalások sikeresek lettek volna. A felek amúgy sem lelkesedtek, hogy leüljenek tárgyalni. Lehet, hogy Thiệu Nixon machinációja nélkül is kihagyta volna a tárgyalást. De miután tudjuk, hogy 1968 után még 20 ezer amerikai katona halt meg, valamint több millió kambodzsai, laoszi és vietnámi civil, nehéz átsiklani Chennault (és Nixon) felelőssége felett – bár az is igaz, hogy a civil áldozatok miatti felelősség jó része inkább Henry Kissingeré.
Johnson elképesztően mérges volt, amikor már látta, hogy alakul a dolog. Nemzetbiztonsági tanácsadója többször javasolta, hogy még a választás előtt hozza nyilvánosságra, hogy tudják, hogy Chennault Nixon utasítására a béke ellen lobbizik Vietnámban, de mivel nem volt semmilyen kézzel fogható bizonyítékuk, Johnson inkább amellett döntött, hogy nem kezd el vádaskodni. A következő években néha elő-elő jött néhány újabb infó a történtekről, de Nixon haláláig tagadta, hogy akadályozta volna a békekötést, és Chennault sem szólalt meg az ügyben.
Kitartó történészek
Az, hogy kijelentő módban írhatunk arról, hogy Chennault Nixon utasítására kampányolt a béketárgyalás ellen, rengeteg kutató, történész és újságíró évtizedes lobbizásának és munkájának eredménye. Nixon sokáig küzdött azért, hogy rengeteg irata ne kerüljön nyilvánosságra, és halála után így tett az azokat őrző szervezet is. Azonban a Johnsonról elnevezett LBJ Elnöki Könyvtár sok olyan iratot kiadott, amikre a névadója támaszkodott, amikor arra jutott, hogy Nixon bekavar, és később sok hasonló feljegyzés került elő az évtizedek alatt.
Az igazán perdöntő bizonyítékra azonban 2007-ig kellett várni. A Nixon Elnöki Könyvtár akkor adta ki annak a H. R. Haldemannek a feljegyzéseit, aki Nixon egyik legfőbb bizalmasa és 1968-ban kampányának kabinetfőnöke volt. Ezeket John A. Farrel Nixon-életrajzíró dolgozta fel a Politicóban.
Haldeman ugyanis mindent feljegyzett. Azt is, amikor az elnök csak azért felhívta éjfélkor, hogy melyik újságot kell ideiglenesen vagy végleg kitiltani az elnöki sajtótájékoztatókról, és azt is, hogy Henry Kissinger lelkesen jelentett Nixonnak a diplomata kollégáiról és Johnson vietnámi béketerveiről. (A Nixon alatt előbb nemzetbiztonsági tanácsadóként, majd külügyminiszterként szolgáló Kissinger Johnson idején közvetítőként vett részt a tárgyalásokban.) Haldeman írt arról is, hogy Nixon már 1962-ben arról beszélt, hogy meg kell figyelni és le kell hallgatni a politikai ellenfeleket – ez végül egy évtizeddel később realizálódott és torkollott a Watergate-botrányba.
Valamint arról is írt, hogy Nixon utasította, hogy kaszálja el Johnson béketörekvéseit, hogy a már bosszús választók inkább a republikánus alternatíva felé forduljanak. Haldeman több oldalon át írt arról, hogy Nixon hogyan utasította, hogy tartsa Chennaultot Saigonban, hogy nyomást gyakoroljon a déli vezetőre. Ezek alapján egyértelmű, hogy Nixon nemcsak tudott a műveletről, hanem ő rendelte meg. Haldeman végül a Watergate-botrány miatt börtönbe került, ahol másfél évet töltött.
A feljegyzései azt is megmagyarázzák, hogy Chennault miért nem kapott semmilyen pozíciót a Nixon-adminisztrációban. A választás után hamar megjelent a neve a sajtóban, aminek nem igazán örült, de annak főleg nem, hogy mindenki elhatárolódott tőle. Egy levélben azt kérte Nixontól, hogy hadd legyen ő az ázsiai ügyekért felelős tanácsadója, de nem kapta meg a pozíciót. Az elnök titkára szerint a nagy publicitás miatt katasztrófa lett volna erre felkérni, és úgy látta, hogy a kormány azzal tenne a legjobbat magának, ha Chennault minél hamarabb minél távolabb kerülne tőlük. Mikor 1973-ban Tommy Corcoran, Chennault egyik barátja meglátogatta Nixont, emlékeztette az elnököt, hogy a nő Nixon érdekében „egy szót se szólt”, amikor az újságírók a Chennault-botrányról kérdezték.
„Ó, igen”
– válaszolt tömören Nixon, aki Corcorannal ellentétben pontosan tudta, hogy mindenről, ami az irodájában zajlik, az ő utasítására hangfelvétel készül.
