Rengeteg féle háziállat van. Kismillió kutyafajta, rengeteg házimacska-féle, amiknek persze sokkal kevesebben ismerik a fajtáit, mint a kutyákéit, és persze ott vannak a lovak, tehenek, kecskék, disznók, meg rengeteg szárnyas mindenféle változatban. Azonban ha egy más szemszögből nézzük, igazából csak néhány fajt sikerült háziasítani a történelem folyamán.
Valójában alig több mint egy tucat állatot tudtunk annyira átverni, hogy egy száraz alvóhelyért és némi élelemért felajánlják hűségüket, tudásukat és még a húsukat is az emberiségnek. Arról már volt szó, hogy miért nem zebraháton hagytuk el Afrikát, de mi a helyzet a többiekkel? Hát több ezer év alatt nem fért volna bele egy házi panda vagy elefánt? Az utóbbit még ókori tanknak is használtuk, hova lett az ősi tudás?
A háziasításnak szigorú feltételei vannak, és egy állatnak mindnek meg kell felelnie ahhoz, hogy mellénk csapódhasson. Az első az, hogy nem lehet túl válogatós. Az mindegy, hogy hús- vagy növényevő, a lényeg az, hogy az ember körül találjon magának élelmet. A farkasok és vadmacskák például remekül elvannak az emberi maradékokkal vagy az emberek körül élő rágcsálókkal, a disznók szinte mindent megesznek, a tehenek és lovak pedig ellegelésznek az ember körül – már ha nem csurran-cseppen egy kevés az extra termésből.
A második feltétel az, hogy viszonylag gyorsan fel kell annyira nőnie, hogy az ember számára hasznos legyen. Az elefánt például itt bukott el: hiába lehetett vele városfalakat lerombolni vagy erdőket eltüntetni, 15 évbe telt, mire kellőképp felnőtt egy egyed.
A panda háziasítás szempontjából leginkább ott hasal el, hogy nehezen szaporodik fogságban – márpedig ez a harmadik fontos faktor. Itt nem-csak arról van szó, hogy párzás után mekkora az esélyük a kölyköknek, hanem arról is, hogy mi előzi meg az együttlétet, vagy mennyire macerás utána kezelni az állatokat. Az antilopok például rendkívül territoriálissá válnak vemhesen, ezért nem lehet sokat egy zárt karámban tartani. A párducoknak pedig bonyolult randizási szokásaik vannak, aminek egyik eleme, hogy egy csomót rohangálnak – amit ugye megint csak nehéz lenne megoldani, az ős- vagy ókorban pedig még inkább az lehetett.
Tehát még ha most már léteznek is háziasított nagymacskák vagy elefántok, hosszú távon több ezer évbe telhetne, hogy kialakuljon egy teljesen kezes alfajuk.
A zebra és a bölény ott bukik el, hogy nem kimondottan kezesbárányok – mint, mondjuk, a bárányok. Igen, a kecskékkel is meg tud gyűlni az ember baja, de közel sem okoznak annyi sérülést, mint egy két fronton (foggal és patával) támadó zebra. Itt van amúgy egy kis tudományos vita, ugyanis abból kiindulva, hogy alapvetően a kutyák ősei is agresszívak voltak, nem mindenki tartja kötelező érvényűnek ezt a kezességet.
Az is fontos, hogy az állat viszonylag nyugodt legyen, és ne rohanjon el azonnal, ha, mondjuk, lehullik mögötte egy toboz. Ennek persze rengeteg evolúciós haszna van, de az ember szempontjából csak macerássá teszi az egészet. Ez is egy fekete pont volt a zebra ellen.
Végül, de nem utolsósorban az állatnak egy olyan hierarchikus rendszerben kell élnie, amiben könnyen átvehető az irányítás. Ha az ember megszerezte a domináns pozíciót, sokkal könnyebb kezelni a falkát, csordát. Ez alól egy különös kivétel a macska, ami valószínűleg pont magasról tesz arra, hogy mit találnak ki az etológusok, és valójában csak az ingyen kaja és kényelmes napozóhelyek miatt csapódott az emberhez – és persze azért, mert rájött, hogy egy kis dorombolással másodpercek alatt a karma köré tudja csavarni a kétlábú konzervnyitónak használt emberi rabszolgáját.
