A történelem egyik legsötétebb fejezete a holokauszt, amely során emberek millióit gyilkolták meg kegyetlen körülmények között. De kevesebb szó esik arról, hogy azoknak, akik túlélték a második világháború előtt és alatt működő német koncentrációs táborokat, a felszabadulás sem jelentett automatikus életben maradást.
A bevonuló szövetséges csapatok 1945-ben több ezer legyengült, éhező túlélőt találtak a táborokban, és azonnal megkezdték az ellátásukat. Ám sokuknál ekkor lépett fel egy kevésbé ismert, de annál veszélyesebb állapot: a visszatáplálási szindróma. Ez a jelenség – amelyet az orvostudomány csak később ismert fel teljes egészében – azt jelentette, hogy a hirtelen kapott élelem súlyos, akár halálos szövődményeket okozott. Vagyis az, ami az életmentést szolgálta volna, sok túlélőnek végzetesnek bizonyult.
1945 januárjában, amikor a szovjet katonák beléptek Auschwitz kapuin, pokoli látvány fogadta őket: csonttá soványodott emberek botorkáltak eléjük, rongyokba csavarodva, a végkimerülés szélén. A felszabadítók természetesen azonnal segíteni akartak a súlyosan alultáplált, halál szélén levő embereken, ezért az élelmiszercsomagjukból csokoládét, kekszet, kenyeret kaptak elő, és jóhiszeműen odaadták a túlélőknek. Sokan azonban a hirtelen kalóriatöbblettől rosszul lettek, összeestek, és meghaltak.
A legismertebb ilyen történet a németországi Bergen-Belsen koncentrációs táborhoz kötődik. Bár itt nem voltak gázkamrák és tömeges kivégzések, 1944 decemberétől kezdve más táborokból tömegesen szállították ide a foglyokat, ami drámaian súlyosbította a zsúfoltságot, a betegségek terjedését és az éhínséget. A halálozási arány havonta nagyjából megháromszorozódott, 1945 márciusában pedig már 18 ezer ember halt meg egyetlen hónap alatt.
A felszabadításkor a szövetséges katonák 60 ezer túlélőt találtak, akik többsége tífusztól, éhezéstől vagy mindkettőtől haldoklott. „Egyes rabok annyira legyengültek az éhezéstől, hogy képtelenek voltak megemészteni az élelmet, amelyet a jó szándékú brit katonák adtak nekik. Egyetlen keksz elfogyasztása után néhányan egyszerűen meghaltak” – olvasható a BBC felszabadításról szóló cikkében.
A hosszan tartó éhezés után a szervezet nem volt felkészülve a hirtelen kalóriabevitelre. A test, amely hónapok óta minimális energiamennyiséggel próbálta fenntartani magát, nem tudott megfelelően reagálni a tápanyagok hirtelen beáramlására. Az ételek elfogyasztása után sok fogoly szinte azonnal meghalt, mások néhány órán vagy napon belül estek össze. A visszatáplálási szindróma okozta gyors ásványianyag-hiány – különösen a foszfát szintjének drasztikus csökkenése – végzetes szív- és légzésleálláshoz vezetett. A túlélők többsége kritikus állapotban volt, legyengült testük alig bírt megbirkózni az új környezettel, több százan haltak meg, miközben azt hitték, végre megmenekültek.
Pontosan mi történik a testtel hosszú éhezés után?
A visszatáplálási szindróma hátterében egy rendkívül összetett biológiai folyamat áll, amely az anyagcsere és az elektrolit-háztartás drasztikus változásaiból fakad. Hosszú távú éhezés során a szervezet fokozatosan átáll egy energiatakarékos üzemmódra. Először a glikogénraktárakat használja fel, majd a zsírokat bontja le, végül pedig az izmokat kezdi lebontani, hogy fenntartsa a létfontosságú szervek működését.
Ebben az állapotban a hormonháztartás is átalakul, mivel a szervezet csökkenti az inzulintermelést, és fokozza a kortizol és a glukagon szintézisét, hogy minél hatékonyabban tudja mozgósítani a maradék energiatartalékokat. Az elektrolit-egyensúly azonban jelentősen felborul, mivel a foszfát, a kálium és a magnézium szintje fokozatosan csökken.
Ha egy súlyosan alultáplált ember hirtelen nagy mennyiségű táplálékhoz jut, a szervezet anyagcseréje hirtelen aktiválódik, azonban a test nem képes megfelelően feldolgozni és hasznosítani az újonnan bevitt tápanyagokat. A hosszú éhezés alatt a szervezet raktárai kimerülnek, az energiatermelési folyamatok lelassulnak, és a sejtek alkalmazkodnak a tápanyaghiányhoz. Amikor egy ilyen állapotban lévő ember hirtelen nagy mennyiségű szénhidrátot és egyéb tápanyagot kap, a test inzulintermelése fokozódik, hogy segítse ezek beépülését a sejtekbe.
Ez azonban váratlan és súlyos elektrolitzavarokat idézhet elő, amelyek akár életveszélyes szövődményekhez is vezethetnek: a foszfáthiány (hipofoszfatémia) szívritmuszavarhoz, súlyos esetben szívleálláshoz vezethet, a káliumhiány (hipokalémia) izomgyengeséget és légzési elégtelenséget idézhet elő, míg a magnéziumhiány (hipomagnézémia) idegrendszeri zavarokat és görcsrohamokat okozhat. Ha a visszatáplálás nem megfelelően történik, a legsúlyosabb esetekben a beteg állapota rohamosan romlik, és az első étkezést követő 36–48 órán belül akár halál is bekövetkezhet. Ezért a súlyosan alultáplált emberek táplálását rendkívül óvatosan, fokozatosan kell felépíteni, szoros orvosi ellenőrzés mellett, hogy elkerüljék a potenciálisan végzetes szövődményeket.
A második világháború végén, a koncentrációs táborok felszabadítása során a túlélők sok esetben szenvedték el a visszatáplálási szindrómát. Ennek a következményei ebben az időszakban különösen tragikusak voltak, mivel sem a felszabadított rabok, sem az őket segítő katonák nem voltak tisztában ennek a jelenségnek a veszélyeivel.
A náci vezetőség a háború végén szinte minden hivatalos dokumentációt megsemmisített, így a pontos adatok és az orvosi feljegyzések nagy része elveszett. Ennek ellenére a túlélők beszámolói és a felszabadító katonák visszaemlékezései egyértelműen rámutatnak a probléma mértékére. A brit, szovjet és lengyel katonák közül sokan számoltak be arról a megrázó tapasztalatról, hogy a táborokban sínylődő emberek egy része nem közvetlenül az éhezés vagy a betegségek következtében halt meg, hanem az első normális ételmennyiség elfogyasztása után.
Hogyan előzhető meg a visszatáplálási szindróma?
A második világháború borzalmai nemcsak a történelmet, hanem az orvostudományt is átformálták, és többek között ez is vezetett a visszatáplálási szindróma megértéséhez és ahhoz, hogy ma már szigorú protokollok védik azokat, akik hosszú idő után újra táplálékhoz jutnak.
A mai orvosi gyakorlat szerint az éhezés miatt legyengült szervezetet rendkívüli óvatossággal kell visszavezetni a normál táplálkozáshoz. Az első lépés nem a kalóriadús ételek adagolása, hanem a létfontosságú ásványi anyagok és vitaminok pótlása, amit multivitaminok segítségével végeznek. Ezzel párhuzamosan a kalóriabevitelt is fokozatosan, napi 10 kcal/testtömegkilogramm értékben növelik, hogy a szervezet ne kapjon túlzott terhelést.
Különös figyelmet kell fordítani az elektrolit-egyensúlyra: a foszfát-, kálium- és magnéziumpótlás elengedhetetlen, hogy elkerüljük az életveszélyes szövődményeket. Az egész folyamatot lassan, legalább 4–7 nap alatt kell végrehajtani, hogy a szervezet biztonságosan alkalmazkodni tudjon a változáshoz.
A visszatáplálási szindróma első ismert orvosi leírása a firenzei orvos, Antonio di Paolo Benivieni nevéhez fűződik: halála után öt évvel, 1507-ben jelent meg az a műve, amelyben ezt a jelenséget részletesen ismerteti. Nemesi származásának köszönhetően a reneszánsz Firenze legbefolyásosabb családjainak, köztük a híres Medici-dinasztia első három meghatározó alakjának – Cosimo de' Medicinek, Piero Gottosónak és Lorenzo il Magnificónak – az orvosaként tevékenykedett. Számos boncolást végzett, és megfigyeléseit aprólékosan dokumentálta.
Az 1496-os nagy éhínség idején észrevette, hogy az emberek nem csupán az elhúzódó éhezés vagy a mérgező ételek fogyasztása miatt haltak meg, hanem sokan akkor is életüket vesztették, amikor hosszú koplalás után hirtelen nagy mennyiségű táplálékot vettek magukhoz. Különösen tragikusnak találta az éhező anyák és csecsemőjük sorsát, akik a hosszú nélkülözés után hirtelen bőségesen ettek, ami végzetes következményekkel járt.
Egy másik kutatás hasonló jelenséget dokumentált a japán Tottori vár ostromának túlélői között, 1581-ben. Az ostrom három hónapon át tartott, és a támadók egyik legkegyetlenebb taktikája az volt, hogy teljesen elvágták az élelmiszer-utánpótlást, így a bent rekedt katonák és civilek fokozatosan éhhalálra ítéltettek. A történelmi feljegyzések elemzése alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy a túlélők több mint fele röviddel azután halt meg, hogy újra élelemhez jutott – nagy valószínűséggel a visszatáplálási szindróma következtében.
Bár a korai megfigyelések és az 1500-as évektől kezdődően számos éhínség dokumentált tapasztalatai rávilágítottak a jelenségre, a súlyosan alultáplált emberek hirtelen normál étrendre való visszaállítását követő halálesetek pontos oka évszázadokon át rejtély maradt. Mindazonáltal az évszázadok során fennmaradt népi bölcsesség arra figyelmeztetett, hogy a hosszú koplalás után az ételeket fokozatosan, kis adagokban kell visszavezetni.
A fent említett történelmi beszámolókon kívül a visszatáplálás témája alig jelent meg az orvosi szakirodalomban a huszadik század előtt. A második világháború végén figyeltek fel először arra az orvosok, hogy a kiéhezett túlélők felépülése a vártnál lassabban haladt az újratáplálás során, ám ennek pontos okát nem tudták megmagyarázni. Hasonló problémákat később anorexia nervosában szenvedő betegeknél, valamint éhségsztrájkot folytató bebörtönzötteknél is dokumentáltak. Bár napjainkban a visszatáplálási szindróma klinikai jelentősége már jobban ismert az alultápláltság különböző formáitól szenvedő betegek esetében, még mindig gyakran figyelmen kívül hagyják.
