„Valószínűleg a Las Vegas-i automata-tulajdonosok panaszkodtak a minisztériumnál” – mondta egy interjúban a The Comic Journal nevű lapnak 1995-ben Al Feldstein, aki korábban évtizedeken át a szatirikus Mad magazin szerkesztője volt. Feldstein ezzel felidézte az egyik hírhedt esetet, amikor a Madnek meggyűlt a baja a hatóságokkal: azt a hatvanas évekbeli sztorit, amikor az amerikai pénzváltó automaták elfogadták a háromdollárost, amit a magazin nyomtatott viccből.
A Mad Magyarországon sem ismeretlen: a kilencvenes években előbb a Kretén magazin mellékleteként, majd önállóan is megjelent. A magyar olvasóknak akkor csak egy egyszerű vicclapnak tűnhetett, ami szívesen pellengérez ki hírességeket, filmeket, meg úgy általában bármit, ami érdemes a kipellengérezésre. Az 1952-ben alapított Mad azonban ennél jóval több volt: az amerikai ellenkultúra része, ami nem tisztelt senkit és semmit, és szívesen élcelődött a társadalmi berendezkedés bármely elemével. Mondani sem kell, hogy a hidegháborús Amerikában ezt a Mad célkeresztjébe gyakran kerülő hatóságok nem nézték jó szemmel.
Az FBI például az évek során egyre vastagodó aktát vezetett a lapról. A Mad először 1957-ben húzta ki a gyufát a hivatalnál, amikor egy „kerüld el a sorozást” társasjátékot közölt. A játék utolsó lépéseként az olvasónak levélben kellett kérvényeznie a sorozás alól felmentő igazolványt J. Edgar Hoovertől, az FBI akkori igazgatójától. Ezt jó pár olvasó meg is tette, ami nem nyerte el a legendásan humortalan igazgató tetszését. Néhány FBI-ügynök ezután meglátogatta a magazin New York-i szerkesztőségét és finoman megkérte a művészeti vezetőt, John Putnamet, hogy többet ne használják Hoover nevét. Putman ezt meg is ígérte, ennek ellenére a lap a későbbiekben is sokat viccelődött Hooverrel.
De az egyik legnagyobb galiba, amit a Mad okozott, akaratlanul történt: a szerkesztők álmukban sem gondolták volna, hogy milyen következményei lesznek annak, ha tréfálnak kicsit az amerikai pénzzel. Az 1967-ben megjelent 115. lapszámban a teljes 18. oldalt annak szentelték, hogy parodizálják az Egyesült Államokban forgalomban levő pénzérméket. A lap aljára egy bankjegyet is odarajzolt az egyik karikaturista, Bob Clarke.
A bankjegy címlete három dollár volt, utalásként egy amerikai szólásmondásra, ami úgy hangzik, hogy „phony as a three-dollar bill”, azaz „hamis, mint egy háromdolláros bankó”. A pénzen ott virított alapító honatyaként a Mad állandó kabalafigurája, a lapátfogú Alfred E. Neuman, ahol pedig a nemzeti bank és hasonló pénzintézetek vezetőinek aláírása szokott díszelegni, ott Gábor Zsazsa szignója állt egy „ez csak pénz, drágám” idézettel, illetve Adam Clayton Powell képviselőé, aki az előző években keveredett sikkasztási botrányba.
A rajz nyilvánvalóan poén volt, első blikkre teljesen egyértelmű volt, hogy nem valódi pénz. A viccdollárt a Mad olcsó újságpapírjára nyomták, ami természetesen mellőzött minden olyan vízjelet és egyéb jellemzőt (hogy mást ne mondjunk, magát a bankjegypapírt), ami pénzzé tesz egy papírfecnit. Ráadásul a háromdollárosnak csak az egyik oldala készült el, hiszen a 17. oldalon nem amerikai pénzek hátoldalával viccelődtek, ott egészen más karikatúrák szerepeltek. Senki nem gondolhatta, hogy az idétlen háromdollárossal fizetni lehet bárhol, és hogy emiatt a Mad készítőire pénzhamisítás gyanúja vetül. Pedig pontosan ez történt.
Amerikában akkortájt terjedtek el az aprópénzváltó automaták, amik bankjegyeket váltottak negyeddollárosokká. Negyeddollárosokra akkoriban gyakran szükség volt, például a mosodákban, a telefonfülkékben vagy a kaszinók félkarú rablóinál, ezért sok helyen lehetett találni pénzváltó automatát. A gond az volt, hogy ezekben a korai automatákban még elég kezdetleges volt a bankjegyfelismerő rendszer, viszonylag könnyen át lehetett verni. Néhány leleményes Mad-olvasó pedig kipróbálta, hogy mi lesz, ha az újságból kivágott háromdollárost dugja be egy pénzváltóba. Ekkor derült ki, hogy valóban mennyire buta a bankjegyfelismerő: a gép ugyanis egydollárosként fogadta el az Alfred E. Neumannal díszített rajzot és csilingelve kiadott érte négy negyeddollárost.
Akkoriban egy Mad magazin ára 30 cent volt, tehát egy újsággal 70 centet lehetett nyerni a pénzváltó automatáknál. Nem tudni pontosan, hogy mennyien éltek vissza így a háromdollárossal – vélhetően azért nem óriási tömegek –, de Las Vegas mellett Texasból is érkeztek panaszok. Ennek az lett az eredménye, hogy a pénzügyminisztérium hivatalos eljárást indított és pár embert elküldtek a Madhez kivizsgálni az esetet. A szerkesztőségben megjelenő kormányhivatalnokok a hamisítványok nyomómintáit követelték, de ezt nem kaphatták meg, mivel akkor már egy újabb lapszám készült a nyomdában. Feldstein visszaemlékezése szerint hihetetlen és abszurd volt az egész, a lap felelős kiadója, Bill Gaines pedig annyival tudott segíteni a minisztérium embereinek, hogy ellátta őket háromdollárosokkal (vagyis az ominózus lapszámmal). És ezzel tulajdonképpen le is zárult az ügy, a történteknek nem lett semmilyen negatív következményük a Madre nézve, hiszen kivételesen nem ők tolták túl a trollkodást, hanem az automaták voltak ijesztően gyatrák.
Az eset nem vette el a szerkesztőség kedvét attól, hogy a dollárral viccelődjön. 1979-ben megjelent a lapban egy Monopoly-paródia, amihez tartozott egy 1 329 063 dolláros bankjegy is, később pedig egy marketingkampányban a háromdollárost is újra elővették „twe dollars” néven és rendezvényeken osztogatták. De arra azért vigyáztak, hogy azzal már semmiképpen se lehessen átverni az automatákat: ez a háromdolláros jóval kisebb volt, mint a valódi amerikai bankjegyek.
A Mad magazin a hetvenes évek közepén ért a csúcsra, amikor körülbelül 2,7 millió olvasója volt. Aztán ahogy megjelentek a másfajta, néha a Mad vicceinél is szélsőségesebb humor képviselői, lassan a háttérbe szorult és a boomerek szép emlékű lapja lett, de kulturális hatása máig érezhető. 2018 júniusában jelent meg az utolsó nyomtatott lapszám, azóta online jelenik meg, részben archív anyagokkal. Előfizetésért elérhető, lapszámonként kétszer három dollárért.
