Majdnem hatvan évvel ezelőtt, 1966. április 7-én a Földközi-tenger mélyéről emeltek ki egy atombombát, amelynek megtalálására az amerikai hadsereg 80 napon át mozgósította minden rendelkezésére álló eszközét. A bomba több mint százszor nagyobb pusztító erővel bírt, mint ami a második világháború végén elpusztította Hirosimát. Ez volt az utolsó bomba a négyből, amelyeket véletlenül ejtettek Spanyolország területére.
Palomares, az addig alig ismert andalúz falu 1966 januárjában váratlanul a hidegháború frontvonalában találta magát. A „Chrome Dome” fedőnevű amerikai hadművelet részeként B–52-es bombázók járőröztek Európában, nukleáris fegyverekkel a fedélzetükön, hogy egy esetleges szovjet támadásra azonnali megtorlással válaszolhassanak. Az ilyen hosszú járőrözésekhez rendszeres légi utántöltésre volt szükség, ami mindig is kockázatos manővernek számított.
1966. január 17-én Almería tartomány felett 9500 méteres magasságban egy B–52-es bombázó és egy KC–135-ös tankergép próbált összekapcsolódni a tankoláshoz. A bombázó túl nagy sebességgel közeledett, nem stabilizálta magát, és a két gép összeütközött. A tanker felrobbant, a négyfős személyzet azonnal meghalt. A bombázó személyzetének egy része katapultált, de ketten a farokrészben rekedtek és életüket vesztették. A gépből rajtuk kívül négy hidrogénbomba zuhant ki.
Az ilyen eseteket az amerikai hadsereg „broken arrow”-ként, vagyis törött nyílként tartja nyilván: ez a kód arra utal, hogy egy nukleáris fegyver megsérült, elveszett vagy kontrollálhatatlan helyzetbe került. A palomaresi eset különösen súlyosnak számított, mert nem amerikai földön történt, civileket is érintett, és épp ezért gyorsan a világsajtó figyelmének középpontjába került. A bombák egy része ejtőernyővel volt felszerelve, hogy ilyen véletlen becsapódáskor minimalizálják a pusztítást és a szennyezést. Az egyik bomba viszonylag épségben földet ért egy kiszáradt folyómederben, és másnap vissza is került az amerikaiakhoz. Két másik bomba azonban ejtőernyő nélkül csapódott be – az egyik egy paradicsomföldön, a másik a helyi temető mellett –, és bár nukleáris robbanás nem történt, a hagyományos robbanószerkezetek felhasadtak, plutóniumport szórva szét a környéken.
Az Egyesült Államoknak, és úgy általában a világnak hatalmas szerencséje volt, hogy nem robbantak be a bombák, de a helybeliek számára ez a nap a pokollal volt egyenlő. Pedro Alarcón, egy helyi gazda, épp az unokáival tartott hazafelé, amikor az egyik bomba becsapódott. „A gyerekek sírtak, én pedig mozdulni sem tudtam. Azt hittem, meghaltam. Csak feküdtem ott, mint egy halott, és hallgattam a sírást” – emlékezett vissza. Mások háza leégett, füstölgő roncsok hullottak a falu közepére, az iskola udvarára is zuhant egy darab. A bombázó megmenekült személyzetéből három embert a tengerből mentettek ki halászok, a negyedik, súlyosan megégett katona az üléséhez rögzítve ért földet a falu szélén.
Azt gondolták, hogy a nehezén túl vannak, de a negyedik bomba még mindig nem volt meg. A három megtalált szerkezet után megkezdődött a hajtóvadászat: több mint 700 amerikai katona, kutató és technikus érkezett Palomaresbe. Sugárzásmérőkkel pásztázták végig a talajt, és ahol szennyezést észleltek, ott eltávolították a föld felső rétegét, hordókba csomagolták, és az egészet Dél-Karolinába szállították. Összesen 1400 tonna földet vittek el.
A bomba utáni hajszában a fordulópontot egy halász beszámolója jelentette, aki azt állította, hogy látott valami gyanús dolgot lesüllyedni a tenger mélyére. A katonai vezetés felismerte, hogy mivel minden pilóta testét megtalálták már, ez a hiányzó bomba lehetett. A keresés átterelődött a vízre: 30 hadihajó, aknakeresők és tengeralattjárók pásztázták a tengerfeneket. A DSV Alvin nevű, új fejlesztésű mélytengeri kutatójármű végül 869 méter mélységben bukkant rá a bombára, amelyet április 7-én sikerült a felszínre hozni – vagyis csaknem három hónapot töltött a tengerben.
A Pentagon a nemzetközi sajtó jelenlétében mutatta be a visszaszerzett bombát, hogy bizonyítsa: tényleg megvan a szerkezet. Angier Biddle Duke, az Egyesült Államok spanyolországi nagykövete és Manuel Fraga spanyol miniszter demonstratívan, a kamerák előtt megmártóztak a tengerben, illusztrálva, hogy nem veszélyes a víz, nincs sugárzásveszély.
Francisco Franco tábornok diktatúrája számára a turizmus kulcsfontosságú gazdasági tényező volt Spanyolországban, így a kormány mindent megtett, hogy a történteket eltussolja, és eltüntesse a nyomokat. Ennek ellenére a mai napig több mint 40 hektárnyi terület van elkerítve Palomares körül, amit soha nem tisztítottak meg teljesen.
Az Egyesült Államok és Spanyolország 2015-ben megállapodást írt alá a szennyezett területek megtisztításáról, ám a BBC cikke szerint ez azóta sem valósult meg teljes mértékben. A hatóságok évente kivizsgálják a palomaresi lakosokat, monitorozzák a levegőt, a vizet és bevizsgálják a terményeket is. A hidegháború idején a nyugati média mindent megtett azért, hogy bagatellizálja a történteket, a brit közszolgálati televízió riportere, Chris Brasher 1968-ban az eset kapcsán ezt mondta: „Majdnem száz tonna lángoló roncs hullott a falura, de még egy csirke sem pusztult el.”
