Elképesztő, de pokoli életet élt a japánok ellen harcoló gerilla, nem csoda, hogy nem is sikerült feldolgoznia

Frederick Spencer Chapman a történelem méltatlanul elfeledett figurája. A brit katonatiszt az 1930-as évek elején Grönland jeges tájait járta, majd elsőként mászta meg a 7326 méteres Jomolharit Tibetben. A második világháborúban éveket töltött a japánok által megszállt Maláj-félsziget dzsungeleiben, ahol egy háromfős szabotázsosztaggal olyan hatékonyan gyengítette az ellenséges hadigépezetet, hogy a japán parancsnokság kétszáz fős brit kommandót gyanított a háttérben.

Élete egy másik, kevésbé elfeledett brit hősét, T. E. Lawrence-ét idézi: mindketten a brit birodalmi hadsereg katonái voltak, kalandorok, tudósok és felfedezők egyben. „Testi és lelki állóképességük példátlan. Ketten együtt példázzák, mire képes a test, ha a lélek elég erős hozzá” – írta róluk The Jungle is Neutral című visszaemlékezésének előszavában Earl Wavell tábornagy.

Chapman árvaként nőtt fel, anyja nem sokkal a szülés után meghalt, apja pedig hamar elhagyta őt és bátyját, majd Kanadába költözött. A két fiú egy angliai falu lelkészének gondozásába került. Apjával sosem alakult ki szoros kapcsolatuk, mikor elesett az első világháborúban, Frederick alig kilencéves volt, és már javában egy bentlakásos iskolában tanult.

Tizenévesen a Cumbria megyében található Sedberghben járt iskolába, ahol a vad vidéket saját mozgó egyetemeként használta. „A tanórákat kerülni kellett, a szervezett sport pedig csupán elpazarolt délután volt” – írta később erről az időszakról a Helvellyn to Himalaya című könyvében. Az iskolaigazgató megértő volt vele, és felmentette a csapatsportok alól, így heti három délutánját a környező felföldek bejárására fordíthatta.

Bár középszerű diáknak tartotta magát, ösztöndíjat nyert a Cambridge-i Egyetemre, ahol hamar a hegymászó és kalandkereső körök tagja lett. Éjszakánként az egyetem tornyait mászta meg, hétvégenként motorral vágott neki a sziklás vidékeknek, majd az Alpok, Izland, és Grönland következett. Utóbbit többször is bejárta a harmincas évek első felében: kutyaszánnal, kajakkal és egy Gipsy Moth típusú kétfedelű géppel közlekedett a fagyos pusztaságban. Ezeket az éveket élete legboldogabb időszakaként jellemezte. Megtanulta az inuit nyelvet, és még egy gyereke is született egy helyi nőtől.

A kalandjai közel sem voltak veszélytelenek, társa, Gino Watkins életét vesztette egy fókavadászaton, de Chapman is majdnem odaveszett: többször is átesett jéghasadékokon, egyszer pedig húsz órán át sodródott kajakkal a nyílt vízen, a szánja kormányrúdjába kapaszkodva menekült meg a biztos haláltól. 1936-ban egy tibeti diplomáciai expedíción beleszeretett a Kancsendzönga menyasszonyának nevezett, 7326 méteres Jomolhariba, amit a buddhisták szentként tisztelnek.

A mászáshoz a tibeti és a bhutáni hatóságoktól is engedélyt kellett szereznie, végül a 30. születésnapján kapta meg a jóváhagyást. Tíz nappal később, 1937. május 20-án ő és serpa társa, Pasang Dawa Lama elérték a csúcsot. Az ereszkedés azonban pokoli volt: sokat zuhantak, viharba kerültek, elvesztették főzőedényüket és élelmük nagy részét. Maga Chapman egy tízméteres hasadékba esett, ahonnan négy óra alatt tudta kivésni magát. Végül egy jakpásztor forró tejjel és főtt rizzsel mentette meg az életüket.

Felfedezőből gerilla

Amikor kitört a második világháború, Chapman azonnal csatlakozott a hadsereghez. A Brit Malájában titkos kiképzőközpontot alapított, ahol ausztrál és új-zélandi katonákat készített fel a gerillaharcra. Chapman és két társa éles bevetése akkor kezdődött, amikor a japánok elfoglalták a félszigetet. Két hét alatt 15 hidat robbantottak fel, 7 vonatot siklattak ki, és 40 járművet semmisítettek meg. A japán hadvezetés azt sejtette, hogy egy kétszáz fős brit kommandó szabotálja a megszállást, ezért kétezer katonát küldött a felkutatásukra és az elfogásukra.

Chapman társai a hajtóvadászat során meghaltak, de ő túlélte, és még éveken keresztül bujkált a dzsungelben. Malária, tífusz és más trópusi betegségek is pokollá tették az életét, volt, hogy hónapokon keresztül élet és halál között lebegett. Naplójából egy ponton az derült ki, hogy 17 napig volt vegetatív, kómaszerű állapotban – akkor eszmélt erre rá, amikor látta, hogy nem írt semmit majdnem három hete.

A testi és szellemi túlélés érdekében folyamatosan mozgásban volt, növényeket gyűjtött, magokat préselt, megfigyeléseit inuit nyelven jegyezte le arra az esetre, ha az írások az ellenség kezébe kerültek volna. Egy alkalommal fogságba is esett, ám a szorult, biztos halált jelentő helyzetből nemes egyszerűséggel kidumálta magát. A japán tisztnek, akihez elvitték, bemesélte, hogy korábban egy japán herceggel madarászott Cambridge-ben. Chapmant ugyan nem engedték el, de olyan jó kapcsolatot alakított ki a fogva tartójával, hogy meg sem bilincselte őt. Ennek köszönhetően aznap éjjel, lázasan és gyengén, de meg tudott szökni a japánoktól.

Végül kalandos körülmények között tudott megszökni a dzsungelből, a maláj kínai kommunista gerillák – akiknek a katonai szárnya a Japán-ellenes Maláj Néphadsereg volt – segítségével sikerült megjavítani a rádióvevőjét (autóakkumulátorokat használtak, amiket pedálos dinamóval töltöttek), majd a rádióadójukat is összerakták. Így sikerült kapcsolatba lépniük a főhadiszállásukkal Colombóban, és erősítést, illetve utánpótlást kérniük, amelyet ejtőernyővel dobtak le a dzsungelbe.

Ezt követően támogatni tudták a brit összekötők munkáját a maláj kínai kommunista gerillákkal együtt, majd sikeresen megszöktek a megszállt Malajziából a HMS Statesman tengeralattjárón, miután magukat kínai munkásnak álcázva a szárazföldi dzsungelen keresztül eljutottak a nyugati partnál fekvő Pulau Pangkor Laut szigetére.

A természet szeretete tartotta életben, sokszor azt mondogatta, hogy a dzsungel se nem barát, se nem ellenség: „a dzsungel semleges” – nem véletlen, hogy ez lett a könyvének (The Jungle is Neutral) is a címe. A háború után tanárként és igazgatóként dolgozott Németországban és Dél-Afrikában – utóbbit az apartheid miatt hagyta el.

Reading városában telepedett le, családot alapított, három fia is született, hazatért, megnyugodott, de csak látszólag: a háború testi-lelki nyomai ugyanis élete végéig elkísérték. 1971-ben, 64 évesen búcsúlevelet írt feleségének, amelyben ezt írta: „Nem akarom, hogy egy életen át egy rokkantat kelljen ápolnod.” Ezután fejbe lőtte magát.

(Felhasznált források: The Guardian, Adventure Journal, The Tibet Album)