A régi, már használaton kívüli elmegyógyintézetek ma is sok turistát vonzanak, több ilyen intézményben vannak vezetett túrák, amikre leginkább a borzongani vágyók jelentkeznek. Az 1800-as években azonban komoly divat volt, hogy még működő elmegyógyintézeteket kerestek fel emberek: az Egyesült Államokban és Európában is több olyan létesítményről tudni, ami így próbálta fedezni a költségeinek egy részét, leginkább úgy, hogy cirkuszi látványosságként mutogatta a betegeit.
A 19. században az elmegyógyintézetekben szinte állatként kezelték a pácienseket, a létesítményekre pedig egyfajta groteszk állatkertként tekintettek – London legrégebbi tébolydájában, a Bedlamben például mindössze egy schillingbe került a belépőjegy. A létesítmények nem gyógyítani, sokkal inkább bebörtönözni akarták a pácienseiket.
A Bedlam egyébként külön szót érdemel, mert az angol köznevesítette is, a szó ma már a rendkívüli zűrzavar, rendetlenség vagy felfordulás színterét jelenti, az eredete azonban a kifejezetten problémás, súlyos elhanyagolásról és bántalmazásról híres elmegyógyintézet neve. 1247-ben alapították meg a Betlehemi Boldogasszony Új Rendjének kolostorát, ez 1329-től kórháznak minősült, és 1403-tól már csak „őrült” betegeket fogadott be, 1547-ben pedig VIII. Henrik elmebetegek kórházaként London városának adományozta. A létesítményt 1676-ban áthelyezték egy olyan épületbe, amit a versailles-i kastély mintájára terveztek, hamar kiderült azonban, hogy életveszélyes, ugyanis az épületnek nem volt stabil alapja, folyamatosan fennállt az összeomlás veszélye. Miután egy parlamenti bizottság lakhatatlannak ítélte az épület egyes részeit, az élhetőnek ítélt területek túlzsúfolódtak. A mentálisan viszonylag ép betegeket veszélyesebbnek tartott betegek közé helyezték, és gyakoriak voltak a verekedések.
A Bedlamben a pácienseknél alkalmazott „kezelések” gyakran kínzással értek fel: hányást és hasmenést idéztek elő, eret vágtak náluk, hideg fürdőkbe kényszerítették vagy begyógyszerezték őket, a szerek pedig gyakran zúzódásokat, sebeket és hegeket okoztak. A fennmaradt feljegyzések szerint gyakori volt a bilincsek, lakatok, láncok és kalodák használata. A betegeket gyakran ágyhoz vagy más betegekhez kötözték, sokszor majdnem meztelenül. Az étrendjük rendkívül szegényes volt, az intézmények személyzete elhanyagolta őket, és a teljes kiszolgáltatottságuk miatt gyakori volt a szexuális visszaélés is. A testi fenyítés pedig mindennapos gyakorlatnak számított. Bár az 1750-es évektől kezdve a verést és a korbácsolást hivatalosan már nem ajánlották, ez nem erkölcsi megfontolásokból történt, hanem egyszerűen azért, mert feleslegesnek ítélték.
A Bedlam lakói kíváncsiságot és szenzációéhséget váltottak ki az angolokból, ahelyett, hogy megbotránkoztak volna a bánásmódon. A 17–18. században az elmegyógyintézet nyitva állt a látogatók előtt, népszerűsége pedig vetekedett a Szent Pál-székesegyházéval.
Papíron a látogatási lehetőség megnyitásának két indoka volt. Egyrészt ösztönözni akarták az adakozást – és bár a látogatók által befizetett összegek valóban hozzájárultak az intézmény fenntartásához, a pénzek egy részét elsikkasztották. Másrészt az ilyen látogatásokat nevelő célzatúnak szánták, a köz javát szolgálónak tekintették őket. Az akkori közmegítélés szerint vékony határ húzódott az elmebetegség és az erkölcstelenség között – sokak szemében az őrület a bűnnel és a gonoszsággal volt egyenértékű. Így tehát a betegek szenvedéseinek tanújaként a látogatók dermesztő erkölcsi leckét kaptak: ez történik azokkal, akik túl messzire merészkednek a társadalom által meghatározott normákon túlra.
Nemcsak Londonban volt ilyen népszerű az elmegyógyintézet-turizmus: Charles Dickens író előszeretettel turistáskodott tengerentúli elmegyógyintézetekben, az 1840-es években tett amerikai látogatása során több ilyen létesítményt is felkeresett. Nagyra értékelte a Hartford Retreat nyugalmát, és azt írta róla, hogy „csodálatosan vezették”. A Boston Elmegyógyintézet is lenyűgözte.
A híres Blackwell-szigeti elmegyógyintézettel kapcsolatban azonban teljesen más volt a benyomása. „Az egész helynek volt egy nyomasztó, tétlen, tébolydára jellemző hangulata, ami rendkívül megrendítő volt. Ott kuporgott a levert idióta, hosszú, kócos hajjal; mellette a motyogó őrült, rémisztő kacajjal ujjal mutogatott; az üres tekintetek, a vad, eltorzult arcok, a sötéten matató kezek és ajkak, a körmüket rágcsáló betegek – mind ott voltak, mindenféle leplezés nélkül, nyers rútságban és iszonyatban” – írta az intézetről.
A 19. század végére az amerikai elmegyógyintézetek mindazokat a borzalmakat magukon hordozták, amelyeket Dickens a Blackwell-szigeti intézetről írt — csak épp felnagyítva, az elképesztő zsúfoltság és az orvosi reménytelenség nyomasztó érzésével súlyosbítva. Bár a turizmus visszaesett, akadtak látogatók, akik titokban mégis bejutottak az intézményekbe.
Ilyen volt Nellie Bly újságíró is, aki éppen a Blackwell-sziget női elmegyógyintézetébe jutott be abból a célból, hogy megtapasztalja, majd nyilvánosságra hozza az ott uralkodó állapotokat. Tíz napot töltött az intézményben, megfigyelte és dokumentálta, mennyire embertelenül bánnak a betegekkel, mennyire elhanyagolt az intézmény, és hogy a betegek közül sokan valójában nem is voltak mentálisan betegek, csak nyelvi vagy társadalmi okokból kerültek oda.
Bly végül tapasztalatait egy cikksorozatban publikálta, majd könyvet is kiadott Tíz nap egy őrültek házában címmel, ami óriási közfelháborodást váltott ki. Ennek hatására vizsgálat indult, és jelentős reformokat vezettek be az elmegyógyintézetek működésében.
Nem ő volt az egyetlen, aki le akarta leplezni az elmegyógyintézetek kegyetlenségét: 1872-ben, tizenöt évvel Bly előtt Julius Chambers vitette be magát önként a bloomingdale-i elmegyógyintézetbe. Könyvében, az Egy őrült világ és lakóiban részletesen beszámolt az intézetben található kínzóeszközökről, és hátborzongató történeteket mesélt el a lakókról.
Bár ekkor is voltak még kiemelten kegyetlen intézetek, a 19. század végére jellemzően változni kezdett az elmegyógyintézetek működése, és egyre inkább előtérbe került az úgynevezett „erkölcsi kezelés” elve. A mentális betegségeket már nem a test bajának tekintették, hanem olyasminek, amit meg lehet gyógyítani. Egyre jobban elterjedt az a gondolat, hogy ha az elmegyógyintézeteket megfelelően tervezik meg és jól irányítják, akkor a bent uralkodó körülmények is javulni fognak. Ennek ellenére a turizmus ekkor még nem szűnt meg.
Az amerikai elmegyógyintézeteket a 19. század végén úgy reklámozták, mint szép, érdekes turistalátványosságokat, James Miller útikönyve szerint például a mai Columbia Egyetem területén elterülő Bloomingdale intézet „tetejéről nyíló kilátás a város környékének legszebbje, méltó a figyelemre”. A fenntartók rendszeresen arra biztatták a látogatókat, hogy járják körbe az intézményt, az elmegyógyintézetek gondozói pedig arra ösztönözték a betegeket, hogy lépjenek interakcióba a látogatókkal. Egyes turistáknak még az autentikus elmegyógyintézet-élményt is sikerült megtapasztalniuk, lehetőség volt ugyanis arra, hogy rövid időre bevonuljanak egy létesítménybe.
Az intézetvezetőknek szükségük volt az ilyen hírverésre, a jó hírnevük biztosította ugyanis azt, hogy lesznek betegeik. Azt akarták, hogy a közvélemény úgy tartsa: biztonságos, rendezett, tudományosan elismert létesítményt üzemeltetnek, ahol a mentális betegek meggyógyulhatnak. A jól megkomponált környezettel, újságcikkekkel és csábító turisztikai anyagokkal próbálták meg bevonzani a pácienseket, illetve leginkább az ő családjukat, akik végül eldöntötték, milyen intézménybe küldjék a mentális betegséggel élő rokont.
Míg a 18. században a látogatók elsősorban a látványosságokra, vagyis a mentális betegekre voltak kíváncsiak, a 19. században már sokan úgy tekintettek az intézetlátogatásokra, mint állampolgári kötelességükre, amivel hozzájárulhatnak az elmebetegek jobb ellátásához.
Az intézetigazgatóknak meg kellett győzniük a közvéleményt arról, hogy minden kegyetlen kezelési módszer már a múlté. A turizmus továbbra is a pénzről szólt, de egyre inkább a jó hírnévről is. A kórházak kezelték a betegeket, sőt, gyógyították őket, így több támogatást kérhettek arra hivatkozva, hogy az intézmények fennmaradása érdekében szükség van további forrásokra. Így a látogatások kevésbé voltak nyílt kizsákmányolás eszközei.
A 20. század elejére–közepére azonban az „elmegyógyintézeti turizmus” gyakorlatilag megszűnt. Az ilyen témájú visszaemlékezések, könyvek azonban még mindig jól fogytak, mert a közönséget továbbra is érdekelte, mi zajlik a zárt kapuk mögött. Továbbra is többen törekedtek arra, hogy bejussanak az ilyen intézetekbe, és leírják, mi zajlik bennük. Marion Marle Woodson, aki A téboly ajtaja mögött című 1932-es memoárját a „8-as kórterem lakójaként” írta, így emlékezett vissza: rendszeresen érkeztek látogatók, akik „szerettek volna megbotránkozni, és csalódottak voltak, ha ez nem sikerült.”
A 20. század végén aztán elkezdték bezárni ezeket a nagy elmegyógyintézeteket, ekkor egy újfajta turista jelent meg a színen: az úgynevezett városi felfedező vagy urbex, aki – gyakran illegálisan – bejárta az elhagyatott, omladozó épületeket, hogy feltérképezze és dokumentálja egy letűnt rendszer maradványait. Ez a fajta turizmus a mai napig virágzik.
(Források: Psychology Today, Amerikai Pszichológiai Társaság, Retrospect Journal, Atlas Obscura)
