Ha Adolf Hitlerről van szó, mindig akad valaki, aki – néha viccből, néha valamennyire komolyan – bemondja, hogy minden általa okozott szörnyűség mellett azért szerette a kutyákat, dohányzásellenes kampányai voltak, vagy hogy milyen sok autópályát épített, és fellendítette a válság után vergődő német gazdaságot. Ez utóbbi azonban nem ilyen egyszerű – sőt, talán odáig is elmehetünk, hogy nem igaz. Ennek háttérében a manapság is gyakran emlegetett vámok állnak.
Timothy W. Ryback történész az Atlanticon azt írta, hogy amint Hitler 1933-ban kancellár lett, az egyik legfontosabb célja új vámok kivetése volt, szinte bármi áron. Nem volt kifejezetten nagy közgazdász, de nem is nagyon érdekelték pénzügyi kérdések (valószínűleg ezért is tartozott 405 ezer márkával az adóhatóságoknak). Az alapelve az volt, hogy csak akkor van infláció, ha az emberek úgy akarják, mert azt valójában a fegyelem hiánya okozza. Úgy gondolta, hogy ő majd megfegyelmezi a népet, főleg azokat, akik direkt okozzák az inflációt. Természetesen itt a zsidókra gondolt.
A Nemzetiszocialista Munkáspárt gazdasági oldaláért Gottfried Feder volt felelős, így Hitler még a megválasztása előtt őt bízta meg, hogy rakjon össze egy gazdasági programot. Ezt végül egy 32 oldalas tervben foglalta össze, mire Hitler hatalomra került, és ebben az egyik legfontosabb pont a vámok átszabása volt.
Az alaptétel az volt, hogy nem szabad hagyni, hogy a német munkás által igényelt termékeket szovjetek, kínaiak vagy feketék gyártsák. (Persze ezt az eredeti szövegben kicsit kevésbé politikailag korrekt szavakkal képzeljük el.) A cél tehát az volt, hogy mindent, amire egy németnek szüksége lehet, Németországban gyártsanak, amit úgy lehet elérni, ha kiütik a külföldi versenytársakat. Hitler külügyminisztere, Konstantin von Neurath nem gondolta, hogy ilyen egyszerű lenne a dolog, tartott a kereskedelmi háborútól, és attól félt, hogy az importált tojás ára akár a hatszorosára emelkedhet, de Hitler hajthatatlan volt és Feder terve csak a megvalósításra várt.
Az 1929-ben indult nagy gazdasági világválság Németországot sem kímélte (ami részben hozzájárult Hitler népszerűségéhez is), egy időben a munkaképes népesség egyharmada munkanélküli volt az országban. De 1932-ben a német gazdasági kutatóintézet már azt írta, hogy a válságot jórészt leküzdötték, és az 1933-as választásra Hitler egy erősödő gazdaságot örökölt meg. Megválasztásának másnapján a New York Times azt írta, hogy a frankfurti tőzsde Hitler megválasztásának hírére nemcsak összeszedte magát, de egy kicsit még meg is ugrottak a mutatók.
Német politikusok már ekkor felszólították Hitlert, hogy tartózkodjon az alkotmányellenes, reakciós, valutaveszélyeztető gazdasági akcióktól, és emlékeztették, hogy a szabad piac kölcsönös bizalmon, jogállamiságon és a szerződések betartásán alapul.
Hitler egyik nagy problémája az volt, hogy mivel nem igazán értette, hogy működik a nemzetközi kereskedelem, nagyon zavarta, hogy Németország rengeteg agrárterméket importál. Megválasztásakor nagyjából évi 1,5 milliárd márkányit. Azt azonban nem mérte hozzá, hogy cserébe 5,5 milliárd márkányi ipari és feldolgozott terméket exportáltak. Tehát ugyan sok agrárterméket vettek a németek az európai szomszédoktól, de sokkal több ipari terméket adtak el ezeknek az országoknak. Ennek részben diplomáciai alapja volt, és egy kereskedelmi tárgyalás során a kölcsönösen jövedelmező egyezségekhez nélkülözhetetlen a jó viszony. Azonban – érvelt Hitlernek írt levelében Eduard Hamm korábbi gazdasági miniszter – ha vámokkal akadályozzák az importot, annak komoly hatása lehet az exportra is, így pedig az egész német gazdaságra, és a munkanélküliségre.
„A német termékek exportja hárommillió embernek ad munkát”
– írta Hamm, és úgy gondolta, hogy az épp lábra álló, de még törékeny német gazdaságnak nem tenne jót egy kereskedelmi háború. Hammot 1944-ben összeesküvéssel vádolták meg, és náci fogságban halt meg. Fogvatartói szerint kihallgatás közben kiugrott az ablakon, de ez az elmélet széles körben vitatott.
Nincs itt szó kilábalásról
Hitler a megválasztása előtt és után is azt állította, hogy elődei katasztrofális munkája miatt szó sincs arról, hogy javulna a helyzet, így neki kell gatyába rázni a gazdaságot. Első rádióbeszédében azt ígérte, hogy négy éven belül kimentik a német földműveseket a nyomorból és megszüntetik a munkanélküliséget.
Azt nem részletezte, hogy ezt pontosan hogyan képzeli el a gyakorlatban. Mindenesetre nagyon lelkesen vágott bele, még a gazdasági tervét összerakó Federt is háttérbe szorította, így a választás előtt összerakott nacionalista-szocialista terv jelentős része (a gazdagok magasabb adója, a nagy cégek állami felügyelete, az új áruházak és olcsó termékeket áruló boltok betiltása) a kukában landolt.
Kezdő kancellárként szándékosan nem ment bele a részletekbe, ugyanis vészesen közeledett a március 5-re kitűzött új választás, amin meg akarta szerezni a képviselőhelyek lehető legnagyobb részét, hogy ne kelljen más pártokkal egyezkednie. Úgy látta, hogy ehhez 18-19 millió szavazatra van szüksége, és tudta, hogy nincs az a gazdasági terv, ami egyszerre ennyi embernek tetszene. Bár az emberek így nem tudták, mire reagáljanak, a piac érzékenyebb volt, és az új kancellár kinevezése utáni lelkesedést egy rövid esés követte, majd a részvényárak platóztak.
Hitler vámokhoz fűzött reményeit Hans Joachim von Rohr magyarázta el a rádióban: azoknak a termékeknek, amikből nem gyártanak eleget az országban, meg kell emelni az árát, hogy az agráriumban dolgozók elkezdjék ezeket termelni. Így ha a külföldi termékek ára magas marad a vámok miatt, az emberek elkezdik majd a hazait venni, ami a felgyülemlő többlet miatt egyre olcsóbb lesz.
Példának hozta a disznózsírt hozta, ami fontos eleme volt a németek napi táplálkozásának. Ennek a gazdaságos termeléséhez nagyjából 140 kilós disznók nevelésére volt szükség, de a legtöbb gazda csak 90-100 kilós disznókat hizlalt, mert azok voltak optimálisak a hústermeléshez. Rohr azt mondta, ha a vámok miatt emelkedik a zsír ára, több gazda nevel majd nagyobb disznókat, több lesz a hazai termelésű zsír, és ez idővel árcsökkenést is hoz. Azonban a disznóhúst meg a bacont drágábban lehetett eladni, és mivel nem kellett annyi ideig és annyi takarmánnyal hizlalni hozzá az állatot, jobban megérte a gazdáknak. A Hitler-féle tervet őrültségnek tartó szakértők azt mondták, a vámháború azzal járna, hogy sorra csődölnének be a disznótartók, arról nem is beszélve, hogy csak ezután jönnének az ellenvámok a kereskedelmi partnerektől.
Végül 1933. február 10-én, egy pénteki napon Hitlerék bemutatták a vámtervüket, ami mindenkit sokkolt. Korabeli cikkek arról írtak, hogy a kontinens iparilag legfejlettebb országa visszatér az ekéhez, a New York Times pedig kereskedelmi háborút emlegetett.
A legnagyobb vámokat a skandináv országok és Hollandia kapta, akik korábban kiemelt státuszban kereskedtek Németországgal. Szinte minden általuk adott mezőgazdasági termékre vám került, volt, amelyikre 500 százalékos. Ez nemcsak a német gazdaságot fenyegette, hanem az érintett országokét is, akik ellenvámmal fenyegetőztek. Így nemcsak a német diplomácia szenvedett komoly károkat, de az exportjuk is. Johann Ludwig Graf Schwerin von Krosigk pénzügyminiszter egy kabinetülésen azt mondta, hogy a mezőgazdaság 100 millió márkányi extra támogatásra szorul majd.
Azonban Hitler hosszabb távon gondolkozott. Beszédeiben azt hirdette, hogy a németeknek a saját lábukra kell állniuk, nem várhatnak segítséget külföldről, más népektől. A vámháború csak a kezdet volt, hiszen azzal párhuzamosan már elkezdték tervezni az ország fegyverkezését. A népnek azt mondta, hogy Németországon csak a németek segíthetnek, de zárt ajtók mögött már azt ecsetelte, hogy Németország jövője kizárólag a hadsereg újjáépítésén múlik. Ennek aztán tudjuk, mi lett a vége.
