Egy dühös anglikán lelkész és egy depressziós harvardi vegyész kellett a nejlonharisnya megszületéséhez
Volt idő, amikor a harisnya nem csak a női, de a férfi ruhatár alapdarabja is volt, igaz, csak az előkelőségek engedhették meg maguknak. A XX. század elejére a nejlon feltalálása demokratizálta a harisnyát, és olyan tömegek álltak sorba nejlonharisnyákért, mint amilyeneket hatalmas Black Friday akcióknál vagy az új iPhone-ok megjelenésénél szoktunk látni. A mára milliárd dolláros iparággá duzzadt harisnyák ősét alapvetően egy heves természetű anglikán papnak köszönhetjük, aki mérgében feltalálta a kötőgépet az angliai Calvertonban.
A korabeli feljegyzések alapján az egész úgy kezdődött, hogy a fiatal anglikán lelkész, William Lee 436 évvel ezelőtt, egy vasárnapi prédikációjára készülve meglátogatta leendő menyasszonyát, Cecily Yorke-ot, hogy elpróbálja neki a beszédét. A krónikák szerint a lány kötögetés közben csendben hallgatta a szenvedélyes előadást, amikor a pap hirtelen szünetet tartott, és dühösen azt kérdezte, hogyan beszéljen rendes átéléssel, amikor folyamatosan kattognak azok az átkozott kötőtűk, és egyáltalán honnan tudhatja, hogy a nő figyel-e rá, miközben csak a fonalat és a szemeket bámulja. Mérgében Lee el is rohant és megfogadta, addig nem jön vissza, amíg fel nem talál egy gépet, ami Cecily helyett elvégzi a munkát. A heves természetű lelkész ezután találta fel a kötőgépet, amivel aztán többek között a selyemharisnyát is elkezdték gyártani.
A XVII. századtól a harisnya a férfiak és nők ruhatárának alapdarabjává vált, selyemből készült verzióit 200 éven át státuszszimbólumként hordták az előkelőségek, pamutból készült változataiban pedig a szegényebbek melegítették lábaikat. A XIX. század végére a férfiak aztán teljesen elhagyták a harisnyát, a nők számára viszont a XX. századra a szabadság, a demokrácia és az önbecsülés szimbólumává vált.
A nejlon születése
Ehhez persze kellett a nejlon feltalálása is, ami a drága és bonyolult gyártású selyemharisnyák leváltását eredményezte. Az 1930-as években a harvardi végzettségű, elképesztően kreatív, de súlyos depresszióval küzdő Wallace Carothers, Julian Hill és a DuPont Társaság kutatói társaságában hosszasan tanulmányozta a polimer molekulaláncokat, hogy megpróbálják megtalálni a selyem helyettesítőjét. Amikor az egyik kísérlet alkalmával egy szén- és alkoholalapú molekulákat tartalmazó főzőpohárból kihúztak egy felmelegített rudat, azt tapasztalták, hogy a keverék megnyúlt, és szobahőmérsékleten selymes textúrájúvá vált. Kutatómunkájuk végül a nejlon előállításához, és egy új korszak kezdetéhez vezetett.
Carothers a kutatás egyik vezető vegyésze volt, egész életében súlyos depresszióban szenvedett, és folyamatosan kételkedett a saját képességeiben. Két évvel azután, hogy sikeresen szintetizálta a nejlont, de még azelőtt, hogy az kereskedelmi forgalomba került volna, a kutatót legyőzte a betegség, és 1937. április 28-án öngyilkos lett. Tragikus haláláról széles körben beszámoltak az Egyesült Államokban, Carothers később mégis eltűnt a köztudatból, miközben a nejlon felhasználása és alkalmazása rohamos fejlődésnek indult.
A nejlont először horgászzsinórhoz, sebészeti varratokhoz és fogkefék sörtéihez használták, a DuPont úgy reklámozta, hogy „olyan erős, mint az acél, és olyan finom, mint a pókháló”. A vállalat az 1939-es New York-i világkiállításon mutatta be először a nejlonharisnyát az amerikai közönségnek.
A harisnya tündöklése
A DuPont ezután megépítette az első nejlongyárat a delaware-i Seafordban, és 1939 végén megkezdte a kereskedelmi termelést. A cégvezetés úgy döntött, hogy nem jegyezteti be a nejlont védjegyként, ezzel azt akarták elérni, hogy a nejlon a harisnya szinonimájaként kerüljön be az amerikai köztudatba és szókincsbe.
1940 után a nejlonharisnyák hatalmas sikert arattak, a nők országszerte sorban álltak az üzletek előtt, a DuPont 64 millió pár harisnyát adott el az első évben. Ugyanebben az évben a nejlon megjelent Az Óz, a nagy varázsló című filmben, 1942-ben pedig ejtőernyők és sátrak formájában a II. világháborúban is. A háború alatt a nejlonharisnya lett az amerikai katonák kedvenc ajándéka, ezzel próbálták lenyűgözni a brit nőket.
A háború utolsó éveire a nejlon hiánycikké vált, ezért amikor nagy ritkán egy-egy pár harisnya megjelent a boltokban, a nők képesek voltak több háztömbnyi sort is kiállni, csak hogy harisnyához jussanak. Előfordult, hogy a vásárlók annyira megtöltötték az üzleteket, hogy az már balesetveszélyes volt, egy San Franciscó-i bolt például kénytelen volt leállítani az eladást, amikor 10 ezer nő tolongott a kirakata előtt. Feltalálták magukat azok is, akiknek nem jutott nejlonharisnya, sokszor fekete festékkel egyenes csíkot festettek hátulról a lábukra a harisnya mintáját imitálva, de azért ez nem volt az igazi.
És bukása
A ‘40-es években a nejlonharisnya olyan fontos kellékké vált, hogy ha egy nő enélkül lépett utcára, az olyasminek számított, mintha mintha félmeztelenül hagyta volna el a házat. A nejlonharisnyák töretlen uralma aztán 1959-ben ért véget, amikor feltalálták a harisnyanadrágot. Addig ugyanis a nők a harisnyatartós verzióért tolongtak, ami jóval kényelmetlenebb viselet volt a hétköznapokban, mint a későbbi verzió. Bár a klasszikus nejlonharisnya a ‘60-as években teljesen kiment a divatból, modernizált verzióit a mai napig nők ezrei hordják, elsősorban a formális megjelenés részeként. A ‘70-es, ’80-as évekre a színskála minden színében hordták a nők világszerte, ma a testszínű, láthatatlanként reklámozott harisnyákat sokan azért veszik fel, hogy napbarnított hatást keltsenek lábaikon.
Regina Lee Blaszczyk amerikai gazdaságtörténész szerint a nejlon népszerűségéhez az is hozzájárult, hogy nagyban csökkentette a háztartási terheket. „Nem kellett vasalni a ruhákat, gyorsan száradtak a függönyök, és nem mentek össze a pulóverek” – foglalta össze a Leedsi Egyetem professzora a siker titkát.
A háztartási terhek csökkentek, egy másféle terhelés viszont annál inkább növekedett miatta. A nejlont ma is használják mindenféle ruházatban, az Egyesült Államokban a második leggyakrabban használt szintetikus szál, pedig olyan anyagokból készül, amelyek biológiailag nem bomlanak le, így nem éppen környezetbarátak. A nejlongyártás során ráadásul dinitrogén-oxid keletkezik, ami 310-szer erősebb üvegházhatású gáz, mint a szén-dioxid. A poliészter előállítása sok vizet is használ a hűtéshez, és olyan kenőanyagokat, amelyek súlyos szennyezések forrásává válhatnak – ráadásul mindkét eljárás nagyon energiaigényes is.
