„Az arca olyan volt, mint a viasz, a tekintete üveges, de félelem nélküli. Lelkileg már halott volt”
– így jellemezte Benito Mussolinit az a partizán, aki egy véletlennek köszönhetően fogta el a fasiszta diktátort a Comói-tó partjához közeli, Dongo nevű olasz faluban. Urbano Lazzaro és csapata azért tartóztatott fel egy visszavonuló német konvojt, mert az volt a gyanúja, hogy egy olasz fasiszta vezető is a németekkel együtt menekül, és így akarja megúszni a rá váró igazságszolgáltatást. A partizánok így a németekkel nem is igazán foglalkoztak, nekik az olaszok kellettek.
A rutinvizsgálatnál eleinte nem is sejtették, hogy a lehető legnagyobb hal akadt a horgukra. Mussolinit elsőre észre sem vették, a német katonák csak annyit mondtak, hogy egy részeg társuk van még a teherautó platóján, ő kuporog ott SS-egyenruhában. Lazzaro viszont gyorsan beazonosította a diktátort, letartóztatta, és a helyi laktanyába vitték, ahol az éjszaka egy részét töltötte, majd onnan egy kis parasztházba szállították, itt kellett várnia, amíg döntenek róla.
A Duce ellen a népbíróság ítélete már két nappal korábban megszületett, halálbüntetést szabtak ki rá. Mivel nem tudták, hol bujkál miután Salóból, majd Milánóból már eljött, felelősségre sem tudták vonni. Nem volt világos, hogy Mussolini ezekben a napokban Svájcba akart-e valahogy menekülni, vagy Valtellinát vette-e célba, hogy az utolsó fellegvárban az Alpok adta természetes védelmet is kihasználva rejtőzzön el.
Az olaszoknak gyorsan kellett dönteni, hogy a közeledő szövetségesek bíráskodjanak-e felette, vagy ők maguk. Mussolini 1922-ben került hatalomra, majd 1925-ben feloszlatta a parlamentet, politikai ellenfeleit bebörtönöztette, de a gyilkosságoktól sem riadt vissza. 1940-ben aztán a vesztes háborúba vitte az országát Adolf Hitler oldalán. A Fasiszta Nagytanács már 1943-ban megvonta tőle a bizalmat, letartóztatták, de a németek hat hét után kimenekítették a fogságából, és a Salói Köztársaság néven Észak-Olaszországban létrehozott bábállam élére nevezték ki.
Az egyik kommunista vezér, Palmiro Togliatti azt állította, hogy ő maga rendelte el a Duce kivégzését, de van olyan beszámoló is, ami szerint a partizán egységeket irányító főparancsnokság mondta ki a végső ítéletet. Akárhogy is volt, április 28-án délután Walter Audisio, akinek a partizánok között Valerio volt a beceneve, magára vállalta a kivégzés feladatát.
Miután a parasztházból elindultak, 16 óra 10 perckor Guilino di Mezzagra nevű faluban egy keskeny úton a Villa Belmonte falához állította Mussolinit, és tudtára adta: itt a vége az életének. Valerio gépfegyvere és pisztolya azonban nem működött, segédje, Michele Moretti adta kölcsön a sajátját, Audisio pedig könyörtelenül és hidegvérrel végrehajtotta a kivégzési parancsot. A golyók nyomait még sokáig lehetett látni a falon.
„Öt golyó eltalálta. Térdre rogyott, a falnak dőlt, de nem volt halott. Újra lőttem. Egy golyó eltalálta Clara Petaccit, és azonnal megölte. Három újabb találat érte Mussolini testét, de még mindig lélegzett. Odamentem hozzá, a szívébe lőttem. Halott volt – végre”
– idézte vissza Valerio vérfagyasztó tárgyilagossággal a kivégzés történetét a kommunisták lapjában, a L'Unitában 1947 márciusában. Audisio egyébként tizenöt éven át, 1963-ig volt az olasz parlament kommunista párti tagja.
Mindez ellentmond annak a később széles körben elterjedt legendának, hogy Mussolini bátran, utolsó kívánságként maga kérte: a szívébe lőjenek. Audisio szavai szerint inkább úgy tűnik, nem mondott semmit és beletörődött sorsa megváltoztathatatlanságába. Az sokáig vita tárgyát képezte, hogy Mussolini szeretője megúszhatta volna-e, véletlenül találta-e el egy lövedék, amitől meghalt, vagy maga kérte a halált, mert értelmetlennek látta a folytatást.
Rajtuk kívül még három menekülő fasiszta vezért is lelőttek rövid időn belül: Nicola Bombacci képviselőt, Alessandro Pavolinit (a Valtellina-terv élharcosa) és Achille Staracét, aki az Etiópia elleni invázióban játszott fontos szerepet.
Másnap a hullákat a terv szerint elrettentésül Milánóba vitték, és a város jelképétől, a Dómtól pár kilométerre lévő, forgalmas Piazzale Loretón állították ki. Nem volt véletlen a helyszínválasztás, mert 1944 augusztusában ezen a téren végeztek ki tizenöt partizánt, akik a hazájukért áldozták az életüket, és a halálukban természetesen közrejátszott Mussolini is.
Már reggel kilenckor nagy tömeg várta a holttesteket, sokan rugdalták és leköpdösték, néhányan le is vizelték azokat. Akad olyan visszaemlékezés, ami szerint Petaccit megcsonkították. A megszégyenítés ennyivel nem ért véget, a népharag egyre csak fokozódott, és egy épülő benzinkút fémszerkezetére akasztották fel őket, lábaiknál fogva.
Nem tudjuk, mi lett volna a nem csituló bosszúvágy vége, ha délután két órakor az amerikaiak parancsára le nem szedetik a holttesteket. Az ikonikus, az egész világot sokkoló fotók is ekkor készültek. Az amerikaiak vitették halottas házba a diktátort, és ott megállapították, hogy a szíve tájékát négy golyó is eltalálta.
Mussolinit jelöletlen sírba temették, ám bő egy év múlva a szimpatizánsai kinyomozták, hol nyugszik, és Domenico Leccisi vezetésével kiásták, majd tizenhat héten át az ország különböző pontjain rejtegették a tetemet. Cerro Maggioréban évekig őrizték úgy, hogy eközben a családja sem tudta, hogy a kisvárosban van. Végső nyughelyét az állami rendelkezésnek megfelelően 1957. szeptember elsején találta meg, Predappióban, ahol a bölcsője ringott.
