Rejtélyes körülmények között halt meg Isten bankára, aki kapcsolatban állt a Vatikánnal és a maffiával is

Negyvenhárom évvel ezelőtt egy rejtélyes londoni halálesetről számolt be a világsajtó: egy olasz bankárt, Roberto Calvit holtan találták a Blackfriars híd alatt. Az ügy nem egyszerű haláleset volt, a férfi bankját összefüggésbe hozták a Vatikán pénzügyi intézményével, egy titkos szabadkőműves hálózattal és az olasz maffiával is. Calvi az olasz Banco Ambrosiano vezetője volt – ez akkoriban a legnagyobb magántulajdonú pénzintézetnek számított az országban. A katolikus egyházzal ápolt kapcsolatai miatt a sajtóban csak „Isten bankáraként” emlegették. Halálának ügye máig megoldatlan, sok kérdés vár megválaszolásra.

Calvinak 1982 júniusában veszett nyoma, a holttestét kilenc nappal később találták meg a Temzén átívelő híd alatt, zsebeiben téglákkal és körülbelül tízezer fontnyi, különböző valutákból álló készpénzköteggel. Egy hamis útlevelet is találtak nála, Gian Roberto Calvini névre kiállítva. A brit hatóságok először öngyilkosságként kezelték az esetet, később mégis nyomozást indítottak a gyanús körülmények miatt.

Az esetről beszámolt a BBC is, Hugh Scully, a lap újságírója szerint semmi nem utalt arra, hogy Calvi épp öngyilkosságra készül: a bankár új személyazonosságot kreált, megszabadult a bajuszától, több országon át menekült Olaszországból, magánrepülővel utazott, londoni albérletbe költözött, és repülőjegyet vett Rióba, érvényes brazil vízummal. „Miért tenné mindezt valaki, ha végül úgyis egy híd alatt akar véget vetni az életének?” – tette fel a kérdést Scully.

Különös módon Calvi halála előtt egy nappal titkárnője, Teresa Corrocher is meghalt – ő a Banco Ambrosiano milánói irodájának negyedik emeletéről vetette ki magát. Egy búcsúüzenetben Calvit okolta azért, mert szerinte tönkretette a bankot és annak dolgozóit. A Banco Ambrosiano, amelyet még a 19. század végén alapítottak, szorosan együttműködött a Vatikán bankjaként ismert IOR-ral (olaszul Istituto per le Opere di Religione). Az IOR kezeli az egyházi számlákat és különféle befektetéseket, de a Vatikán pénzintézeteként nem tartozik az olasz szabályozás alá.

Mivel a Vatikánt nem kötik a pénzügyi szabályok, ott minden titokban maradhat – így hatalmas összegeket lehetett mozgatni anélkül, hogy bárki nyomon tudta volna követni. Calvi szorosan együtt dolgozott az IOR amerikai származású elnökével, Paul Marcinkus érsekkel, akinek pénzügyi kapcsolatai több ponton is megkérdőjelezhetők voltak. A legismertebb ilyen személy Michele Sindona, egy nemzetközi bankár, akit kapcsolatba hoztak a maffiával, és az Egyesült Államokban elkövetett csalásaiért 25 év börtönre ítéltek. Később Olaszországban halt meg gyanús körülmények között – ciánnal mérgezett kávét ivott a cellájában.

Sindona azért fontos személy, mert ő volt az, aki Calvi útját egyengette a pénzügyi világban, és mindketten tagjai voltak a Propaganda Due (P2) nevű titkos szabadkőműves hálózatnak. A szervezetet a dúsgazdag és nyíltan fasiszta Licio Gelli vezette, tagjai között katonatisztek, politikusok, üzletemberek és újságírók is voltak – köztük a későbbi olasz kormányfő, Silvio Berlusconi is.

1981-ben az olasz rendőrség razziát tartott Gelli irodájában, ahol több száz P2-tag nevét találták meg. Az ügy politikai földindulást okozott: lemondott a teljes kormány, rendőri vezetők és volt miniszterek magánéleti és politikai válságba kerültek, volt, aki öngyilkosságot követett el. Calvi neve is előkerült a vizsgálatokban, főként gyanús pénzmozgások és offshore céghálózatok miatt. Bár valutavisszaélések miatt elítélték, óvadék ellenében szabadlábra helyezték – ekkor szökött el az országból, iratokkal teli aktatáskával. Néhány nappal később a bankja csődbe ment, súlyos pénzügyi hiányt hagyva maga után.

A hatóságok már Calvi eltűnése előtt tudták, hogy másfél milliárd dollár hiányzik a bankból, a pénz jó része a Vatikán intézményén keresztül jutott külföldre, részben kedvezményes hitelek formájában Dél-Amerikába. A pénz fedőcégeken keresztül visszajutott Olaszországba, ahol Calvi ezeket saját bankja részvényeinek visszavásárlására használta, növelve ezzel a befolyását.

A Vatikán jogi felelősséget nem vállalt a bukásért, de „erkölcsi kötelezettségére” hivatkozva 1984-ben 406 millió dollárt fizetett a hitelezőknek. A nyomozók szerint Calvi fedőcégei politikai célokat és maffiapénzek tisztára mosását is szolgálhatták – utólag már látszik, hogy ez lehetett az egyik lehetséges indíték a meggyilkolására.

Paolo Filo della Torre újságíró, aki ismerte Calvit, úgy gondolja, a holttest helyszíne is üzenetértékű: a P2 tagjai magukat „fekete barátok”-ként emlegették – a Blackfriars híd neve pedig ezt tükrözi. 1983-ban újra nyomozni kezdtek a bankár halálának ügyében, de a felmelegített nyomozás nem hozott eredményt. Az özvegye, Clara Calvi nem nyugodott bele, magánnyomozókat és szakértőket bízott meg, hogy bebizonyítsák: a férjét megölték.

1998-ban exhumálták a holttestet, és a vizsgálatok arra utaltak, hogy a nyaki sérülések nem feleltek meg az akasztásos halál jeleinek, a kezein pedig nem találtak arra utaló nyomot, hogy téglákat tartott volna. A vizsgálat lezárulta után 2002-ben az olasz hatóságok hivatalosan is emberölésnek nyilvánították az esetet.

2005-ben végül öt személy ellen indítottak büntetőeljárás: Calvi volt testőre, egy római üzletember, az osztrák származású Manuela Kleinszig, egy maffiához köthető szereplő és más egykori partnerek is vádlottak voltak. Az ügyészség álláspontja szerint a maffia bosszúból végezhetett Calvival, aki nem teljesítette a pénzmosási megállapodásokat, sőt, zsarolásra is készült. A húszhónapos per végén végül egyik vádlott ellen sem sikerült perdöntő bizonyítékot találni.

A gyilkos kilétét azóta sem sikerült kideríteni, a Blackfriars híd titka máig megoldatlan – és lehet, hogy ez így is marad. Az elcsalt pénzek útja, a szabadkőműves kapcsolatok és a Vatikán szerepe továbbra is sötét folt az olasz történelem egyik legsúlyosabb pénzügyi botrányában.

(Források: BBC, Guardian, Repubblica)