A „megfőtt béka szindróma” a sajtó egyik kedvenc metaforája, és szinte bármilyen témában képes alkalmazni. A Google első találati oldalán például van egy Népszava-cikk, amiben a klímaváltozásba keverik bele, a Kiskegyed a békával magyarázza el, miért maradnak a nők rossz párkapcsolatokban, a HVG egy 2018-as választás utáni véleménycikke pedig a vidéki polgárságot békázza le. De akad egészen friss példa is: múlt hétvégén a CNN munkatársa a GLOBSEC biztonságpolitikai fórumot úgy összegezte, hogy „a háború már Európában van, de a béka még nem vette észre, hogy megfőtt.”
Szép karrier egy olyan metaforától, ami teljességgel hamis.
A „szindróma” lényege, hogy a béka máshogy viselkedik hirtelen és fokozatos környezetváltozáskor. Ha egy fazék forrásban levő vízbe dobjuk, akkor rögtön kiugrik belőle, ha viszont fokozatosan melegítjük alatta a fazekat, akkor lassan hagyja magát megfőzni. Van, aki a magyarázatot is tudni véli: a békák hidegvérűek, és fokozatosan hozzászoknak a környezetük hőmérsékletéhez.
A metaforát olyankor használják emberekre, amikor egy nagy – és általában negatív – változást elfogadnak, megszoknak, ha az a változás apró lépésekben megy végbe. Pedig ha ugyanez a változás hirtelen történne, az emberek „kiugranának a fazékból”, azaz tennének a változás ellen. A hatvanas években a metafora a növekvő hidegháborús krízis miatt volt népszerű, az utóbbi években főleg a klímaváltozással kapcsolatban kerül elő – ebben az értelemben mindannyian megfőtt békák volnánk, akik nem tettek eleget és időben azért, hogy a Föld ne melegedjen fel ennyire. De könnyű békázni a szabadságjogok lassú eróziójából kiindulva is: ha egy autokrata hatalom – most mindegy is melyik, egy képzeletbeli hatalom! – törvényekkel, rendeletekkel apránként csorbítja e jogokat, és szűkíti a vele egyet nem értők nyilvánosságát és lehetőségeit, akkor lehet, hogy nem tör ki az a forradalom, ami kitörne, ha a sok törvényt egyszerre akarnák életbe léptetni.
A gond az egésszel az, hogy a békák ugyan tényleg hidegvérűek, de nem hülyék. Vagyis a fokozatosan melegített fazékból előbb-utóbb kiugranának.
A hidegvérű állatok nem képesek belső hőtermelésre, ezért nagyon leegyszerűsítve a hőszabályozásuk ökölszabálya, hogy oda mennek, ahol kellemes nekik a hőmérséklet. Ha fáznak, napfényt keresnek, ha pedig túlságosan felmelegednek, akkor a testükben levő víz egy részét elpárologtatják, és ha ez sem elég, hűvösebb helyre vonulnak.
Minden élőlénynek van egy kritikus hőmaximuma, amit még éppen elvisel, vagyis a belső hőmérsékletnek egy olyan határértéke, aminek a túllépése már végzetes. Az ember esetében 42 Celsius-fok körül van ez a maximum, a békák esetében 25–30 Celsius-fok körül. Persze ez nem jelenti azt, hogy e maximumok felett a létezés rögtön megszűnik. Bagdadban például nyáron sűrűn 42 fok fölé megy a hőmérséklet, de a melegvérű ember hőszabályozása akár hosszabb ideig képes ellensúlyozni az extrém körülményeket. A békák kevésbé rugalmasak, ezért a túl meleg fazékból rövid úton távozni fognak, még a melegebb klímán élő példányok is.
A metafora másik fele sem igaz: forrásban levő vízbe dobott békák nem ugranának ki a fazékból. Azért nem, mert a százfokos víz azonnal lebénítaná, majd megölné őket. Mint azt Glenn Beck amerikai konzervatív politikai megmondóember 2009-ben élőben bemutatta, azt illusztrálva, hogy Barack Obama reformjait nem kellene elviselni, de mégsem tesz senki semmit (persze később kiderült, hogy Beck csak egy műanyagbékát dobott a fazékba, az egész csak hatásos médiahekk volt):
De ha semmi sem igaz belőle, hogyan terjedhetett el ez a metafora? Néhány 19. századi kutató okolható ezért, elsősorban a német Friedrich Leopold Goltz, aki a lélek pontos helyét kereste békákban. Egyik kísérletében jókora darabokat vágott ki néhány béka mindkét agyféltekéjéből. Az így megcsonkított állatok egy fazék lassan melegített vízből nem ugrottak ki, inkább elpusztultak, ami, lássuk be, agy nélkül teljesen adekvát viselkedés. A kontrollcsoport aggyal rendelkező, egészséges békái viszont már 42 Celsius-foknál kiugráltak – azaz, kiugráltak volna, ha a kísérlet körülményei ezt lehetővé tették volna, így végül ők is megfőttek.
Goltz után többen próbálkoztak saját békafőző kísérlettel, például az 1870-es években a szintén német Carl Fratscher és egy Heinzmann nevezetű tudós. Heinzmann egy parafa platformot tett a békák alá, megadva nekik a menekülés lehetőségét. Állítása szerint többször sikerült lassan 37,5 Celsius-fokig növelnie a víz hőmérsékletét anélkül, hogy a békák kiugrottak volna. Eredményeit Fratscher is megerősítette. A gond az, hogy ezek a kísérletek mai szemmel már nem vehetők komolyan, rosszul dokumentáltak, és alapvető tervezési hiányosságok vannak bennük (hogy mást ne említsünk, Heinzmann nem növelte 37,5 fok fölé a hőmérsékletet). De ettől még több korabeli szakfolyóirat fenntartások nélkül, tényként hozta le, hogy ha kellően lassan forraljuk a vizet egy béka alatt, az állat nem menekül el, aztán ezekből a forrásokból mindenhova elterjedt a tévhit.
Bő száz évvel később már csak cáfolatokat találni a tudományos közvéleményben. 1995-ben például a Harvard biológiaprofesszora, Douglas Melton egyértelműen hülyeségnek minősítette a metafora élettani alapjait: „Ha egy békát forró vízbe teszel, nem fog kiugrani. El fog pusztulni. Ha hideg vízbe teszed, előbb ugrik ki, mint hogy felforrósodna – nem ül nyugodtan a kedvedért.” Ugyanabban az évben George R. Zug, a washingtoni természettudományi múzeum kétéltűekért felelős kurátora is kamunak nevezte a lassú békafőzést, akárcsak 2002-ben Victor T. Hutchison, az Oklahomai Egyetem zoológusa. 2018-ból egy kortárs kísérletet is lehet említeni: a São Pauló-i Biológiai Tudományok Intézetének kutatói a metaforával teljesen ellentétes eredményre jutottak: minél lassabban melegítették ökörbékák alatt a vizet, azok annál alacsonyabb hőmérsékletnél ugrottak ki a fazékból.
Kérdés, hogy ki kell-e dobni a metaforát azért, mert valótlanságon alapul. Vannak, akik szerint igen, mások továbbra is használják, esetleg megjegyzik, hogy a békák azért a valóságban máshogy viselkednek. De valószínűtlen, hogy a lassan és engedelmesen hőgutát kapó béka képe eltűnne a közeljövőben: ahhoz túlságosan sok jelenségre jó analógia. Valahogy úgy, mint a fejét a homokba dugó strucc – ami szintén nem létezik a valóságban.
