Szörnyű történetet jegyzett fel Joel Tyler Headley A New York-i nagy zavargások című 1873-as könyvében. 1788 áprilisában esett meg, hogy néhány fiú a New York Hospital mellett játszott a fűben. Egyikük kíváncsiságból létrát támasztott a kórház egyik ablakához, és felmászott, hogy belessen. Egy orvost látott, aki éppen egy levágott női kart boncolt. Amikor a doktor megpillantotta a leselkedőt, a karral feléje intett, és közölte, hogy a kar a fiú anyjáé volt. Mivel a gyerek anyja tényleg a napokban halt meg, a fiú hazaszaladt az apjához, és elmesélte, mi történt. Az apa azonnal a temetőbe ment, és kiásta felesége sírját, amiben nem talált holttestet. Ekkor összegyűjtötte pár ismerősét, és a kórházhoz vonultak, hogy felelősségre vonják az ott dolgozókat.
Az, hogy mindez valóban pontosan így zajlott le, nem biztos. A sztori más verziója szerint a fiúk egyszerűen csak megláttak egy emberi kart a kórház egyik ablakába akasztva, és ezt elújságolták pár felnőttnek. Akárhogy is történt, annyi bizonyos, hogy azon a tavaszon valóságos lincshangulat alakult ki a városban a medikusokkal és az orvosokkal szemben, és olyan zavargás robbant ki, amiben többen meghaltak.
Nincstelenek a boncasztalokon
A történet háttere egy rémes szokás, ami kényszerből alakult ki még Angliában a 18. században. Az orvosi egyetemeken tanító doktoroknak és persze a hallgatóknak folyamatosan szükségük volt friss emberi holttestekre, az alapvető ismeretszerzésen túl azért is, mert ekkoriban a legtöbb betegség mögött anatómiai okokat sejtettek és kerestek. Legális úton viszont csak a kivégzett bűnözők és esetleg az öngyilkosok tetemeit lehetett beszerezni, ez pedig édeskevés volt a medikusok képzéséhez és az orvostudományi kísérletekhez.
Ennek következtében kialakult egy bizarr együttműködés a sírrablásra hajlandó bűnözők és az orvosok között. Az előbbiek beszerezték, és jó pénzért eladták a holttesteket az utóbbiaknak, akik nem kérdezősködtek, hogy honnan vannak a hullák, a rendőrség pedig megfelelő kenőpénzért félrenézett. Főleg szegények porhüvelye jutott így a boncasztalokra, mert az gazdagok családjának tellett vasrácsokkal védett biztonsági sírokra, vagy fel tudtak fogadni valakit, aki egy-két hétig őrizte a sírt, amíg a holttest orvosi célra már használhatatlan állapotba került. Az orvosi hullarablások morbid szokása aztán Amerikában is meghonosodott nem sokkal a függetlenségi háború előtt.
Természetesen ettől a gyakorlattól minden jó érzésű ember irtózott, így a sírjukból eltűnt halottak hozzátartozói is. A kegyeletsértés mellett sokakat elborzasztott a boncolás is, mert a keresztények egy része úgy hitte, csak a teljes testek támadhatnak fel. Továbbá, mivel boncasztalra többnyire kivégzett bűnözők kerültek, a tisztességben meghaltak utólagos erkölcsi meggyalázásának tűnt, ha úgy bántak velük a haláluk után, mint egy gonosztevővel.
New Yorkban 1788-ban vált tarthatatlanná a helyzet. A város, ahol akkor körülbelül harmincezren laktak, már a 18. század végén is Amerika egyik legfontosabb települése volt, évről évre több ezer fővel nőtt a lakossága. A lakók nagyjából ötöde fekete volt, zömükben rabszolgák. Nekik külön temetőt létesítettek „Negroes Burying Ground” néven, emellett létezett egy szegények temetője, ahova azokat a halottakat földelték el, akiknek senki nem fizetett sírhelyet a város rendezettebb temetőiben vagy templomkertjeiben.
A rabszolgák és a szegények temetőjéhez is közel volt a Columbia College, a város egyedüli főiskolája, ahol orvoslást tanítottak, így nem volt nehéz egy-egy holttestet elrabolni oktatási célokra. De nem csak a Columbia élt a lehetőséggel. Akkoriban a medikusoknak még nem volt kötelező egyetemre járniuk, a tapasztaltabb orvosok a kórházakban gyakran amolyan inasként tartottak medikusokat, és tanítgatták őket a szakma fortélyaira. Így tett a New York Hospital sebésze, Richard Bayley is, aki Londonból hozta magával a tudást. Asszisztense, Wright Post mindenben segített neki – valószínűleg a hullarablásban is.
Orvosok a fogdában
A botrányt újságírók robbantották ki 1788 elején. A helyi sajtóban cikkek jelentek meg arról, hogy medikusok friss halottakat lopnak el a munkájukhoz, többnyire a feketék és a szegények temetőjéből. Bár a híradások nagyban túloztak, volt bennük igazság, így 1788 februárban felszabadított rabszolgák vezetésével a feketék petíciót intéztek a városi tanácshoz, amiben halottaik eltűnésére panaszkodtak. Jellemző a feketék helyzetére, hogy nem a sírrablások leállítását követelték, hanem azt, hogy ha már ilyesminek kell történnie, a testrablók legalább „tisztességgel és illendőséggel” kövessék el tettüket.
A tanács figyelmen kívül hagyta a petíciót, de amikor február 21-én az Advertiserben megjelent egy közlemény, ami szerint eltűnt egy fehér nő holtteste egy templomkertből, hirtelen mindenki komolyabban vette a dolgot. Az újságok folyamatosan cikkeztek a témáról, a városvezetésen pedig egyre nőtt a nyomás, hogy valamit tenni kell az ügyben. A felpaprikázott hangulatban jött el április közepe, amikor a gyerekek kilesték a New York Hospital szörnyű titkát.
A kórház körül még aznap este csákányokkal és lapátokkal felszerelt, dühös tömeg gyűlt össze, ami betört az épületbe. Odabent több holttestre bukkantak, olyanra is, ami darabokban volt. Ezen annyira felbőszültek, hogy az utcán máglyát raktak, és mindent elégettek, amit találtak, így a kórház anatómiai gyűjteményének nagy része megsemmisült.
A kórházban dolgozó medikusok többsége már a tömeg közeledtekor elmenekült vagy elbújt – egy beszámoló szerint volt, aki a kéménybe –, de néhányan megpróbálták megvédeni a gyűjteményt. Közéjük tartozott Bayley és Post is, akiket egy ponton a tömeg majdnem szintén a máglyára dobott, de James Duane polgármester és a rendőrfőnök érkezése megmentette őket. Duane minden orvost és medikust a városi fogdába záratott a saját épségük érdekében.
A tömeg a következő nap sem nyugodott le, több százan vonultak a Columbiához és más közintézményekhez is, ahol rabolt holttesteket sejtettek. Orvosok, medikusok lakóhelyét is felforgatták, és amikor Bayley és Post otthonában nem találtak hullákat, a fogdához vonultak. Akkor már több ezer – egy becslés szerint ötezer – főre duzzadt a tömeg, sokan köveket, téglákat, husángokat szorongattak. Duane polgármester és a kormányzó, George Clinton megpróbálta lecsillapítani és hazaküldeni őket, de az emberek nem tágítottak, és azt üvöltözték, hogy „adjátok ki a doktorokat!”
Clinton katonákat is hozott magával, hogy fenntartsák a rendet. Azt a parancsot kapták, hogy ne lőjenek a tömegbe, de amikor az megrohamozta a fogdát, és a katonákat sem kímélték, elsültek a fegyverek. Az összecsapás után legalább három zavargó és három katona maradt holtan a földön, de a halottak száma a húszat is elérhette.
A Yale sem maradt ki
A következő napokban a város lakói őrjáratokat szerveztek és fegyveres csoportokat alapítottak a temetők védelmére. A helyi lapok megtagadták az orvosi témájú hirdetések közlését, ezért Bayley és más orvosok New York több pontján ragasztották ki közleményeiket. Ezekben leírták, hogy soha nem raboltak ki egyetlen sírt sem a városban, és nem is kértek mást ilyesmire. A megfogalmazás trükkös volt, nem véletlenül szerepelt benne, hogy „a városban”. A feketék temetőjét és a szegények temetőjét ugyanis a városon kívül létesítették. A zavargást később egy esküdtszék is vizsgálta, de nem maradt feljegyzés arról, hogy bárkit elítéltek volna.
A New York-i botrány csak egy volt a sok hasonló közül. Michael Sappol orvostörténész 17 ilyen incidenst talált 1765 és 1854 között, amiket angolban néha anatomy riotnak, azaz anatómiai zavargásnak neveznek. 1765-ben Philadelphiában támadtak meg egy orvost, akiről úgy hírlett, templomkertekből lop hullákat. 1797-ben a Marylandi Egyetemet rongálta meg egy dühös csoport, emiatt az egyetem orvosi iskolája hét évig szünetelt.
1824-ben a Yale-t is elérte a hullám, miután egy köztiszteletben álló gazda lányának a holtteste eltűnt a sírjából, és az egyetem orvosi karán került elő. Egy hatszáz fős csapat két napig ostromolta az épületet, aztán egy medikusra rákenték a balhét, aki kilenc hónapot ült börtönben. Az utolsó eset 1854-ben a New York állambeli Rome-ban történt, ott az Eclectic Medical College-ben tüzet oltó önkéntes tűzoltók boncolt holttesteket találtak, ezen feldühödve kidobálták a maradványokat az ablakokon, és szétverték az iskolát.
Ezek az incidensek életre hívtak néhány új rendeletet, például az orvosképzési rendszer szigorítását. Ebben a leendő orvosoknak meghatározott ideig kellett gyakornokoskodniuk vagy két évig orvosi iskolába járniuk, továbbá szigorú állami vizsgát kellett tenniük. Korábban előfordulhatott, hogy egy medikus részt vett pár órán, aztán egy távoli kisvárosban orvosi praxist nyitott – ennek az új szabályozás véget vetett. És persze a temetői kegyeletsértést is szigorúbban vették. New Yorkban például a zavargás utáni évben elfogadtak egy törvényt, ami egészen konkrétan megtiltotta a holttestek elrablását orvosi célokra, de előírta, hogy a kivégzett bűnözőket haláluk után boncolásra ítélhetik (erről addig nem volt törvény a városban). De ez messze nem fedezte az orvostudomány hullaigényét, ezért a medikusok továbbra is loptak tetemeket, csak már jóval óvatosabban.
A helyzeten az javított, amikor elterjedtebbé vált a gyakorlat, hogy emberek a haláluk előtt a tudományra hagyták a testüket. Ennek ellenére ma sincs elég oktatási-kutatási célú holttest az orvosi egyetemek jelentős részén. Például Brazíliában, Indiában és Nigériában folyamatos hiánnyal küzdenek ezek az iskolák, és ma is előfordul, hogy a medikusok bizonytalan eredetű emberi maradványokon tanulják az anatómia alapjait.
