Amerika egyik legsúlyosabb környezetszennyezése formálhatta át a legrettegettebb sorozatgyilkosok agyát

„Vannak emberek, akik gurukban, kristályokban vagy faragott képmásokban hisznek. Nekem térképeim vannak. És a térképeim mesélnek”

– írta Caroline Fraser Pulitzer-díjas amerikai írónő, akinek a térképei egy sokrétű, hátborzongató összefüggést tártak fel: a háború utáni Amerika leghíresebb tömeggyilkosai közül megdöbbentően sokan származtak az ország egy szűk régiójából, ahol a kilencvenes évekig valóságos járványként terjedtek a tömeggyilkosságok.

Fraser a Csendes-óceán partvidékének Kaliforniától északra elterülő régióját 2024-ben megjelent, Murderland: Crime and Bloodlust in the Time of Serial Killers (nagyjából: Gyilkosok földje: bűn és vérszomj a tömeggyilkosok korában) című könyvében így jellemzi: „északnyugat öt dologról híres: a szálfáiról, repülőiről, techóriásairól, kávéjáról és bűncselekményeiről. A Weyerhauser, a Boeing, a Microsoft és az Amazon, a Starbucks, meg a sorozatgyilkosok.”

A hatvanas évek elején Tacomában és környékén olyan későbbi hírhedt mészárosok élték kamaszéveiket, mint a szektavezér Charles Manson, a minimum 30 nőt megerőszakoló-agyonverő Ted Bundy, vagy a bő másfél évtized alatt legalább 71 nőt megfojtó Gary Ridgway. A hetvenes években a régióban legalább fél tucat sorozatgyilkos tevékenykedett egy időben. Az írónőt személyes érintettség is vezette arra, hogy elkezdje térképeit böngészni az összefüggések után: Bundy első (bizonyított) gyilkosságai idején ő maga is Washington államban volt kiskamasz, és „mindenki ismert valakit, akit ismert valakit, aki majdnem randizott Ted Bundyval, […] az embernek álcázott szexuális vírussal”.

De nemcsak egyes gyilkosokról van szó, hanem egy valóságos sorozatgyilkossági járványról, melynek során 1940 és 1980 között az ebbe a kategóriába sorolható bűncselekmények száma a könyv által idézett adatok szerint Északnyugaton az országos átlagot messze meghaladó módon a 14-szeresére nőtt. A kilencvenes évek elején tapasztalható tetőzés után a sorozatgyilkosságok száma meredeken zuhanni kezdett: az ezred utolsó évtizedének 669 esetéről a kétezres évek első évtizedében 371-re, majd a 2010-es évekre már csak 117-re.

A mordori állapotokból szörnyetegek születtek

Fraser – aki korábban behatóan foglalkozott azzal, hogy a klasszikus krimik nőábrázolása hogyan normalizálta a nők elleni erőszakos bűncselekményeket – könyvében arra a kérdésre keresi a választ: mi idézte elő a hatvanas és kilencvenes évek között a „sorozatgyilkosságok aranykorát”, majd hanyatlását? És mi a magyarázat arra, hogy a gyilkosok a 70-es évek derekán pont az Egyesült Államok északnyugati csücskében bukkantak fel ilyen nagy koncentrációban?

Fraser a jelenséget a történelem a történelem legcsendesebb gyilkosára, az ólomra vezeti vissza.

Annak ellenére, hogy káros hatásait már Hippokratész is ismerte, az emberiség az elmúlt évezredekben folyamatosan gondoskodott a napi ólombeviteléről: a rómaiak például a vízvezetéken, ivóedényeken és édesítőszereken keresztül nyomorították meg az egész birodalmat, 20. századi utódaik pedig egyebek mellett az ólmozott szobafestéken vagy a benzinhez kevert adalékanyaggal mérgezték magukat. Az autózás felfutásával az oktánszám növelésén keresztül a motorteljesítményt javító, a fogyasztást csökkentő ólom – pontosabban a tetraetil-ólom nevű vegyület – iránti kereslet is exponenciálisan nőtt.

A közlekedési forradalom élharcosának számító Egyesült Államokban több helyen is bányászni kezdték az ólomércet rejtő ásványt, a galenitet – és ahogy azt mostanra már bizonyára az olvasó is kitalálta, a galenitbányászat és az ólom előállításának egyik központja pont Washington államban volt.

A Tacoma melletti Rustonban működő Amerikai Kohászati és Finomítóvállalatot 1889-ben a Rockefellerek hozták létre, a főleg réz termelésével foglalkozó céget 1901-ben egy másik amerikai arisztokrata család, a Guggenheim vásárolta meg. A cég kohója egy 170 méteres kéményen keresztül ontotta a levegőbe a kén-dioxidot és a nehézfémeket, és mérgezte 1986-os bezárásáig a régió levegőjét és ivóvizét. Fraser leírása alapján a kohók környékén mordori körülmények uralkodtak; „mintha valaki leásott volna az alvilágig, hogy onnan kéngázlöketeket eresszen a felszínre”.

Az arzént és az ólmot megdöbbentő koncentrációban mutatták ki a háború után született környékbeli gyerekek vérében – miközben az amerikai tisztiorvosi szolgálat a mai deciliterenként 3,5 mikrogrammal szemben 1960-ban még 60 mikrogrammban határozta meg a mérgezés határértékét.

Északnyugat több sorozatgyilkosa ezeket az alvilági párákat belélegezve nőtt fel. Márpedig a nehézfém nagy része magától nem ürül ki a szervezetből, és az enzimek működését és a neuronok közti kapcsolatot megzavarva súlyos szövődmények sorát okozhatja a hasmenéstől a magas vérnyomáson át az agyi funkciók elsorvadásáig. Mivel az ólom a szervezetben előszeretettel túrja ki helyéről a kalciumot, ezért a mérgezésnek különösen ki vannak téve a gyerekek, akiknél a kognitív funkciókban idéz elő súlyos fejlődési rendellenességeket. Ezek a rendellenességek egyes gyerekeknél valamilyen fogyatékosság formájában jelentkeztek, de voltak gyerekek, akikből – ahogy azt a sorozatban felbukkanó északnyugati sorozatgyilkosok példája mutatja – az ólom konkrétan pszichopata szörnyetegeket faragott.

Az ólommérgezésnek való kitettség és az erőszakos bűnözés direkt kapcsolatát már évtizedek óta kutatják – és ahogy azt később olvashatják, vitatják. Fraser könyvének eredetiségét az adja, hogy az ipari szintű ólommérgezést egyszerre használja magyarázatként, és a természetet és emberi életet maga alá gyűrő kapitalizmus metaforájaként.

Az anyag mérgező mivoltára régóta gyanakodtak (még ha tudományosan először csak 1969-ban mutatták is ki ártalmas hatásait), azonban a közgondolkodás az ilyen mellékhatásokat az elképesztő tempójú fejlődés érdekében hozott áldozatként könyvelte, és fogadtatta el a társadalommal.

Fraser kiosztja a sorozatgyilkosokat a borzongás és a moralizálás tárgyaivá alakító tömegmédiát – köztük a hihetetlenül népszerű true crime podcasteket is, mondván „rejtélyt csinálunk abból, amit történelemként kell tárgyalni”. A média a nyomozás balfogásai, a nők általános kiszolgáltatottsága helyett a sorozatgyilkosok leleményességét tolta előtérbe. A morális pánik a valódi okok, felelősök és megoldások helyett bűnbakokat keresett – és talált is a „sátánista szektákban”, a melegekben vagy a szerepjátékosokban. A közvélemény készséggel elhitte a médiával cicázó Ted Bundynak, hogy a rengeteg pornó miatt lett pszichopata.

Az autópálya alapozta meg a sorozatgyilkosok aranykorát

Ahogy az az egyfókuszú magyarázatoknál lenni szokott, Fraser magyarázata sok helyen erőltetettnek tűnik (az olyan érvelési hézagokról nem is beszélve, mint hogy Charles Manson valóban eltöltött 5 évet Washington államban, csakhogy a McNeil börtönben, ahová nem gyerekként, hanem 27 évesen szállították át).

Ahogy azt néhány bekezdéssel feljebb említettem, a tudományos vizsgálatok elismerik az ólomszennyezés és az erőszakos bűncselekmények összefüggését; és azt is, hogy az ólom a fiúk agyában nagyobb pusztítást visz végbe, mint a lányokéban. Egy 2019-es tanulmány szerint az ólomnak való gyerekkori kitettség – például a főutak, autópályák melletti szegényebb negyedekben élő gyerekek esetében – statisztikailag kimutatható mértékben növeli az iskolából való kimaradás, és még jelentősebben a törvényszegés esélyét. Egy 2007-es tanulmány megállapította, hogy az ólmozott benzin 1992 és 2002 közötti kivezetése volt a felelős azért, hogy az Egyesült Államokban nagyjából 56 százalékkal csökkent az erőszakos bűncselekmények száma.

Az ENSZ, ami évtizedek óta küzd a globális ólomszennyezés ellen, 2011-ben úgy számolt, hogy egyedül az ólmozott benzin globális kivezetésével 58 millióval kevesebb bűncselekményt követnének el világszerte. A globális környezetvédelmi erőfeszítések létjogosultságát bizonyítja, hogy bár 35 év alatt, de az egész világon sikerült kivezetni az ólmozott benzint; 1986-ban Japán elsőként, 2021-ben Algéria utolsóként tiltotta be a mérgező adalékanyaggal felturbózott üzemanyag forgalmazását. Azonban ebben az évben a WHO adatai szerint az ólom világszerte még mindig 1,5 millió ember haláláért volt felelős, mivel csak lassan kopik ki a mindennapos használatból.

Ahogy arról laptársunk, a G7 2023-ban részletesen írt, a régi vízvezetékeken keresztül Magyarországon jelenleg is sok embert fenyeget a nehézfémeknek való kitettség. Az 1970, de még inkább az 1945 előtt épített házakban sokszor ólomcsöveket használtak a vízvezetékek kiépítéséhez, és a 2020-as évek elején (az épületállomány kora alapján számolva) még nagyjából 750 ezer ember lakhatott magas vagy nagyon magas ólomkockázatnak kitett lakásban.

Csakhogy az ólomszennyezés hatását nagyon nehéz számszerűen meghatározni, mivel a nehézfémkitettség gyakran jár együtt más, a gyerekek testi-lelki fejlődését hátráltató gazdasági-társadalmi-családi tényezővel. Elsősorban a szegénység közvetlen és közvetett aspektusaival: a rossz minőségű élelmiszerekkel, gyengébb iskolákkal, az egészségügyi ellátáshoz való nehezebb hozzáféréssel; a szülők alkoholizmusával, bántalmazásaival, a család széthullásával. Egy adott ember életútjánál, impulzusainál és választásainál nehéz különválasztani egyetlen élettani elemet a vele párhuzamosan hatást gyakorló más környezeti és szociális tényezőktől.

Ezek egy részét Fraser is megemlíti kiegészítő magyarázatként, de ahogy azt a könyvéről írt New Yorker-kritika is kifogásolja, az átfogó magyarázatra való törekvésből kipottyantak a köznapi, technológiai szempontok. A klasszikus amerikai sorozatgyilkosságok többségét az autózás és az autós infrastruktúra tette lehetővé: az elkövetők könnyedén juthattak szállítóeszközökhöz, amelyekkel áldozataikat órák alatt több száz kilométerre hurcolhatták el, akár egy másik államba, és amelyekkel könnyebbé vált a holttestek tetthelytől távoli elrejtése is. Az autózás kultúrájával ráadásul megjelentek azok az intézmények és gyakorlatok, amelyekre rátelepedhettek a sorozatgyilkosok: a benzinkutak és depók, a stopposok és az út mellett strichelő prostituáltak. A hetvenes években egy átlagos otthonba is sokkal könnyebb volt behatolni – a bejárati ajtókat kisebb városokban ekkor még ritkán zárták be, a riasztók, biztonsági kamerák is csak később jelentek meg.

De a technológia a sorozatgyilkosságok hanyatlásában is közreműködött: a biztonsági kamerák, a mobiltelefonon keresztüli helymeghatározás, a DNS-mintavétel, az adatok számítógépes elemzése és a bűnüldöző szervek közti információcsere felgyorsulása megkönnyítette az eltűntek felderítését és azonosítását, másrészt rendkívüli módon megnehezítette, hogy egy gyilkos éveken, évtizedeken keresztül tevékenykedhessen. A recenzió ezért joggal jegyzi meg,

„Ted Bundy lehet, hogy súlyos ólommérgezés áldozata volt, de egy olyan korban és egy olyan országban élt, ahol nem ütközött nagy nehézségbe a büntetlen gyilkolás”.