A horrorfilmek legismertebb, leginkább kiszámítható, és mégis leghatásosabb pillanatai az úgynevezett jumpscare-ek, amikor hirtelen történik valami ijesztő és hangos dolog, amitől mindenki összerezzen, aztán kínos nevetéssel próbáljuk palástolni, hogy már megint beugrottunk egy olcsó filmes klisének. A séma mindig nagyjából ugyanaz: a főhős sötétben van, csendben, levegőt is alig vesz, a zene elhalkul, majd valami egy robbanásszerű hang kíséretében előugrik a semmiből. A néző pedig megijed, még azok is, akik nem először látnak ilyen jelenetet. Sőt, akik ezredszer látják, és pontosan tudják, mi fog történni, azok is.
De vajon miért működik ez még mindig? Hogyan lehet az, hogy még az is összerezzen, aki pontosan tudja, mire számíthat? És miért képesek azért fizetni emberek, hogy megijedjenek, ami nem egy kellemes élmény? A válasz röviden: evolúciós reflexek, idegrendszeri válaszok, és egy jó adag kontrollált stressz.
Amikor hirtelen történik valami – legyen az egy sikoly, egy ajtócsapódás vagy egy furcsa árnyék megjelenése a sarokban –, az agyunk azonnal reagál. A félelmi reakcióért felelős amigdala riasztja a hipotalamuszt, ami beindítja a szervezet hormonális vészreakcióját: adrenalin és noradrenalin árasztja el a testet, a szívverés felgyorsul, a pupillák kitágulnak, az izmok megfeszülnek. Ez néhány tizedmásodperc alatt megtörténik, még azelőtt, hogy tudatosan felfognánk, mitől ijedtünk meg.
A test mozdul: pislogunk, összehúzzuk a vállunkat, előrehajolunk, meghajlítjuk a könyökünket, esetleg önkéntelenül felkiáltunk. Ezeket a reakciókat már 1932-ben leírta Carney Landis és William Hunt, akik a meglepetésre adott testi reakciók mintázatát kutatták. A szervezet ezekkel a reflexekkel készül fel a menekülésre vagy a támadásra – akkor is, ha csak egy filmet nézünk a kanapéról.
A reflexek gyökere pedig még mélyebbre nyúlik. Agytörzsünk, ami már jóval az emberré válás előtt is működött, kulcsszereplő ebben a reakcióban. Itt található a locus coeruleus, ami a stresszhormon noradrenalint állítja elő, ez fokozza az éberséget és a készenléti állapotot. „Ezek az ősi idegi áramkörök gyakorlatilag vészhelyzeti rendszerek” – mondta David Zald, a Vanderbilt Egyetem pszichológusa a Popsci magazinnak.
A jumpscare sikerének titka az időzítés, és hogy a félelem fizikai válaszai megelőzik a tudatos feldolgozást. Elég egy zavaró külsejű figura, aki egy sötét sarokban rejtőzik, majd a megfelelő pillanatban előugrik hangos zörej, villanás, sikoly kíséretében, és már meg is van a hatás. A néző lényegében nem az ijesztő szereplőtől, hanem a hirtelen változástól ijed meg.
Ezért ijedünk meg attól is, ha jó körítés mellett egy tök átlagos karakter ugrik elénk a filmen, és ezért van, hogy még a horrorfilmeket kutató szakértők sem tudják kivonni magukat a hatás alól. Coltan Scrivner, a Chicagói Egyetem emberi fejlődést kutató pszichológusa saját bevallása szerint egy detroiti kísértetházban mindig ugyanazon a ponton ijed meg: „Van ott egy tűzoltóautó. Felkapcsolják a fényeket, megszólal a sziréna, és azt veszed észre, hogy feléd robog. Minden egyes alkalommal megugrom.” Mathias Clasen, a dániai Aarhusi Egyetem félelemkutatója pedig arról számolt be, hogy a Dystopia nevű kísértetházban Mr. Piggy, a láncfűrészes kabalafigura minden alkalommal halálra rémíti.
A kísértetházas attrakciók tervezői évtizedek óta használják ki ezeket az ösztönöket. Leonard Pickel, a Hauntrepreneurs nevű tematikus látványtervező cég alapítója szerint az egyik legegyszerűbb, mégis leghatásosabb trükk a „drop panel”: egy rejtett ajtó hatalmas zajjal hirtelen lecsapódik, és ennyi bőven elég, hogy a látogató garantáltan összerezzenjen. Vannak kifinomultabb technikák is: például előre megmutatni zavaró képeket – sebhelyes testeket, ragadozókat, torz arcokat –, amelyek már önmagukban fokozzák az éberséget. Így amikor bekövetkezik a jumpscare, a hatás sokkal erősebb lesz. A hang különösen fontos: A cápa híres, két hangjegyből álló aláfestése nélkül a film feleannyira sem lenne félelmetes.
A hang mellett a tapintás is becsapható: ingatag padlózat, enyhe rezgés vagy légáramlat, ezek mind felkészítik a testet, hogy hamarosan valami borzalmas dolog történhet. Pickel szerint a kulcs az egyensúly: a látogatót feszültségben kell tartani, de nem átlépni azt a pontot, ahol a félelem bénítóvá válik, mert azt valójában nem élvezi senki.
Mindez nemcsak izgalmas, hanem megterhelő is. Scrivner kutatásában 110 ember pulzusát mérték egy kísértetházas túra alatt: többeknél 140 fölé ugrott a szívritmus, ami egy kemény edzésnek felel meg. Egy egészséges felnőtt nyugalmi pulzusa 60–100 között van – ehhez képest hosszabb, 30-40 perces perces rettegés jókora fizikai stresszt jelent. Mégis, a résztvevők többsége úgy nyilatkozott: élvezték az élményt.
Scrivner szerint kétféle ember létezik, aki szándékosan keres veszélyhelyzeteket (például ejtőernyőzik), és az, aki fél ugyan, de mégis végigcsinálja és utána úgy érzi, tanult valamit magáról. A kísértetházak és a horrorfilmek kontrollált környezetben adnak lehetőséget arra, hogy megtapasztaljuk: mi történik, ha valami váratlan és ijesztő dolog történik velünk.
A szorongással élők gyakran tudatosan keresik ezeket az élményeket – hiszen itt végső soron ők irányítanak: tudják, meddig tart, hol van a kijárat, és hogy nem valódi veszélyről van szó. Egy horrorfilm vagy kísértetház egy olyan szorongáskeltő helyzet, ami felett kontrollt gyakorolhatnak, ellentétben a mindennapi élet bizonytalanságaival.
A kutatók szerint nincs bizonyíték arra, hogy a szórakoztató ijedségnek hosszú távú negatív hatása lenne. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy ezek az élmények segíthetnek az embereknek megküzdeni a stresszel, feldolgozni a félelmet. És bár a valóságban nem mindenki vágyik arra, hogy láncfűrészes gyilkosok ugráljanak rá egy sötét szobában, sokan mégis szívesen vesznek részt az élményben – akár moziban, akár egy hátborzongató kalandparkban. A jumpscare összességében nemcsak egy olcsó filmes eszköz, hanem egy mélyen gyökerező idegrendszeri reakció kihasználása – ami, ha jól adagolják, nemcsak megijeszt, de meg is taníthat valamire.
Források: Slate, Popsci, Psychology Today
