A bumeráng különös tárgy: első pillantásra nem tűnik többnek egy hajlított fa- vagy műanyag darabnál, de amikor elhajítják, életre kel a levegőben, fordul, emelkedik, majd – ha jól dobjuk el – elegáns ívet leírva visszatér pontosan oda, ahonnan elindult. Sokáig rejtély övezte ezt a mozgást, sokan varázslatnak, trükknek vagy valamilyen „ausztrál mágiának” tartották, pedig a válasz jóval földhözragadtabb. A bumeráng nem mágikus eszköz, hanem az emberiség egyik első olyan találmánya, ami a légáramlás és a fizika törvényeit használja ki – méghozzá meglepően precízen.
Bár a legtöbben az ausztrál őslakosokhoz kötik a bumerángot, a legrégebbi ismert példányt Lengyelországban találták, ez nagyjából 20 ezer éves lehet. Az ausztrál változatokat viszont valóban különleges szintre fejlesztették: a vadászatra használt kylie mellett már több ezer éve ismertek voltak azok a típusok, amik visszatértek a dobóhoz. Egyes elméletek szerint a visszatérő bumeráng kialakítása csak a véletlen műve volt, és egy rosszul formázott vadászbumeráng egyszer csak visszatért. Mások szerint tudatos kísérletezés eredménye lehetett, talán a madarak V alakú szárnytartását próbálták utánozni.
Először is fontos tisztázni, hogy a visszatérő bumeráng nem arra készült, hogy vadásszanak vele. Léteznek olyan, jóval nagyobb és nehezebb bumerángok – mint a már említett kylie –, amik egyenes vonalban repülnek, és alkalmasak zsákmány elejtésére. Ezek lényegében dobófegyverek voltak, könnyen lehetett őket irányítani, és nagy lendülettel haladtak előre, de nem tértek vissza a dobóhoz.
A klasszikus, visszatérő bumeráng túlságosan kiszámíthatatlan vadászatra: könnyen elvétheti a célt, és ha telibe talál valamit, akkor értelemszerűen visszatérni sem fog. Ezek a visszatérő típusok inkább játékká, kulturális tárggyá és később sporteszközzé váltak. Az ausztrál őslakosok a legtöbbször rituálékhoz, ügyességi versenyekhez használták ezeket, de előfordult olyan is, hogy közvetett módon vadásztak velük: a magasba dobott bumeráng hangja megtévesztette a madarakat, amik így a fák közé kifeszített hálókba repültek.
A bumeráng különleges működése a formájában rejlik. Ez az eszköz általában két, enyhén hajlított szárnyból áll, amik lapos V alakot formálnak. A szárnyak keresztmetszete nem szimmetrikus – az egyik oldaluk domború, a másik lapos –, pont úgy, ahogyan a repülőgépek szárnyai. Ez azért fontos, mert a domború oldala fölött gyorsabban áramlik a levegő, mint alatta, és ez nyomáskülönbséget okoz. A felső résznél alacsonyabb lesz a nyomás, így felhajtóerő keletkezik. A bumeráng tehát valójában két kis szárnyból áll, amik úgy működnek együtt, mint egy propeller – azzal a különbséggel, hogy itt nincs motor, se repülőgép, amihez hozzá lennének rögzítve.
A dobás pillanatában a bumeráng nemcsak előre repül, hanem forog is. Fontos, hogy megfelelően mozogjon, ugyanis ez az, ami irányban tartja. A dobás során a felső szárny (a bumeráng felső része) a haladási irány felé mozog, az alsó pedig ezzel ellentétesen. Ez azt jelenti, hogy a felső kar gyorsabban halad: a dobás sebessége és a forgás sebessége összeadódik. Az alsó kar lassabb, mert a két irány itt épphogy kioltja egymást. A gyorsabban mozgó szárny nagyobb felhajtóerőt kap, így a bumeráng elkezd oldalra billenni, pontosabban – ha jobb kézzel dobtuk el – balra fordulni.
Ez még nem minden. A forgó testek viselkedésében egy különleges fizikai törvény is szerepet játszik, amit giroszkópos precessziónak hívunk. Ez azt mondja ki, hogy egy forgó test nem abba az irányba mozdul, amerre az erő közvetlenül hat rá, hanem attól 90 fokkal eltérően. A bumeráng ezért nem egyszerűen eldől, hanem egy ív mentén kanyarodni kezd. Ez az oka annak, hogy a jobb kézzel eldobott bumerángok szinte mindig balra írják le a körpályájukat.
A bumeráng repülésének látványos része az, amikor „lefekszik”, vagyis a korábbi függőleges állásból fokozatosan vízszintesbe fordul. Ez általában azért történik, mert a dobásnál egy kicsit fölfelé döntve indítjuk el. Ilyenkor a felhajtóerő nemcsak oldalra húzza, hanem meg is emeli. A jól eldobott bumeráng akár 10-15 méter magasra is felszállhat, majd ívelt pályán visszafordul.
A legmagasabb pont után lassulni kezd, de a forgása továbbra is a levegőben tartja, egészen a visszatérésig. A forgás közbeni sebességkülönbség végig fennmarad: az egyik szárny gyorsabb marad, így a balra fordulás is folytatódik. Olyan ez, mintha gyaloglás közben a jobb lábunkkal hosszabbakat lépnénk, mint a ballal, egy idő után elkezdenénk körbe-körbe sétálni. Nagyjából a bumeráng is ezt teszi, csak a levegőben.
A bumeráng használata nem bonyolult, de a jó dobáshoz kell némi gyakorlat. A legfontosabb, hogy nem frizbiként kell eldobni – azaz nem vízszintesen, hanem inkább függőlegesen vagy enyhén döntve. Széllel szemben állva, attól körülbelül 45-50 fokkal balra fordulva érdemes hajítani. Fontos, hogy a dobásnak legyen lendülete, de még ennél is fontosabb a csuklóból indított forgatás: ez adja meg a bumerángnak azt a pörgést, amivel képes hosszú ideig stabilan repülni, és aminek köszönhetően vissza is tud találni hozzánk:
Ha minden jól sikerül, akkor a bumeráng látványos ívet ír le a levegőben, és visszatér pontosan a dobó közelébe. Elkapni lehet, sőt érdemes is, de csak két kézzel, mivel a gyorsan forgó élek könnyen felsérthetik a kezünket.
Talán nem túlzás azt mondani, hogy a bumeráng az emberiség egyik első „repülő gépe”. Bár nem ül bele senki, nem kell hozzá motor, sőt még irányítani sem lehet közvetlenül, mégis a levegő fizikáját kihasználva halad, emelkedik, fordul, majd visszatér. A látvány elsőre tényleg megdöbbentő: egy egyszerűnek tűnő fadarab életre kel, és mintha gondolkodna, visszarepül a kezünkhöz.
A bumeráng a mai napig része az ausztrál őslakos kultúrának, de az utóbbi évtizedekben világszerte sporteszközzé is vált. Léteznek hivatalos bumerángversenyek, különféle bumerángtípusok – gyors visszatérők, hosszú pályán repülők, célpontokra irányítottak, sőt, egyre több modern anyagból (műanyagból, szénszálból) készült példány is forgalomba került.
(Források: Australian Museum, How Stuff Works, Math.uci.edu)
