Drámai képsorokat láthattak hatvan éve, 1965. augusztus 9-én a szingapúri televízió nézői: Li Kuang-jao miniszterelnök bejelentette, hogy Szingapúr kilép a maláj szövetségből, ahová két évvel korábban kérte a felvételét. A 735 négyzetkilométernyi terület addig Malajzia legkisebb tartománya volt, de a döntés értelmében független államként folytatta.
Beszéde közben Li a könnyeivel küszködött, a szemeit törölgette, a hangja többször elcsuklott; de végül erőt vett magán, és végigmondta, amit szeretett volna. Egy kanapén ült, mellette a miniszterek, vele szemben körülbelül tizenöt jegyzetelő újságíró. A képsorokat ma a Szingapúri Nemzeti Múzeumban láthatjuk, rendre hatalmas tömeg áll a kivetítő előtt.
Egy idézet ebből a beszédből: „A gyötrelem pillanata ez nekem, mert egész életemben, egész felnőtt életemben hittem Malajzia egyesülésében és e két terület egységében. A két népet földrajzi, gazdasági és rokoni kötelékek kötik össze. Nem tudtuk elérni a több nemzetiségű terület integrációját Malajziában.”
Az akkor kétmilliós Szingapúr lakosságának jelentősebb részét, 75 százalékát kínaiak tették ki, de malájok és indiaiak is keresték a kikötőjéről híres városban a boldogulásukat, az ott letelepedő európaiak és amerikaiak száma viszont csekély volt. Malajzia valamennyire meg is könnyebbült, hogy ez az etnikailag nem egységes terület levált róluk.
Akkor még semmi sem utalt arra a példátlan fejlődésre, ami ezzel elindult. A lakosság érthetően aggódott, mert a lépés kockázatos volt, még ha a britek rögtön biztosították is az újdonsült országot segítségükről, és az elsők közt ismerték el a függetlenségét. Kevesen hittek akkor az önálló fennmaradás sikerében, és még kevesebben, hogy egy gazdag, modern államot teremtenek, ami hivatkozási alapul szolgál évtizedeken át.
Szingapúrban a függetlenné válás nemzeti ünnep lett, az ország idén gigantikus ünnepségsorozattal emlékezik a születésre.
Ma már a világ legnagyobb cégei mind érdekeltek a városban, a világ egyik pénzügyi központja, aminek az utcáin Forma-1-es versenyt lehet rendezni. A felhőkarcolók tövében azért megmaradtak a régi kikötői kocsmák. Igyekeznek maximálisan kiszolgálni a turizmust is, Sentosa szigete üdülőparadicsom lett, miközben a Kallang negyedben még mindig vannak olyan utcák, ahol visszaköszönnek a 70-es évek kőházai, amik mára persze lelakottak, de a munkások itt dolgoznak.
De vissza a függetlenséghez. Li maga is kínai bevándorlók gyereke, 1923-ban született Szingapúrban. Kínai származású malájföldinek definiálta önmagát. Egyetemista volt, amikor a japánok 1942-ben elfoglalták a várost. A szingapúri csatának a nemzeti múzeumban nagy hatású rövidfilmet szenteltek, még egy japán tank replikáját is kiállították mellé. A britek tekintélyét jelentősen megtépázta a japánok akciója, arra készültek ugyanis, hogy a tenger felől támadnak, azt a védelmi vonalat meg is erősítették, ám ehelyett a dzsungelen átkelve, Malajzia felől rohanták le Szingapúrt.
A japánok át is nevezték a várost, a Syonan-to nevet adták neki, ami annyit tesz, a déli sziget fénye. Három év múlva, a háború végén a japánok kivonultak, a britek fennhatósága megmaradt, Li pedig Londonban és Cambridge-ben folytatta a tanulmányait. Osztályelső volt, visszatérése után ügyvéd lett, aztán politikai pályára lépett. Ugyan a térség környező országaiban terjedtek a kommunista tanok, ő ellenállt, és a liberális piacgazdaságban gondolkodott.
Hatalomra kerülése után sok mindennel szakítani akart, szerte a világban ismert szélsőséges példa, hogy betiltotta a rágógumit. A szerte Ázsiában bevett szokásnak számító utcai köpködés ellen is küzdött, bírságot szabott ki rá. Mivel ásványkincse nem volt, stratégiailag viszont a legfontosabb helyen fekszik az ország, a kikötő fejlesztése volt az alapvető célja. Nemcsak fejlesztette, hanem meg is akarta tisztítani a felgyülemlő szeméttől, hogy lehessen fürödni is a vízben. Éveken át tisztította a vizet, amiben tonnaszám gyűlt fel a szemét.
Szingapúr várta a befektetőket, gazdasági szerkezetet váltott, a multinacionális nagyvállalatok adókedvezményeket kaptak. Indonéziával rendezte fagyos viszonyát, az oktatásba pedig az első pillanattól nagyon sok pénzt fektetett Li. A város rohamos fejlődésnek indult, a faházakat kőházak váltották fel, lakótelepek épültek.
A külföldi tőke kezdeti beáramlását nem dokumentálták szakszerűen, de az tudható, hogy 1966-ban és 1967-ben az éves növekmény még nem érte el a 100 millió szingapúri dollárt, 1968-ban és 1969-ben azonban már 150, 1970-ben 400, 1971-ben pedig 600 millió szingapúri dollár volt a nagyságrend. A kedvező adózási feltételek vonzók voltak a nagyobb cégeknek. Beszédes adat: 1970 és 1978 között az ország külkereskedelmi forgalma 4 milliárd dollárról 23 milliárd dollárra nőtt. Szingapúr egy főre eső GDP-je 1965-ben nem érte el az 1600 helyi dollárt, tíz év múlva már 6000 környékén járt, ami közel négyszeres emelkedés. 1985-ben már kis híján elérte a 15 ezer dollárt.
Li állami kézben tartotta az élelmiszerek és az alapvető fogyasztási cikkek árát, a béreket rendelettel szabályozta. Szingapúr nemzetközi versenyképességének megőrzésében, valamint a munkaerő erkölcsi színvonalának stabilitásában fontos szerepet játszott a bérszínvonal lassú, a termelékenység növekedését nem meghaladó emelkedése a 90-es évekig.
Li 1990-ig töltötte be a miniszterelnöki posztot, utána formálisan átadta az irányítást, de benne maradt a vezetésben. 2015-ben halt meg, az öröksége és a víziója még évtizedekig hatással lesz az élőkre. A helyi múzeumban ettől még a gyarmatosítás nagy alakjáról, Sir Stamford Rafflesről van nagy méretű festmény, Li nem köszön vissza óriásposzterről.
