„Az amerikai csapatok Itter tiroli kastélyban és más közeli helyeken kiszabadították a fogságból a francia köztársaság három miniszterelnökét: Léon Blum, Daladier és Reynaud-ot.”
A Magyar Jövő 1945. május 8-án így adott hírt az itteri kastélynál történt ütközetről. A második világháborúban az információk sokszor pontatlanul terjedtek, olykor fontos részletek maradtak ki hivatalos jelentésekből is. Így fordulhatott elő, hogy a fenti hírben sem szerepel az a furcsaság, amit egyébként minden újságíró címbe tenne: az amerikaiak a Wehrmacht katonáinak segítségével szabadították fel a kastélyt. Vagyis egy szövetséges csapat a saját ellenségeivel együtt harcolt – a nácik ellen? Hogy lehet ez?
Igen, a háború végnapjaiban ilyesmi is előfordulhatott, mint az kiderült később a történészek kutatásaiból, mindenekelőtt Stephen Harding Az utolsó csata című könyvéből. Harding visszaemlékezésekből és korabeli katonai iratokból rakta össze, mi történt 1945 májusában az Itter nevű tiroli falu mellett.
A nácik elitbörtöne
Akkor már sokan sejtették, hogy közel a háború vége, Hitler április 30-án lett öngyilkos a bunkerében, a szövetségesek pedig Berlin mellett több más német várost is elértek. A harmadik birodalom hadserege, a Wehrmacht maradéka szétzilálódott. Itter közelében egy keleti és nyugati frontot is megjárt veterán, Josef Gangl őrnagy vezetett egy kisebb osztagot. Gangl addigra kiábrándult a hitleri eszmékből, sőt az ausztriai ellenállást segítette.
Az itteri kastély különleges szerepet kapott a háborúban. A falu egyik domboldalában már az 1200-as években létezett egy erődítmény, amit később leromboltak és a 16. században újraépítettek, a végső formáját pedig a 19. században nyerte el. A nácik az Anschluss után, 1940-ben kezdték el használni a kastélyt. Eleinte még bérleti díjat fizettek az akkori tulajdonosnak, aztán 1943 elején egyszerűen elvették a várat a gazdájától. Az épület a Harmadik Birodalom hátországában helyezkedett el, biztonságos és jól védhető területen, így ideális volt arra, hogy VIP-börtönné alakítsák.
Az itteri kastély adminisztrációs szempontból a dachaui láger egyik alegysége volt, de akik a várba kerültek, sokkal jobb bánásmódban részesültek, mint a koncentrációs táborba deportált foglyok. A hitleri rezsim vezető politikai ellenségei raboskodtak kastélyban, többek közt két volt francia miniszterelnök, Édouard Daladier és Paul Reynaud (a fent idézett cikkben említett Léon Blum nem, ő zsidó származása miatt Dachauba került). De az itteri vár foglya volt két tábornok, Maurice Gamelin és Maxime Weygand is, továbbá a francia jobboldalt vezető François de La Rocque, Charles de Gaulle nővére és Jean Borotra teniszbajnok. Az egyik itteri lakos, az akkor 14 éves Hans Fuchs így emlékezett vissza később a börtönre: „Mindent láttunk az iskolai ablakokból. Láttuk a dupla szögesdrótot és a reflektorokat, amikkel éjjel megvilágították a kastélyt.”
A koncentrációs táborokat a német nemzetiszocialista párt saját politikai hadserege, a Schutzstaffel (SS) fanatizált tagjai felügyelték. Nem volt ez máshogy Itterben sem, azonban 1945 májusának elején a kastélyt őrző SS-katonák a közeledő szövetségesektől tartva elhagyták a várat. Ezt kihasználva a foglyok ellenőrzésük alá vették a kastélyt és néhány fegyvert is magukhoz vettek, de megszökni nem tudtak onnan, mert az SS még nagy erőkkel őrizte a környéket és sűrűn őrjáratozott a vár körüli erdőben.
Jenki, német, két jóbarát
Május 3-án reggel a foglyok elküldték az egyik rabot, a jugoszláv ellenállás egyik tagját, hogy hívjon segítséget. A legközelebbi nagyobb települést, Wörglt még nem szabadították fel a szövetségesek, a futár ezért a 60 kilométerre levő Innsbruck felé indult. Még aznap este belefutott a város határában az amerikai 103. gyalogsági hadosztály egyik előőrsébe és elmondta nekik, mi a helyzet Itterben. Az amerikaiak erre elindítottak egy csapatot, de annak haladását nehezítette a németek ellenállása.
A kastélyban maradtak időközben újabb embert küldtek segítségért, aki az SS-vonalakon átlopakodva eljutott Wörglbe. Ott kiderült, hogy a városban állomásozó Wehrmacht-katonák nagy része elhagyta a várost, csak Josef Gangl maradt ott néhány emberével. Amikor Gangl meghallgatta a futárt, rögtön elkezdte tervezni a kastély felszabadítását. Tudta, hogy kevés embere van ehhez, de azt remélte, hogy a szövetségesekkel együtt talán sikerülhet az akció.
A szomszédos Kufsteinben egy négy Sherman harckocsiból álló amerikai felderítő egység várt a váltásra, vezetőjük a 27 éves John C. Lee százados volt. Gangl gyakorlatilag megadta magát Lee-nek és segítséget kért az itteri rabok kiszabadításához. Lee ebbe belement, de egy közeli híd állapota és az SS mozgásai miatt csak egyetlen harckocsival, a Besotten Jenny nevű saját Shermanjával indult meg Itterbe. A kísérete nem volt nagy: 14 amerikai katona, Gangl és tíz korábbi Wehrmacht-tüzér, valamint egy teherautó sofőrrel, ami a katonákat szállította. Hat kilométerre közelítették meg a kastélyt, amikor egy úttorlasz felállítására készülő SS-csapattal találkoztak. Emberveszteség nélkül legyőzték őket és május 4-én eljutottak a várig.
A kastély foglyai örültek, de kicsit csalódottak is voltak a felmentő sereg létszáma miatt. Ennyi emberrel nem tudtak biztonságosan kijutni, inkább csak a vár védelmét erősítették meg. Besotten Jennyt beállították a főbejárat őrzésére és várták az SS-t. Hogy a nácik visszafoglalnák a várat, annak már éjszaka is voltak jelei: kisebb felderítő csapatok gyors támadásokkal tesztelték a kastély védelmét, gyenge pontokat keresve. Az SS-parancsnokságtól utasítás jött a foglyok kivégzésére, és azt végre akarták hajtani. Május 5-én reggel aztán egy körülbelül 150 SS-tagból álló sereg megtámadta az itteri kastélyt.
Egy nagyon furcsa csata
Ugyan Lee azt parancsolta a foglyoknak, hogy maradjanak fedezékben, többen csatlakoztak a harchoz és együtt védték a kastélyt. Sokáig helytálltak a túlerővel szemben, de a lőszerük vészesen fogyott. „Géppuskaropogás hallatszott órákig, por- és füstfelhőket láttunk” – idézte fel az említett itteri lakos, Hans Fuchs, aki a családi farmról nézte a távoli ütközetet.
Dél körül Lee tábori telefonon kapcsolatba tudott lépni a 103-as hadosztállyal és megtudta, hogy erősítés közeledik a kastélyhoz. Az érkező felmentő csapatnak azonban nem volt helyismerete, és félő volt, hogy csak nagy veszteségek árán jutnak el a kastélyhoz. Ekkor az egyik fogoly, a korábbi teniszbajnok Borotra önként jelentkezett a veszélyes küldetésre: lemászott a kastély falán, átlopakodott az SS-erőkön és eljutott a felmentő sereghez. Elkalauzolta őket a várhoz, délután négy óra körül értek oda.
Akkor már nagyon rosszul állt a védők szénája. Alig volt muníciójuk, az SS pedig sikeresen kilőtte Besotten Jennyt és áttört a falakon, így a kastélyban már közelharc dúlt. Az érkező szövetségesek azonban gyorsan felülkerekedtek a támadókon, így amerikaiak és németek együtt mentették meg az itteri kastély foglyait a náciktól.
A szövetségesek közel száz SS-tagot ejtettek foglyul és többet megöltek. A védők oldalán sok volt a sebesült, de csak egy ember halt meg: Josef Gangl, akivel egy SS-lövész végzett. Az egykori Wehrmacht-őrnagy csupán 35 évet élt. Tettével az ausztriai ellenállás hőse lett, ma utca viseli a nevét Wörglben. Az itteri várnál is van egy emléktáblája, de maga az épület ma magánkézben van, nem látogatható.
Az itteri kastély csatája kicsi ütközetnek számít a második világháború krónikájában, de jelentőségét nem a résztvevők száma adja. A kiszabadult foglyok tapasztalatukkal, szemléletükkel hozzájárultak a háború utáni Franciaország politikájához és az európai integrációhoz való hozzáállásához. A konfliktus megmutatta, hogy a háború végére mennyire elmélyült a Wehrmacht és az SS közti ellentét, Josef Gangl története pedig annak szép példája, hogy a parancsra cselekvést felülírhatják humánus szempontok.
A lovakat nem lövik le, ugye?
Az itteri csata a résztvevők összetétele miatt a háború egyik legfurcsább ütközete lett, de nem ez volt az egyetlen alkalom, hogy a Wehrmacht és az amerikaiak együtt harcoltak az SS ellen. Még egy ilyen eset történt, a nem hivatalosan Cowboy-hadműveletnek nevezett akció, amiben egy lipicai ménest mentettek meg a szovjetektől.
Ausztria annektálása után a nácik a Bécsben található lipicai lovakat a csehszlovákiai Hostauba szállították (ma Hostouň), hogy az ottani tenyészközpontban létrehozzanak egy árja lófajtát. 1945 tavaszán a szovjetek és az amerikaiak is közeledtek Hostauhoz, de sejteni lehetett, hogy az oroszok fognak előbb odaérni. Tőlük pedig a lovak nem sok jóra számíthattak, ez korábban Magyarországon nyilvánvalóvá vált, ahol a Vörös Hadsereg a lipicai lovakat lelőtte vagy fizikai munkára fogta be. Egy Hostauban tartózkodó Wehrmacht-tiszt, Walter Holters ezredes többre tartotta a lipicai lovakat és inkább az amerikaiaknak adta volna át a ménest. Futárok útján titkos tárgyalásba kezdett a közelgő szövetséges alakulattal, aminek vezetője, Charles Reed ezredes szintén nagyra becsülte a jó paripákat. Reed egyeztetett Patton tábornokkal, aki áldását adta a lovak kimenekítésére.
Reed pár száz emberrel keresztülharcolta magát a német védvonalakon Hostauig, ahol rájött, túl kevesen vannak ahhoz, hogy több száz lovat biztonságosan áttereljenek ellenséges terepen amerikai ellenőrzés alatt levő területre. Reed ekkor felajánlotta Holtersnek, hogy felfegyverezheti az embereit, ha hajlandóak amerikai parancsnokság alatt harcolni. Addigra ugyanis az SS bekerítette Hostaut, és várható volt, hogy támadni fognak. 1945. április 28-án ez be is következett, de a jól felszerelt amerikaiak és újdonsült német bajtársaik együtt vissza tudták verni az amúgy túlerőben levő SS-t. Az összecsapások után átterelték a ménest a frontvonalon, a szovjetek pedig nagyjából akkor értek Hostauba, amikor az utolsó lipicai ló is elhagyta a várost.
