Rondák, dühösek, férfigyűlölők, leszbikusok – többek között ezek azok a sztereotípiák, amelyekkel gyakran találkozhatunk a feministákkal kapcsolatban. Arról, hogy mit jelent pontosan feministának lenni, a mai napig eltérő értelmezések vannak a közbeszédben, mindkét nem képviselőinél: sokan úgy félnek a feminista címkétől, mint a tűztől, és kényszeresen be kell tűzniük mondandójukba a „nem vagyok feminista, de” fordulatot. Aztán van a másik véglet is: azok a férfiak, akik a Tinderen is azzal hakniznak, hogy feministák, mert van két lánytestvérük.
Állandó jelleggel vissza-visszatér a melltartóégetés toposza is, amivel általában a feministák radikalizmusát sulykolják. A bökkenő csupán annyi, hogy ez tévhit: a feministák a valóságban sosem égettek melltartókat.
1968. szeptember, Atlantic City
A melltartóégető feministák toposza egy 1968-as tüntetés miatt terjedt el. A New York Radical Women (NYRW) nevű feminista csoport az Atlantic Cityben megrendezett Miss America szépségversenyhez szervezett demonstrációt, tiltakozva többek között a nők tárgyiasítása és az ellen, hogy kizárólag a külsejük határozza meg az értéküket. Bár a hatvanas években bőven akadtak utcai tiltakozások, azok főleg a vietnámi háború ellen irányultak – a „Freedom Trash Can” (vagyis szabadságszemetes) néven futó volt az első nagy tiltakozás, amikor is a nők jogaiért vonultak utcára.
„Tiltakozni fogunk Miss America képe ellen, amely minden olyan területen elnyomó, ahol minket képviselni hivatott. […] Miss America azt képviseli, aminek a nőknek lenniük kellene: ártalmatlan, jellegtelen, politikamentes. Ha magas vagy, alacsony, túlsúlyos, vagy túl vékony vagy ahhoz képest, amit A Férfi előír, felejtsd el” – olvasható a szervezet 1968-as állásfoglalásában, amelyben iskolázottságtól és bőrszíntől függetlenül szólították meg a nőket.
Apropó, bőrszín: a tüntetésen nem csak a verseny szexista vonatkozásait kritizálták, az antirasszista vonal is nagy hangsúlyt kapott. Az 1921-ben elindított versenyen kezdetben kitétel volt, hogy csak „fehér, egészséges” nők jelentkezhettek, és bár ezt egy idő után eltörölték, még 1968-ban sem került fekete vagy más etnikai kisebbséghez tartozó nő a döntősök közé.
Az tény, hogy az ominózus 1968-as tüntetésen előkerültek melltartók – ahogy harisnyakötők, magas sarkú cipők, hajcsavarók és fűzők is. Ezeket mint a férfi elnyomást megtestesítő eszközöket tiltakozásként a Freedom Trash Can felirattal ellátott kukákba dobták, égetésről azonban nem volt szó. Már csak azért sem, mert a fasornál, ahol összegyűltek a tiltakozók, nagy volt a tűzveszély, így a helyi polgármester és a rendőrség is külön kikötötte, hogy gyújtogatásról márpedig szó sem lehet – ezt pedig a tüntetők el is fogadták.
„Nem tennénk semmi veszélyeset – csak egy szimbolikus melltartóégetést” – mondta állítólag akkoriban Robin Morgan, a tüntetés egyik szervezője a New York Times riporterének, valószínűleg mit sem sejtve arról, hogy a melltartóégetés mennyire tartós asszociáció marad a feministákkal kapcsolatban.
Morgan pár éve azt mondta a BBC-nek, hogy az erőszakot sugalmazó képekkel ellentétben békés volt az 1968-as tüntetés. Ennek ellenére elismerte, hogy pár dolgot már másképp csinálna: például szerinte túlságosan hibáztatták a szépségversenyen részt vevő lányokat. „A legtöbbjük munkásosztálybeli nő volt, akik egyszerűen csak ingyen ösztöndíjat próbáltak szerezni” – mondta.
Erőszakos, igénytelen
Az, hogy vajon miért rögzült ez a hamis kép a köztudatban, egy 2014-es tanulmány szerint nem függetleníthető a hatvanas évek Amerikájának történéseitől. Eszerint képzettársításról, összemosásról van szó a nők jogaiért küzdő és más civil mozgalmak tüntetései között – a zászlók és a behívók elégetése például klasszikus elemükké vált a vietnámi háború ellen tiltakozó demonstrációknak, amelyek pont ebben az időszakban tematizálták az Egyesült Államok közbeszédét.
Erre reflektált egy helyi riporter is, amikor azt mondta: „A férfiak behívókat égetnek – mi jön ezután? A nők melltartókat fognak égetni?” Innen pedig már csak egy szökkenés, és meg is van a melltartóégetés, amivel a média ugyanabba a radikális mozgalmak címkével ellátott buborékba tette a tüntetéssorozatot, mint más baloldali mozgalmakat.
Ezt a címkézést erősítette Norman Hill amerikai polgárjogi aktivista is, aki 1971-ben, Az erőszakos nők címmel publikált munkájában tételesen felsorol olyan közismert amerikai nőket, akik szerinte az „új női fajtába”, egy „furcsa erőszakkultuszba” tartoznak. A listán szerepelt például Jane Fonda színésznő, Angela Davis aktivista, Kate Millett írónő és a Manson családba tartozó, Sharon Tate meggyilkolásában részt vett nők is.
A 2014-es tanulmány szerint azért is érdekes, hogy így elterjedt a melltartóégetés toposza, mert a médiának ezzel a képpel sikerült pont azt megtestesítenie, ami ellen a feministák felléptek az 1968-as tüntetésen.
Az akció ugyanis pont a női test fetisizálása ellen irányult, a médiának azonban a melltartóégetés ábrázolásával sikerült ismét a leginkább fetisizált női testrésszel azonosítania a tiltakozó feministákat.
A melltartóégetéssel együtt aztán a hetvenes évektől kezdve már a brit sajtóban is megjelentek azok a máig élő sztereotípiák, miszerint a „melltartót nem hordó” feministák – mivel lázadnak a hagyományos társadalmi elvárásokkal szemben – törvényszerűen igénytelenek, szőrösek, és a feminizmus úgy általában kizár mindenfajta nőiességet.
Míg Jill Tweedie, a Guardian feministaként elhíresült újságírója egy 1970-es cikkében megvédte a feministákat, mondván, a nőknek ugyanannyi joguk kellene hogy legyen az ápolatlansághoz, mint a férfiaknak, a korabeli sajtó jobbára értetlenül állt a kérdés előtt. A Times cikkeiben például többször is nevetségesnek vagy egyenesen visszataszítónak mutatták be a „nőiesség elhanyagolását”. A lap hasábjain aztán 1975-ben Ann Oakley brit szociológus írása is megjelent: ebben a szerző szatirikusan mutatta be a feminista sztereotípiát: a nőt, aki szándékosan rendetlenséget és elégedetlenséget terjeszt a világ konyháiban, hogy „elméletei önbeteljesítő jóslatokká váljanak”.
A Feminist Media Studies folyóiratban megjelent 2014-es tanulmány egy 1993-as Guardian-cikket is idéz: ebben Joan Smith író, újságíró arról írt, hogy sokak fejében mennyire ellentmond egymásnak a nőiesség és a feminizmus. „Meglátogatott egy újságíró a londoni Evening Standardtől. Körbejárt a házam földszintjén, majd kissé értetlenül megjegyezte: »Olyan gyönyörű, minden annyira szép. Nem várna az ember ennyi nőiességet egy feministától«.”
(Források: Smithsonian Magazine, Feminist Media Studies, BBC)
