A 18. században és a 19. század elején a brit haditengerészet expedíciói tudományos alapossággal tervezték meg a hajók legénységét: már az indulás pillanatában jókora emberáldozattal számoltak. A Királyi Haditengerészet parancsnokai és a londoni Admiralitás tapasztalati úton tisztában volt vele, hogy egy-egy többéves út alatt a fedélzeten szolgáló matrózok jelentős része meghal. A hosszú tengeri utakat nemcsak ellenséges ágyúk és kegyetlen viharok nehezítették, hanem rengeteg betegség is.
Nem véletlen, hogy az expedícióknál tudatosan számoltak azzal, hogy akár a legénység fele is odaveszhet. Ma már kegyetlenségnek tűnhet ez a gyakorlat, de akkoriban az emberélet egyszerűen az expedíciók egyik költségtétele volt, amivel úgy kalkuláltak, mint a hajók ágyúinak számával vagy az induláshoz szükséges étel, ivóvíz, vagy tartalék vitorla és hajókötél mennyiségével. A haditengerészet nem válogathatott: minden tengerész, aki képes volt felmászni a kötélzetre vagy legalább a kormányt forgatni, értékes volt, de soha senki nem tekintette őket pótolhatatlannak.
A toborzás gyakorlata önmagában elárulja, mennyire természetesnek vették a várható veszteségeket. A brit kikötőkben az éjjeli utcákon „press gang” néven ismert kényszersorozó bandák portyáztak, akik erőszakkal ragadtak el minden tengerjáró múlttal bíró férfit, legyen brit, ír, kanadai vagy amerikai. A korabeli sajtó dokumentálta például, hogy 1808 nyarán Thomas Urquhart tengerész Londonban a feleségével és sógornőjével sétált, amikor ismeretlenek támadták meg a nyílt utcán. Három-négy férfi a földre teperte, fejbe vágta, majd a nyakánál fogva rángatta végig az utcán, kabátját letépte, míg végül járókelők meg nem mentették a tengerészt a kényszersorozástól. Az ilyen jelenetek mindennaposak voltak a kikötővárosokban. A Királyi Haditengerészet nem csak az önkéntesekre és a hajóslegényekre épített: ha kellett, erőszakkal töltötte fel a létszámot, és az áldozatok jól tudták, hogy ha egyszer hajóra kerülnek, évekig nem térhetnek vissza – ha egyáltalán valaha visszatérhetnek.
Amikor 1740 februárjában George Anson kapitány megkapta megbízását, hogy hat hajóval induljon világ körüli útra és közben a Csendes-óceánon támadja a spanyol kereskedőhajókat, azonnal szembesült ezzel a valósággal. Az angol–spanyol háború idején a haditengerészet minden erejét a karibi térségre összpontosította, így Anson expedíciója nem élvezett elsőbbséget. A kényszersorozások ellenére sem sikerült összeszednie a szükséges kétezer fős legénységet.
Végül az Admiralitás a Chelsea kórházban ürítette ki a kórtermeket: öregek, rokkantak, hadirokkant veteránok kerültek a fedélzetre, olyanok, akik szárazföldi szolgálatra is alkalmatlanok voltak. A relatíve egészségesebbek közül sokan megszöktek, amint kikerültek a kórház kapuján, így végül idős és beteg férfiak alkották a legénység gerincét. Hogy a képlet teljes legyen, az Admiralitás 210 tapasztalatlan tengerészgyalogost is Anson alá rendelt, akik még a fegyverhasználatot sem gyakorolták. Mindenki tudta: ezek az emberek részben azért kellenek, mert a hosszú út alatt a legénység fele vagy annál is több biztosan meghal.
A hat hajó végül szeptemberben futott ki Angliából, és az esélyeiket eleve rontotta, hogy már a hosszú várakozás hónapjai alatt nélkülözte a legénység a friss gyümölcsöt és zöldséget, amikről sok tapasztalt tengerész már akkoriban is sejtette, hogy a skorbut ellen valamilyen védelmet adnak (igazuk is volt: a skorbut valójában a kóros C-vitamin-hiány állapota). A betegség alattomosan kezdődött: bénító fáradtság, ízületi fájdalom, duzzadt végtagok, kékes foltok, vérző, szivacsossá váló íny, kihulló fogak, belső vérzés, régi, akár évtizedekkel korábbi sebek újranyílása. A matrózok jól tudták, hogy a viharok, az ellenséges hajók és a kalózok mellett a skorbut a legfélelmetesebb ellenségük.
A Horn-fok megkerülésekor, 1741 tavaszán a hajóhadat három hónapig tartó, felfoghatatlan erejű vihar tépte. A Centurion, Anson zászlóshajója minden illesztésnél szivárgott, a vitorlák darabokra szakadtak, a fedélzeten tengerészek csúszkáltak a jeges vízben, miközben társaik a mélybe vesztek. Mire május végére kitisztult az idő, két hajó feladta és visszafordult, a többiek pedig szétszóródtak az óceánon, egymás sorsáról semmit sem tudva. A túlélők között tombolt a betegség: április végére alig akadt, aki ne szenvedett volna a skorbut tüneteitől, egyetlen hónap alatt több tucat matróz halt meg.
A hajó belsejében a patkányok és a fojtogató bűz uralta környezetben rohadó sebekkel, feldagadt testtel hevertek a betegek, a maradék legénység gyakran túl gyenge volt még ahhoz is, hogy a holttesteket a tengerbe vesse.
Anson végül elérte a chilei partoktól nyugatra fekvő Juan Fernández-szigetet, ami paradicsomi menedéket kínált: vadon termő zöldségek és gyümölcsök, vitaminban gazdag növények és bőséges halállomány várt rájuk. Itt hónapokig gyógyult a megmaradt legénység, de az induláskor számított kétezer emberből ekkorra csupán néhány száz maradt életben. A sziget növényzete éppen azt a C-vitamint adta meg nekik, amelynek a jelentőségét akkor még senki sem értette, de lassan visszahozta őket az életbe.
A történet iróniája, hogy a skorbut elleni védekezés már akkor sem volt teljesen ismeretlen. Már a 16. században Jacques Cartier francia felfedező megfigyelte, hogy egy indiánok által készített növényi főzet megmentette a betegségtől a jégbe fagyott hajója legénységét. Több kapitány, maga Anson is sejtette, hogy a friss zöldség és gyümölcs kulcsfontosságú. 1747-ben James Lind skót hajóorvos a Salisbury fedélzetén kontrollált kísérletet végzett: tizenkét skorbutos matrózt hat párosra osztott, mind ugyanazt a kosztot kapta, de különböző kezeléseket – köztük citromot és narancsot is.
A citrusfélével kezelt betegek napok alatt talpra álltak, sőt segítettek ápolni a többieket. Mégis évtizedekbe telt, mire a brit haditengerészet 1795-ben előírta a citromlé kötelező adagolását. Addig a skorbut ezrével vitte el a matrózokat, miközben az orvosok a „rossz levegőt”, a „fekete epét” vagy az elzáródott verejtékmirigyeket okolták.
Anson végül minden nehézség ellenére teljesítette a küldetését: 1743-ban elfogott egy spanyol kincses gályát, és Angliába visszatérve hősként ünnepelték. Az Admiralitás a hadjáratot diadalnak minősítette, noha a kétezer induló matróz közül alig pár száz tért haza. A számítás rideg, de következetes volt: a stratégiai győzelem, a spanyol kereskedelmi útvonalak megbénítása, a birodalom gazdagodása mindennél fontosabb volt, a tengerészek élete a nagy politikai és gazdasági célok oltárán feláldozható költségnek számított. A brit haditengerészet és a kereskedelmi társaságok egyszerűen úgy terveztek, mint egy könyvelő: ahogy a kátrány, a kötél és a puskapor fogyását előre kalkulálták, úgy számoltak a hús-vér matrózok tömeges pusztulásával is.
Forrás: Science History
