1997 októberében egy brit vadászpilóta beült egy tíztonnás autóba, rálépett a gázra, és pár percen belül átlépte a hangsebességet. Ez volt az első eset, hogy ember ilyen gyorsan száguldott volna a szárazföldön, és úgy alakult, hogy egyelőre az utolsó is: 28 év alatt nem csinálta utána senki a mutatványt.
Ember először a levegőben lépte át a hangsebességet. Chuck Yeager amerikai vadászpilóta 1947 októberében érte el először ezt a rekordot, 13 700 méteres magasságban egy Bell X–1 rakétahajtóműves kísérleti repülőgéppel. A levegőben azután sokat kísérleteztek ezzel: 1951-ben például egy F–11-es pilótája olyan gyorsan repült, hogy lelőtte saját magát, de nagyjából 50 éve a csúcsra értünk, amikor a Lockheed SR–71 Blackbird felállította a hivatalos, 3529 km/órás sebességrekordot.
A szárazföldön ez kicsit nehezebb, hiszen a levegőben nem kell mindenféle tereptárggyal, kanyarral vagy felcsapódó kaviccsal küzdeni. A földi rekordkísérleteket ezért tartják általában sivatagokban, például a Black Rock sivatagban, ahol az 1997-ben rekordot állító ThrustSSC története is kezdődött.
Richard Noble brit üzletember a Thrust2 nevű járművel 1983. október 4-én ebben a nevadai sivatagban érte el az akkori leggyorsabb hivatalos sebességet, 1001,667 km/órát. Nem volt könnyű a fejlesztés, és épp hogy sikerült átlépni az ezres álomhatárt, ekkorra a szponzorok is belefáradtak már a projektbe, és szerették volna a gyakorlati babérokat is learatni.
Noble néhány évig más projektekkel foglalkozott, de 1992-ben találkozott Ron Ayersszel, egy aerodinamikával foglalkozó mérnökkel, és úgy döntöttek, hogy összeraknak egy hangsebesség feletti, azaz szuperszonikus autót – annak ellenére, hogy Ayers nem is hitt benne, hogy ez lehetséges.
Az alapkoncepció hamar megszületett: két hajtóműre van szükség, egy hosszú törzsre, és egy pilótafülkére a jármű tömegközéppontjában. Mivel a világ első szuperszonikus autóját tervezték, nem igazán tudtak már meglévő ismeretekre hagyatkozni, de a Thrust2 egész jó kiindulási pont volt, mert azon már látták, hogy mi történik a légárammal az autó körül, amikor az Mach 0,9-cel száguld. Az első szoftveres szimulációk biztatók voltak, de egy olyan rendszert használtak, amit légi járművek fejlesztésekor szoktak, és mivel Ayers nem nagyon bízott a számítógépes becslésben, valós kísérletekre volt szükség.
Épp ezért Walesbe utaztak, egész pontosan a Pendine Sands rakétatesztelő pályára. Általában fegyverek becsapódását és hatásfokát tesztelték itt, méghozzá úgy, hogy egy sínpárra rakták, és megküldték Mach 3,2-vel. A fejlesztők összeraktak egy 1:25,4-es méretarányú modellt az autóról, rárakták a sínre, hozzáerősítettek néhány rakétahajtóművet, és érzékelőkkel megvizsgálták, hogy bírja a nagy sebességet. Minden kísérletnél egyre lejjebb és lejjebb engedték a modellt, míg az utolsónál már nyomokat hagyott a padlón. A kísérlet szinte teljesen balesetmentes volt – ha nem számítjuk az esetet, amikor a modell a hangsebességet túllépve elütött egy madarat.
Amikor a szimulációs és a kísérleti adatokat összevetették, arra jutottak, hogy azok nagyon közel állnak egymáshoz, így gyakorlatilag megszületett az autó dizájnja, és megkapta a ThrustSSC (SuperSonic Car) nevet. Ahogy teltek az évek, a projekt is haladt, és 1996-ban megtörtént az első éles teszt, a 10 tonnás autó saját hajtóművei segítségével először száguldott egy kifutópályán. A fékeket is tesztelték, de jobban működtek, mint a fejlesztők tervezték, és mind a négy abroncs kidurrant.
Még ebben az évben megtörtént az első rekordkísérlet, méghozzá egy jordániai sivatagban. Ezzel részben az volt a baj, hogy elég rövid volt a használható szakasz, valamint az, hogy tele volt kövekkel, amit egy csapatnak kellett kézzel összeszednie. Ez nagyjából két hétig tartott, de ezalatt legalább volt idő átnézni a ThrustSSC-t. Néhány további technikai probléma is felmerült, majd egy vihar szó szerint elmosta a kísérletet, evakuálni kellett a tábort.
Persze az öt hét alatt volt mód néhányszor tesztelni az autót, de csak 532-vel sikerült száguldani. Sebaj, legalább kiderült, hogy a hátsó felfüggesztés és a kormánymű még nem százas, úgyhogy szükség volt egy kis dizájnmódosításra. A második jordániai kör már sikeresebb volt, néhány bökkenőt leszámítva, és sikerült elérni a 869 km/órát. Aztán jött a meleg, és nem tudták volna a kánikula előtt befejezni a módosításokat ahhoz, hogy elérjék a kitűzött 965 km/órás célt, úgyhogy a csapat összepakolt, és hazarepült.
A Black Rock sivatagban már nemcsak simán egy rekordot akartak felállítani, hanem egy megméretést is szerveztek, amiben a ThrustSSC és a Spirit of America szintén sugármeghajtású autó versenyzett – bár végül nem volt nagy verseny, mert az amerikai járműnél több probléma is adódott.
Végül 1997. október 15-én a ThrustSSC sikeresen elérte a Mach 1,020-t, és egy oda-vissza távon 1227 km/órás átlagos csúcssebességgel száguldott, így ez az autó lett az első szuperszonikus szárazföldi jármű, a projekt elérte a célját. A csapat feloszlott, sokan új munka után kellett hogy nézzenek, és az autón meg még egy-két dolgon kívül mindent elárvereztek: a ThrustSSC és a Thrust2 jelenleg a coventryi közlekedési múzeum állandó kiállításának része.
