A szöveges improvizáció nem ismeretlen terep az énekeseknek, különösen a dzsesszzenészek művelik azt szívesen. Az már valamivel ritkább, ha az előadónak amiatt kell impróznia, mert elfelejtette a szöveget. Ennek egy kevésbé jól sikerült, a maga módján mégis zseniális változatát valósította meg az ezredfordulón egy debreceni fellépésen az Ossian frontembere: Paksi Endre színpadra lépésre teljesen alkalmatlan állapotban halandzsázta végig a metálszámokat, az eredmény pedig annyira bájos lett, hogy húsz évvel később az Óriás együttes is feldolgozta Paksi egyik előadását. És emlékezetes még Király Linda sajátos Himnusz-feldolgozása is, benne a valóban himnikus sorral, hogy „valaki segítsen nekem”.
Az amerikai dzsesszénekesnő, Ella Fitzgerald 1960-ban egy berlini fellépésén felejtette el a Mack the Knife című dal szövegét nagyjából a felétől, ő viszont akkorát improvizált ezután, hogy Grammy-díjat kapott érte.
Ha a cápa szája tátva… mi is a következő refrén?
A Mack the Knife című (itthon Cápadalként ismert) dal a német színházi szerző, Bertolt Brecht 1928-ban írt és legtöbbet játszott darabja, a Koldusopera világszerte ismert betétdala, amelyet az író állandó alkotótársa, Kurt Weill szerzett. A darab hőse Macheath, vagyis Mack the Knife (magyar színpadokon Bicska Maxi), a köztiszteletben álló, „fehér kesztyűs” bandavezér, akinek jelmondata maga a kapitalista működés: „előbb a has jön, aztán a morál”. A Mack the Knife című dal viszont csak azután kezdett népszerűvé válni, hogy 1955-ben Louis Armstrong is előadta Amerikában Marc Blitzstein fordításában, majd pár év múlva, immár Bobby Darin angol szövegével vált igazi világslágerré, többek között Robbie Williams is előadta a swinges korszakában.
Amikor Ella Fitzgerald 1960-ban megérkezett a nyugat-berlini fellépésére, talán még rajta sem volt a listáján a brechti szerzemény, a koncert közben mégis úgy döntött, hogy előadja. A dal kezdőtaktusai alatt ezért pár mondatban tájékoztatta a közönséget: „Köszönjük, most pedig szeretnénk valamit mutatni önöknek, ezt még sosem hallhatták lány előadásában, és mivel nagyon népszerű, megpróbáljuk most mi előadni. Reméljük, emlékezni fogunk a teljes szövegre.”
Ezután Fitzgerald bele is kezdett a Mack The Knife-ba, és az első sorok közel tökéletesek voltak: „Oh the shark has pearly teeth, dear / And he shows them, pearly white / Just a jack knife has Macheath, dear / And he keeps it out of sight”, amit Blum Tamás magyar fordításában így ismerhetünk: „Ha a cápa szája tátva / Bárki látja fogsorát / Ámde Bicska Maxi rejtve / Tartja kését s pisztolyát”.
Az ezt követő két versszakban Fitzgerald még mindig nagyjából követte az eredeti szöveget, igaz, a babe-ek helyett következetesen deart mondott, de a kulcssorok, például a vasárnap reggel az utcasarkon talált hulla, még hellyel-közzel megvoltak. Amikor viszont a vontatóhajón lógó gyanús cementeszsákról kellett volna énekelnie, valami egészen másba kezdett:
„Mi is a következő refrén ebben a dalban? / Pont ez az, amit nem tudok / De ez egy lendületes dal volt, és sláger lett / Így megpróbáltuk eljátszani a Mack the Knife-ot.”
Ami pedig ezután következett, annak már tényleg csak nyomokban volt köze Brechthez és Bobby Darinhez, cserébe az improvizatív szövegek prozódiája tökéletesen illeszkedett Kurt Weill dzsesszesített zenéjéhez. Például az eredeti szöveg szerint Louie Miller eltűnt, miután kivette az összes nehezen megkeresett pénzét, Fitzgeraldnak pedig halványan derenghetett, hogy itt volt valami a szövegben a cashsel, ezért úgy rögtönzött: „Miller, ó, valami van a pénzzel / Igen, Miller, ő költötte el a lóvét.”
Fitzgerald ezen a ponton végképp bedobta az eredeti szöveg gyeplőjét az improvizáció lovai közé, és úgy folytatta:
„Bobby Darin és Louis Armstrong / Lemezt készítettek, ó, de igen / Most Ella, Ella és a barátai / Tönkretesznek mindent, micsoda rombolás ez a Mack the Knife-fal.”
Ezután egy szó sem esett Jenny Diverről, Miss Lotte Lenyáról vagy az öreg Lucy Brownról, ahogyan az a dalszövegben szerepelt volna, helyette az énekesnő lenyűgöző lendülettel vágott a híres scattelésébe, bah bah bah nop do bo de do.
De még mindig következett két versszak, Fitzgerald pedig tökéletes prozódiával költött szöveget arról, hogy megpróbáltuk és elénekeltük a dalt, nem fogod ugyan felismerni, de ez egy meglepetéssláger, így most búcsúzunk tőled, Berlin városa, zárásként pedig ismét a szerzőknek üzent: „Igen, megcsináltuk az öreg Macket / A Darin-rajongóknak és a Louis Armstrong-rajongóknak is.”
Budapesten is ráimprovizált
Ella Fitzgerald a szám végén hatalmas tapsot kapott, de azt talán ő sem gondolta, hogy előadása zenetörténeti kuriózummá válik. A berlini élő felvételből készült Mack The Knife – Ella In Berlin című albumért ugyanis az amerikai énekesnő megkapta a legjobb női énekesnek szóló Grammy-díjat single és album kategóriában is, a lemez pedig később bekerült a Grammy Hall of Fame-be.
Fitzgeraldot tehát nemcsak kivételes hangi adottságai, de improvizációs képességei miatt is nagyra tartotta a szakma – igaz, kevésbé a jelentéssel bíró prózai rögtönzései, mint inkább a scatjei, vagyis az értelem nélküli szófoszlányokkal előadott sorai miatt. Az énekesnő ezt így magyarázta: „Néha a szöveg, néha a zene hoz lázba, és ezt az állapotot igyekszem kifejezni. Nekem ez a scat. Mivel az érzelmeket gyakran már nem tudom szavakba önteni, azok úgy törnek elő belőlem, mint a beszélni nem tudó kisbabákból a sírás.”
Az amerikai előadó egyébként a berlini fellépése után pár évvel kétszer is ellátogatott Budapestre, először 1968-ban az Erkel Színházban adott telt házas koncertet, amit a rádió élőben közvetített. Majd 1970-ben újra hazánkba érkezett, az ekkor adott koncertjének felvételét később Ella in Budapest címmel megjelentette az amerikai kiadója, a Pablo Records. Az utolsó előtti szám a Mack the Knife egy 8 perces verziója volt. Fitzgerald természetesen ekkor sem hagyta ki a közönségnek szóló imprót, és a dalba beépítve köszöntötte a budapestieket.
