Hetven évvel ezelőtt a britek megszerezték az utolsó gyarmatukat: egy kietlen, lakatlan sziklát, ami 420 kilométerre fekszik Skócia nyugati partjaitól, nyugatra a Külső-Hebridáktól, és a neve Rockall.
James Fisher brit természettudós 1956-ban a világ óceánjainak legelszigeteltebb kis sziklájának nevezte Rockallt, és ezzel nehéz is lenne vitatkozni: az Atlanti-óceán közepén található, messze minden lakott területtől, 11 órás hajóútra Skócia partjaitól. Maga a sziget alig 25 méter széles, és legmagasabb pontja is mindössze 17 méterre emelkedik a tengerszint fölé. A szikla szinte teljes egészében meredek, kopár gránitból áll, és csak egyetlen apró, 3,5×1,3 méteres, azaz 4,55 négyzetméteres, nagyjából vízszintes foltja van, amin egyáltalán meg lehet állni.
Mégis, bármilyen jelentéktelennek tűnik is ez a sziklás kiemelkedés, II. Erzsébet királynő 1955. szeptember 14-én engedélyt adott Rockall annektálására, és utasította a Királyi Haditengerészetet, hogy a birodalom nevében vegye birtokba a szigetet.
Rockall pontos helyét először Alexander Thomas Emeric Vidal, a Királyi Haditengerészet térképésze jelölte meg 1831-ben, de a sziget csak 1949-ben vált ismertebbé, amikor a BBC rádió hajózási időjárás-jelentésében az egyik tengeri körzet a Rockall nevet kapta. Ekkor kezdte felismerni a brit kormány ennek a talpalatnyi szigetnek a stratégiai jelentőségét. A hidegháború hevülésekor, amikor a NATO és a Szovjetunió tengeralattjárói rendszeresen járőröztek az Atlanti-óceánon, Rockall birtoklása kulcsfontosságúnak tűnt a térség feletti ellenőrzéshez.
A sziget keleti irányban 370 kilométerre fekszik South Uisttól, ahol az Egyesült Királyság az amerikai gyártmányú, irányított nukleáris rakéták első teszttelepét hozta létre. A később, 1970-ben nyilvánosságra hozott NATO-dokumentumokból kiderült: a brit kormány attól tartott, hogy „ellenséges ügynökök” települhetnek meg Rockallon, hogy kémkedjenek a rakétakísérletek után.
1955. szeptember 15-én az HMS Vidal nevű hadihajó elérte a sziklát, de a viharos idő miatt három napot kellett várniuk, mire a szél alábbhagyott, és a hajón szállított helikopter le tudott ereszteni három tengerészgyalogost, valamint James Fishert, egy civil kutatót a sziklára. Ott kitűzték az Egyesült Királyság zászlaját, és hivatalosan is brit területté nyilvánították Rockallt. „Őfelségétől azt az utasítást kaptam, hogy a nevében annektáljam Rockallt” – mondta Richard Connell parancsnok, az HMS Vidal kapitánya a BBC riporterének.
Fisher feladata az volt, hogy kőzetmintákat gyűjtsön a Brit Földtani Társaságnak. Rockall egy erodálódott vulkán maradványa, és a gránit, amit ott talált, látszólag egyedülálló volt. Később a tudósok a Rockallról származó gránitot vizsgálva egy új ásványt is azonosítottak, amit korábban sehol a világon nem láttak még: a baziritet.
Vita az olaj körül
Az 1955-ös annektálás elsősorban nemzetbiztonsági kérdés volt, de néhány évtizeddel később a brit kormány figyelme már inkább Rockall halban gazdag vizei és a tengerfenék alatt rejlő, feltételezett olajkincsek irányába fordult. Írország, Izland és Dánia (a Feröer-szigetek képviseletében) mind igényt formáltak a környező vizekre. London, hogy megerősítse a Rockall feletti brit fennhatóságot, 1972-ben a parlamentben megszavaztatta a sziget hivatalos beolvasztását az Egyesült Királyságba a skót Nyugati-szigetek részeként.
Ezt azonban egyetlen más ország sem ismerte el. Az újabb csapás 1982-ben érte a briteket, amikor életbe lépett az ENSZ tengerjogi egyezménye, ami kimondta, hogy az olyan lakatlan sziklák, amik nem képesek gazdasági életet fenntartani, nem szolgálhatnak területi igények alapjául. Ez azt jelentette, hogy Rockall birtoklása önmagában már nem dönthetett az alatta fekvő olajlelőhelyekről.
Rockall harmadik virágkora
1985-ben egy egykori SAS (az Egyesült Királyság Különleges Erői) katonája, Tom McClean döntött úgy, hogy hazafias célból visszatér Rockallra, hogy bizonyítsa: a sziklán igenis lehet élni. Negyven napot és éjszakát töltött ott egy kunyhóban, így ő lett az első ember, aki huzamosabb ideig a szigeten lakott.
„Amikor az Egyesült Királyság 1955-ben elfoglalta, senkit sem érdekelt. Eltelt tíz, húsz év, aztán megjelent az olaj, és hirtelen mindenki Rockallt akarta” – nyilatkozta a brit közszolgálati médiának McClean, aki azonban csak egy ideig mondhatta el magáról, hogy ő volt Rockall egyetlen lakója.
1997 júniusában három Greenpeace-aktivista helikopterrel szállt le a sziklára, és kikiáltotta Rockallt a Hullámföld Globális Állam fővárosának, tiltakozásul a brit kormány bányászati engedélyei ellen. Az akció részeként hullámföldi állampolgárságot is kínáltak mindenkinek, aki hajlandó volt hűségesküt tenni az új mikronemzetnek.
Az aktivisták 42 napot töltöttek a szigeten, ezzel megdöntve McClean rekordját. Röviddel ezután, 1997 júliusában az Egyesült Királyság hivatalosan is csatlakozott az ENSZ tengerjogi egyezményéhez, és elismerte, hogy Rockall jogi értelemben csak egy szikla. Ennek következményeként a brit kormány elveszítette a halászati és bányászati jogokat a sziget körüli 200 tengeri mérföldes körzetben, ami hatalmas tiltakozást váltott ki a halászok körében. Az addig brit fennhatóságú területek nagy része onnantól nemzetközi vizeknek minősült, és azóta is folynak a viták a jogokról és a határokról.
A skót munkáspárti politikus, Lord Kennet – aki maga is tengerész volt –, így írt Rockallról: „Aligha van a világon ennél sivárabb, reménytelenebb, rettenetesebb látvány.” A környező vizek azonban továbbra is értékesek, ezért a szikláért ma is több ország verseng.
Miközben az óceán közepén álló gránittömb továbbra is vonzza a kalandorokat, az emberi kitartás próbájának is számít. 2014-ben Nick Hancock brit felfedező 43 napot élt a sziklán, új rekordot felállítva. Mások azonban kevésbé jártak szerencsével: 2023-ban Cam Cameront, a brit hadsereg veteránját kellett kimenteni, miután a vihar tönkretette felszerelését. „Nincs semmi, ami annyira félelmetes lenne, mint ott lenni azon a sziklán, 300 mérföldre az emberektől, 200-ra a legközelebbi szárazföldtől” – mondta a felfedező.
