Amíg itthon zajlott a szabadságharc, a Kínában turnézó Honvéd Együttes Moszkvával hadakozott 1956-ban

1954-ben a Honvéd Együttes karnagya, Vass Lajos levelet írt egy bizonyos „altábornagynak”. A karvezető arra kérte a katonai vezetőt, hogy adjanak lehetőséget az általa vezetett társaságnak külföldi turnéra. Az együttes a szimfonikus zenekarával, énekkarával és tánckarával addigra már több mint ezer hazai fellépésen volt túl, ám a környező országok zenekaraival szemben nem kapott meghívást a baráti országokba.

Vass kérése meghallgatásra talált, még ha egy kicsit késve is: a Honvéd Együttest 1956 őszén meghívták Kínába egy három hónapos turnéra. Az útjukat Jancsó Miklós filmrendező kísérte végig a kamerájával, aki dokumentumfilmben örökítette meg a turnét. A zenekar tagjai nem tudhatták, hogy az első külföldi koncertsorozatuk alatt otthon kitör a forradalom, és Moszkvával is szembekerülnek majd.

A Honvéd Művészegyüttest 1949-ben alapították, célja a katonák nevelése és szórakoztatása volt. A tagok a honvédségnél végezték a munkájukat, de nem voltak katonák, és az egyenruhás szereplés nem is járt együtt automatikusan az állományba vétellel. A kar repertoárjában klasszikus Bartók-, Liszt-, és Kodály-művek szerepeltek. Annak ellenére, hogy a csoport három év alatt körülbelül ezer fellépést bonyolított le, nem voltak kifejezetten ismertek. A szélesebb közönség akkor hallott róluk először, amikor Vass Lajos lobbizása után 1956-ban meghívták őket Kínába.

Murvai-Bőke Gabriella zenetörténész Az 1956-os magyar forradalom nyolcezer kilométer távolságból című tanulmányában göngyölítette fel az út történetét. A tanulmány szerint a csoport három hónapos turnéját Csu Te marsall 1956-os magyarországi látogatása előzte meg, ő maga hívta meg az együttest Kínába. A párt felvilágosította a tagokat arról, hogy az útjuk a kínai–magyar kulturális kapcsolatok megerősítését szolgálja. Vagyis a több mint kétszáz fős tagság Magyarországot képviseli, kéretik tehát eszerint viselkedni.

A Művészegyüttes szeptember elején indult el a Nyugati pályaudvarról. Már ekkor velük volt Jancsó Miklós és az operatőr kollégái. Szeptember 19-én érkeztek meg az első állomásra, Senjangba. Az első hetekben minden a terv szerint haladt: külön vonattal mentek végig az országon, felléptek Sanghajban, Vuhanban és Pekingben is. A korabeli híradások arról számoltak be, hogy október 12-re már körülbelül negyven koncertet adtak. Közben táviratokkal tartották a kapcsolatot az otthon maradt családtagokkal.

„Konfettit dobáltak, virágot adtak mindenkinek, megcsókoltak, a magyar himnuszt énekelték, a szónok nagyon szépeket mondott. […] Tényleg mindenki meg volt hatva. Végigmentünk Kínán, és minden állomáson ugyanez zajlott le. Ugyanaz a társaság csinálta, két külön vagonban jöttek velünk. Ők előbb szálltak le, és ugyanezt megrendezték” – mesélte Jancsó később a kínai megállókban tapasztalt fogadtatásról.

Napokkal később jutott el hozzájuk a forradalom híre

A forradalom október 23-i kitöréséről az együttes csak napokkal később, rádión keresztül értesült, hiszen közben megnehezült az otthoniakkal való kapcsolattartás is. A forradalom hírére tanácskozásokba kezdtek. Egyes visszaemlékezések szerint a nyugtalankodók közé tartozott Vass Lajos karnagy és Horváth Ádám kórista is – utóbbi később a Szomszédok rendezőjeként lett ismert tévérendező. Mások szerint viszont inkább bizonytalanság uralkodott, mint forrongás.

Október 26-án Kanton felé kellett vennie az irányt a vonatnak, az odavezető négynapos út alatt pedig semmilyen információhoz nem jutott a Művészegyüttes. Már javában folyt Budapesten a szabadságharc, miközben a tagok várták, hogy eljusson hozzájuk valami információmorzsa. Elküldtek egy embert a pekingi magyar nagykövetségre, de a külképviselet üres volt. Ebben a hangulatban adták a koncerteket, és ültek be a tiszteletükre vetített magyar mozifilmekre is. „Bármennyire jó is itt, kissé mégis száműzöttek vagyunk. Soha nem fájt még így az otthontól való távollét” – írta Kodály Zoltánnak a karnagy.

Hogy megszűnjön a vak bizonytalanság, november első napjaiban megalakult a Honvéd Együttes Nemzeti vagy Forradalmi Bizottsága is – a megnevezések a különféle forrásokban eltérnek. Ennek a férfikar volt a legaktívabb csoportja, de a tagságról és a tevékenységekről eltérő beszámolók és visszaemlékezések állnak a rendelkezésre.

„Az egész együttes a felkelés mellett foglalt állást. Egy-két vezetőt kivéve. A 120 emberből öt nem. Ezt tulajdonképpen elősegítette, hogy a kínaiak végig megértést tanúsítottak. […] Csou (a kínai miniszterelnök) azt mondta, hogy teljesen érti az egészet, az oroszok ilyenek. Ezt soha nem felejtem el, mert a színpadon voltunk, amikor odajött, hátul álltam a színpad mögött, akkor odajött Csou, és azt mondta: »nálunk is úgy viselkednek, mint a gyarmatosítók, csak mi tudjuk, hogy ők is, mi is szocialisták vagyunk«” – emlékezett vissza később Jancsó.

A csoport mindenesetre leszedte az egyenruhájáról a gombokat és a katonai jelzéseket. „Én ma főleg képeket látok, sírni, zokogni elvtársakat, amint tépkedik le magukról a rangjelzést” – idézte fel töredékes emlékeit Györgyfalvay Katalin, a tánckar egyik tagja. Emellett többször forradalmi hangulatú repertoárt (például a Fölszállott a páva című Kodályt-művet) adtak elő ezekben a napokban.

Murvai-Bőke szerint „ez a fajta heroikus kiállás és a jelképes szakítás a rendszerrel, ha akadt is rá precedens, a Kínában töltött időszak alatt nem volt jellemző az együttesre”. A drámai jelenetek nem abban a szellemben zajlottak le, hogy félreállítsák a katonai vezetést. Inkább az volt a cél, hogy a bizonytalan helyzetben legyen valami döntéshozó testület, ami az utazás részleteiről tanácskozik.

A november 4-i vérontások híre viszont már eljutott az együtteshez is. Horváth Ádám visszaemlékezéseiben azt mondta, hogy a hongkongi rádió angol nyelvű híreiben hallani vélte a Széna tér említését, és azt, hogy megtámadták Budapestet. Jancsó szerint azonban november 4-én Háy Gyula író segélykérő felhívását hallgatták meg a rádióban.

Az egyik furulyaművész és Horváth Ádám is táviratot küldött haza Nagy Imrének és az otthoni családnak is: „Tartsatok ki, jövünk.”

Másnap kapták a hírt, hogy már nincs Nagy Imre-kormány. A távirat több mint fél évvel később érkezett meg.

Az, hogy milyen képlékenynek tűnt még a zenekar jövője is, Vass Lajos Kodály Zoltánnak írt leveleiből kitűnik. „Nem tudjuk, hogy az együttesre milyen jövő vár. De úgy érzem, mindent el kell követnem, hogy az énekkar együtt maradjon. […] Természetesen nem tudjuk, hogy ezekről a kérdésekről, dolgokról otthon lehet-e már akárcsak tájékozódni is. Ha Tanár úrnak egészsége és ideje van, kérem, mérlegelje a helyzetet és tegyen értünk valamit” – írta Vass, miközben a postaforgalom akadozott. A karvezető katonai ranggal rendelkezett, párttag volt, de még őt sem értesítették pontosan.

A csoport november 12-én visszaért Pekingbe, ahol a nagykövetség munkatársai már azzal a hírrel várták őket, hogy a felkelést leverték, zajlik a magyar főváros helyreállítása. A zenekarnak felajánlották, hogy szakítsák meg a turnét, és pihenjenek, de ők ezt visszautasították. Két héten belül húsz fellépést bonyolítottak le. Az együttes magyar delegációja ülésezett a kínai miniszterelnökkel is, akinek a tanácsára repülőn hazaküldtek két embert, hogy tájékozódjanak az otthoni helyzetről.

Megúszni Moszkvát

Miközben az együttesnek csak másodkézből szerzett, ellentmondásos hírei voltak arról, hogy mi is történik otthon, nagyon kellemetlen felkéréssel szembesültek: meghívták őket Moszkvába fellépni. Arra eltérően emlékeztek vissza a tagok, hogy ez mennyire volt meglepetés. De ha szóba is jött ez a meghívás korábban, az biztos, hogy az októberi események után már egészen más színezetet kapott. A szovjet vezetésnek természetesen jól jött volna, hogy a magyar Honvéd Együttes fellépjen Moszkvában, és ezzel demonstrálja Budapest hűségét.

December 1-jén, az utolsó kínai fellépés estéjén az énekkar tanácskozást tartott arról, hogy mit válaszoljanak a felkérésre. A tagok különböző okokra hivatkozva egyöntetűen visszautasították, hogy a moszkvai megálló során koncertezzenek. Volt, aki családi okokra hivatkozott, többen idegkimerültségre. De volt olyan is, aki a jegyzőkönyv szerint a következőkkel érvelt:

„A fáradtság mellébeszélés. Az igazi ok Magyarország és a Szovjetunió viszonyának rendezetlensége. Ez lelkiismereti kérdés. A baráti megnyilvánulást kezdjék ők. Utána szívesen megyünk.”

Úgy tűnt, hogy az énekkar válaszát az együttest kísérő katonatisztek és a pekingi nagykövetség is elfogadta. Néhány nappal később még a magyar Kulturális Minisztérium is jóváhagyta a döntést. De Moszkva nem adta fel.

„Egyre magasabb rangú szovjet delegációk szálltak föl a szerelvényre, agitálva az együttest, hogy menjünk Moszkvába, és lépjünk föl” – idézte fel a hazautat Horváth Ádám. Amint megérkezett az együttes a városba, a szovjet fogadóbizottság és az együttes katonai vezetősége rögtön megpróbálta rávenni őket a szereplésre. Válaszul a csapat egy ideig nem volt hajlandó leszállni a vonatról. A hotelbe érve megint újabb utasítást kaptak: Magyarországról parancsba adták a fellépést. Ennek biztosítására két újabb katonai attasét küldtek Moszkvába, az ő érkezésükig pedig a vonat nem indulhatott haza.

A bejelentést felzúdulás követte: katonai kíséret egyik tagját a falra is felnyomták a kóristák, sőt, az ablakon is ki akarták dobni. Az együttes ezután elment a Bolsojba megnézni a Hattyúk tavát, majd – engedély nélkül – mégis elindultak a vonattal Budapestre. A szerelvényen lévő katonai parancsnok, akit a honvédség delegált, erre közölte, hogy hiába minden: a brjanszki erdőnél félretolják a vonatot, odajön a két magyar ezredes, és a társaság visszamegy énekelni Moszkvába – csakhogy a vonat nem állt meg az erdőnél, hanem gond nélkül továbbgurult.

„Az étkezőkocsiban ült egy ismeretlen, magyarul jól beszélő NKVD-s tiszt, és félhangosan azt mondta: »Én szóltam a mozdonyvezetőnek, hogy ha lát futni két ezredest a sínen, kanyarodjon be az erdőbe, nehogy utolérjenek«”

– emlékezett vissza az abszurd jelenetsorra Horváth Ádám, akinek a szavait Györgyfalvay Katalin is megerősítette.

Az együttes néhány nap múlva, 1956 karácsonyán érkezett meg Budapestre. Horváth Ádámot az érkezés után rögtön kirúgták a kórusból – emiatt kezdett el a tévénél dolgozni, ami aztán meghatározta a pályáját. De nem csak az ő karrierjére nyomta rá a bélyegét a kínai út. „Amikor hazaérkeztem, többen is mondták, hogy milyen szerencsés vagyok ezzel a kínai úttal, mert esetleg itthon vagy felakasztottak volna, vagy disszidáltam volna, akkor pedig soha nem lehettem volna magyar filmrendező” – emlékezett vissza Jancsó Miklós, akinek végül 1957-ben, Kína vendégei voltunk címmel jelent meg az útról készült dokumentumfilmje.

A Honvédelmi Minisztérium a zenekar megérkezése után egy héttel, 1957. január 1-től anyagi problémákra hivatkozva feloszlatta az együttest. Viszont még a katonai vezetők sem kerültek hadbíróság elé. Az együttes egy évvel később szerveződött újra, csökkentett létszámmal, más vezetés alatt.