Először egy egyetemi előadáson hallottuk, hogy Tajvan azon kevés nemzetek egyike volt, amely 1956-ban jelentős erőforrásokat mozgósított a szabadságért küzdő magyarok megsegítésére. Az előadást Tao Wen-lung, a budapesti Tajpej Képviseleti Iroda vezetője tartotta. Később egy diplomáciai híradásban bukkantunk rá egy érdekes adatra: 2015. június 8-án Tao Wen-lung jelentést adott át Lezsák Sándornak, az Országgyűlés alelnökének, amelyben Tajvan 1956-os támogatásáról számolt be.
Innen indult a kutatás. Ismert, hogy az 1950-es évek közepén a szárazföldi Kína vezetése a Szovjetuniót és a magyar kommunista rezsimet támogatta, a forradalmárokat pedig „ellenforradalmároknak” és „imperialista ügynököknek” bélyegezte. Logikusnak tűnt tehát, hogy a velük szemben álló, Csang Kaj-sek-féle Tajvan a szabadságharcos magyarok oldalára állt – de vajon valóban így történt-e, és ha igen, konkrétan miben nyilvánult ez meg?
2025 nyarán, Tajpej és Budapest együttműködésében végzett kutatásunk során sikerült bizonyítékokat találnunk arra, hogy nemcsak a tajvani kormányzat, hanem a társadalom számos rétege is kiállt a magyar forradalom mellett. A kutatás azonban nem áll meg itt: tudni szerettük volna, hogy ez a kiállás politikai gesztus volt csupán, vagy valódi azonosulás a magyarok ügyével.
A korabeli sajtóban és audiovizuális anyagokban talált források tanúsága szerint civil közösségek, iskolák, szakmai szervezetek is részt vettek adománygyűjtésekben, megemlékezéseken, sőt szimbolikus szolidaritási akciókban is. Úgy tűnik, Tajvanon akkoriban emberek tízezrei gyűltek össze, hogy pénzt, élelmet, sőt filmvetítések bevételét ajánlják fel a magyar menekültek javára. Mindez arra utal, hogy a magyar forradalom ügye nem maradt meg a diplomáciai nyilatkozatok szintjén: valódi, társadalmi szolidaritási mozgalommá vált egy távoli szigeten, ahol a szabadság eszméje akkor is élő volt, amikor a világ többsége már elfordította a tekintetét.
És hogy miért épp Tajvanon vált ilyen személyessé a magyar szabadság ügye? Ahhoz, hogy ezt megértsük, kicsit vissza kell mennünk az időben.
A Tajvani-szoros két oldala 1956-ban
1956 őszén az egész világ Magyarországra figyelt. Nem volt a világnak olyan része, ahová ne jutott volna el a magyar forradalom híre. Ez volt ugyanis az első olyan jelentős antikommunista felkelés, amely megmutatta, hogy a kommunista blokkon belül is van ellenállás a sztálini típusú berendezkedés ellen.
Az 1953-as berlini felkelés és a lengyelországi (poznańi) munkásfelkelés nem nőtt rendszerellenes forradalommá. A magyar forradalom viszont végül egyértelműen rendszerellenes jelleget öltött, és ez szovjet beavatkozást vont maga után. Innentől kezdve mindez világszerte legitimációs kérdéssé vált a kommunista rendszereknek, és szimbólummá az antikommunista mozgalmaknak.
Az 1956-os budapesti események éppúgy a rendszer legitimációját érintették Tajvanon, ahogy a szárazföldi Kínában is.
Kínában Mao Ce-tung kezdetektől fogva gyanakodva nézte a desztalinizációs folyamatot: veszélyt látott a kommunista rendszerek létére. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar forradalom a rémálmai megvalósulása volt, amelyre élete végéig hivatkozott, a „Petőfi Körök” szitokszónak számítottak nála. Éppen ezért is támogatta a Kádári restaurációt – jelentős hitelekkel és politikailag egyaránt.
Kínában ugyanis 1956-ban számos helyen voltak kisebb-nagyobb tüntetések, amelyek célja a jobb munkakörülmények vagy a magasabb ösztöndíjak kiharcolása volt. Ezek aggasztották a pártvezetést, és ennek megfelelően Mao az 1956-os magyar eseményeket Kínában arra használta fel, hogy megszilárdítsa a párton belüli személyes hatalmát. A magyar forradalom eseményei közrejátszottak a híres 1957-es „Virágozzék száz virág” kampány elindításában is – ennek célja a rendszeren belüli ellenállás felszámolása volt. A kínai állami sajtó és propaganda gyakran hivatkozott ezekben a napokban a magyarországi eseményekre.
Mindezen események a Tajvani-szoros túloldalán sem maradhattak visszhang nélkül. Ahogy napjainkban, úgy 1956-ban, a hidegháború idején is az egyik legfontosabb ütközőzóna volt ez a szoros, ahol a Kínai Köztársaság Csang Kai-sek vezette antikommunista kormányzata éppen a polgárháborús vereséget próbálta kiheverni, és azon dolgozott, hogy stabilizálja a gazdasági helyzetet, valamint politikai hatalmát a sziget felett. Mivel a Kínai Köztársaság akkor az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja volt, egyértelműen állást kellett foglalnia a magyarországi eseményekről, a kommunista Kína politikája pedig ugyancsak lépéskényszerbe hozta az akkori egypártrendszerben a szigetet uraló Kuomintang vezetését.
Ebben az időben Magyarország és Tajvan között nem voltak diplomáciai kapcsolatok. Bár a Horthy Miklós vezette Magyarország és a Kínai Köztársaság a második világháború idején, eléggé megkésve, papíron felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot, ez a gyakorlatban már nem tudott megvalósulni. 1949 októberében pedig az akkor már kommunista vezetésű Magyarország az elsők között ismerte el a Kínai Népköztársaságot és vette fel a diplomáciai kapcsolatokat. Az ideológiai azonosság ellenére azonban a magyar–kínai kapcsolatok lassan fejlődtek: az ötvenes évek elején Magyarország kiesett a Népköztársaság látóköréből. Ezen éppen az 1956. októberi események változtattak: 1956 után mind Tajvanon, mind a szárazföldön megélénkült a Magyarország iránti érdeklődés.
Az ötvenes években Tajvan azonban egészen más arcát mutatta, mint ma. A szigetország ekkor még igen messze volt attól a gazdagságtól és nemzetközi jelentőségtől, amellyel ma rendelkezik. Ez témánk szempontjából azért is fontos, mert amikor az adományokat vizsgáljuk, emlékeznünk kell arra, hogy ők nem a „sokból” adtak a magyaroknak, hanem azokból a szűkös erőforrásokból, amelyekkel akkoriban rendelkeztek.
Az 1956 és 1960 közötti időszakban a tajvaniak szerény körülmények között éltek (az egy főre jutó GDP körülbelül 150–170 amerikai dollár/fő volt), többségük falun, alapvetően mezőgazdasághoz kötődő munkát végezve – de amerikai segélyekkel stabilizált és fokozatosan modernizálódó társadalomban. Emellett nemcsak anyagilag, de politikailag is nagyon más volt akkoriban Tajvan. Ma virágzó demokrácia, az 1950-es években viszont lényegében totalitárius diktatúra volt.
A rendszer az 1947-ben, még Nankingban elfogadott alkotmány alapján működött. Ez az alkotmány elvileg egy nyugati típusú demokrácia alapjait volt hivatva lerakni, de a polgárháború miatt a Kuomintang-kormány hadiállapotot hirdetett, és azzal a lendülettel felfüggesztette a politikai és az állampolgári jogokat. A szigeten így egypártrendszer jött létre, és az ötvenes évek elején a szárazföldi és a tajvani politikai rendszer – külsőségeit leszámítva – kevéssé különbözött egymástól.
Ráadásul néhány évvel korábban, 1947 februárjában Tajvan szigetén is kitört egy felkelés a Kuomintang uralma ellen, ami sokban hasonlított az 1956-os forradalomhoz: ez az úgynevezett „február 28-i incidens” a KMT-rezsim korruptsága, a szigetet sújtó gazdasági nehézségek és a hatóságok önkényeskedése miatt robbant ki. A közvetlen kiváltó ok egy pontszerűnek tűnő, mégis szimbolikus eset volt: Tajpejben az állami szervek képviselői az utcán megvertek egy idős nőt, aki cigarettát árult – mivel ez az állami monopólium megsértésének számított. A járókelők az idős nő védelmére keltek, az események továbbgördültek, és az incidens súlyos zavargásba, majd egy több hónapig tartó, országos felkelésbe torkollott. A kiállást a Kínai Nemzeti Hadsereg vérbe fojtotta: az eseményeknek 18–28 ezer halottjuk volt, Chiang Kai-sek leváltotta a sziget akkori kormányzóját, Csen Jit, akit 1950-ben kémkedés vádjával elítéltek és kivégeztek.
Az 1947-es események ezzel a tajvani Kuomintang-diktatúra kezdetét jelentették, a február 28-i incidens pedig tulajdonképpen Tajvan 1956-jává vált – amiről csak a nyolcvanas-kilencvenes évek demokratikus átmenete után lehetett nyíltan beszélni. A diktatúra időszakát a helyi történetírás a „politikai gyámkodás korszakának” vagy „fehér terrornak” (白色恐怖) nevezi, és emlékezetpolitikai feldolgozása a mai napig aktívan zajlik a szigetországban.
Meg kell említeni azt is, hogy néhány héttel a magyar forradalom kirobbanása előtt, 1956. október 10-én – a Kínai Köztársaság kikiáltásának ünnepén – súlyos zavargások robbantak ki a brit fennhatóság alatt álló Hongkongban. A kommunistákkal szimpatizáló, Peking-barát és a Tajvannal, illetve a Kuomintanggal szimpatizáló csoportok csaptak össze Hongkong utcáin, a zavargásokat pedig a brit gyarmati rendőrség verte szét.
Az 1956-os budapesti események híre tehát feszült politikai helyzetben érte el Tajvant, és ahogy a szárazföldön, úgy a szigeten is hamar szimbolikus üggyé és belpolitikai hivatkozási ponttá vált.
A szigetországban a rendszer ugyan elnyomó eszközökkel korlátozta a politikai életet, de saját hivatalos ideológiája mentén erősen mozgósította a társadalmat az „antikommunista” és „Szabad Kína” narratívájára. Ez azt jelentette, hogy az oktatásban, a médiában és a közéletben intenzív antikommunista ideológia uralkodott, a magyar forradalom pedig tökéletesen illeszkedett ebbe a hősies narratívába.
Így jött létre az az érdekes kettősség, hogy miközben a politikai életet a párt ellenőrizte, a társadalmi rétegek – diákok, egyesületek, szakmai szervezetek – e narratíva keretében mozgósíthatók voltak nyilvános rendezvényekre, adománygyűjtésre. A forrásokból látni fogjuk: a törvényhozás adminisztratív eszközökkel is támogatta ezeket a kezdeményezéseket. Ez magyarázza, hogy a magyar forradalom melletti szimpátia széles körben megjelent és megjelenhetett a korabeli Tajvanon.
Mit mesél a korabeli napi sajtó?
2025 forró, trópusi nyarában az út kapásból a tajpeji Nemzeti Központi Könyvtárba vezetett. Az itt végzett kutatások során áttekintettük a China Times (中國時報) napilap 1956 és 1960 közötti, mikrofilmen tárolt lapszámait, valamint a hivatalos kormányzati közlöny vonatkozó számait – ezekben a forrásokban kifejezetten a magyar üggyel kapcsolatos közlésekre fókuszáltunk.
Ezzel párhuzamosan a fényképeket, filmfelvételeket és egyéb dokumentumokat tartalmazó Tajvani Film- és Audiovizuális Intézet gyűjteményében is kutattunk. Munkánk során felhasználtuk a Tajvani Történelmi Intézet (ITH, 臺灣史檔案資源系統) digitális archívumát is, amely Tajvan történelmi dokumentumait, levéltári gyűjteményeit és forráskorpuszait teszi elérhetővé. Emellett támaszkodtunk a Nemzeti Tajvan Egyetem könyvtárának katalógusára is, ahol szintén értékes forrásanyagot találtunk.
Kormányzati döntések és humanitárius gesztusok
A tajvani sajtó rendszeresen közölt híreket a magyar eseményekről, és a hivatalos, valamint a civil szervezetek egymás után hozták meg döntéseiket a magyar menekültek és szabadságharcosok megsegítéséről. A különböző források tanúsága szerint Tajvanon ekkor született meg egy rendkívül összetett és sokrétű segélymozgalom, amely humanitárius, politikai és kulturális elemeket egyaránt magában hordozott.
A kormányzótanács 1956 végén hivatalos ülésén „elfogadta a magyar menekültek megsegítésére irányuló javaslatot, és elhatározta, hogy háromszázezer font cukrot és rizst bocsát rendelkezésre segélyként”. A döntés végrehajtásával a külügyminisztériumot és a gazdasági minisztériumot bízták meg. A korabeli közlemény szerint „a segélyszállítmányokat a Nemzetközi Vöröskereszt és más megfelelő csatornák útján, több részletben” juttatták el Európába, hogy a magyar menekültek ellátását szolgálják.
A kormány egyértelműen politikai jelentőséget is tulajdonított döntésének: „E lépés kormányunk humanitárius álláspontján alapul, hogy segítséget nyújtson az elnyomás áldozatainak, teljesítve nemzetközi kötelezettségünket, és kifejezve támogatásunkat a szabadság és igazság ügye iránt” – írta a Csenghszin Hszinvenpao (徵信新聞報 / Credit News) 1956. november 23-án. A segély tehát nemcsak humanitárius cselekedet volt, hanem szimbolikus kiállás is a szabadságot választó Magyarország mellett.
Társadalmi mozgósítás, civil és állami akciók
A társadalom mozgósítása sem váratott magára. 1956 őszén a Kuangliu Középiskola nagytermében tartott nagygyűlésen diákok, tanárok és helyi vezetők közösen jelentették be, hogy segítséget kívánnak nyújtani „a magyar nép zsarnokság elleni ellenállásához, támogatva az igazság ügyét és a magyar nép bátor harcát az elnyomás ellen”.
A gyűlés határozata értelmében „előáll egy előkészítő bizottság, és városszerte adománygyűjtő mozgalmat indítanak, hogy gyakorlati tettekkel segítsék a magyar népet, és felszólítsák a nemzetközi közösséget az elnyomás egyhangú elítélésére”. A felszólalók hangsúlyozták: „a magyar nép zsarnokság elleni küzdelmének támogatása az emberi szabadság és igazság közös felelőssége” – írta a Csenghszin Hszinvenpao 1956. november 14-én. A kezdeményezés gyorsan országos méretűvé vált, és nemcsak a fiatalok, hanem gyárak, iskolák, vallási közösségek is csatlakoztak hozzá.
A kormány nemcsak erkölcsi, hanem jogi és pénzügyi keretet is adott a gyűjtéseknek. Az „Elnyomott Népek Szabadságáért Bizottság” által szervezett akciókat hivatalosan is támogatta, amint azt egy 1957. január 10-én kiadott rendelet rögzíti: „Ha a gyűjtést az Adminisztratív Tanács által közzétett »Egységes Adománygyűjtési Szabályzat« alapján végzik, akkor a kibocsátott bizonylatok mentesülnek a bélyegilleték alól”. Ez a rendelkezés világosan mutatja, hogy a magyar ügy támogatása intézményes formát is öltött, és a tajvani kormány a civil kezdeményezéseket saját eszközeivel is segítette.
A filmipar és a kultúra szerepe
A kulturális élet is részt vállalt a mozgalomban. A Kínai Köztársaság Film- és Színházi Iparági Egyesülete elhatározta, hogy mozgósítja „az egész film- és színházi szakmát, jótékonysági előadást rendezve”, hogy pénzt gyűjtsenek „a magyar szabadságharc üldözötteinek megsegítésére”.
Az eseményt 1957. szeptember 1-jén délután kettő órakor tartották a Központi Filmvállalatnál, és a China Times részletesen tudósított róla: „A fellépő sztárok mind a jelenlegi film- és színházi világ legnépszerűbb alakjai. Személyesen lépnek színpadra, hogy találkozzanak a közönséggel – ez ritka alkalom az utóbbi években.”
A szervezők célja világos volt: „Remélik, hogy a közönség minden rétege lelkesen vásárol jegyet és vesz részt az eseményen, hogy együtt támogassák ezt a nagyszabású rendezvényt, és szívből jövő segítséget nyújtsanak a magyar szabadságharc üldözötteinek” – írta a China Times, 1957. augusztus 13-án.
Ifjúsági felvonulások és nyilvános szolidaritás
A szolidaritás egyik leglátványosabb formája az ifjúsági mozgalmak szervezte felvonulások sora volt. A China Times 1957. szeptember 13-i számában arról számolt be: „Tegnap az ország különböző részein a fiatal tömegek felvonulásokat és tüntetéseket tartottak, hogy kifejezzék támogatásukat a magyar nép iránt.”
Tajpejben „mintegy nyolcszáz fiatal gyűlt össze délután három órakor a Cungsan Csarnok előtt, majd megkezdték a felvonulást”. A menet „a Kuancsien úton és a Csunghua úton haladt végig, végül az Elnöki Hivatal elé érkezett, útközben jelszavakat skandálva, hogy kifejezzék tiszteletüket a magyar nép iránt”. Hasonló akciókra került sor Kaosziungban, Tajcsungban és Csilungban is, ahol „összesen több mint ezer ember vett részt” a Csenghszin Hszinvenpao 1957. szeptember 13-i beszámolója szerint.
Ezek a megmozdulások nemcsak az együttérzés jelei voltak, hanem a tajvani fiatalok önazonosságának kifejezése is: a magyar forradalmat a saját szabadságuk szimbólumaként ünnepelték.
Magyar forradalmárok Tajvanon
A magyar ügy iránti érdeklődés nem maradt pusztán szimbolikus. Több magyar forradalmár személyesen is eljutott Tajvanra.
„Tegnap két magyar hazafi érkezett Hongkongba Európából, ahol lelkes fogadtatásban részesültek. A Nemzetközi Antikommunista Szövetség szervezésében hamarosan Tajpejbe utaznak, hogy találkozzanak a kormány képviselőivel, felkeressék az antikommunista szervezeteket, és tapasztalatot cseréljenek” – írta 1956. november 23-án a Csenghszin Hszinvenpao. A lap hozzátette: „Mindketten részt vettek a szovjet uralom elleni harcban, viszontagságos körülmények között menekültek el, és most a Szabad Kínában kívánják folytatni küzdelmüket, hogy minél több embert állítsanak az antikommunista mozgalom zászlaja alá.”
1957 nyarán újabb magyar menekültek, feltehetően „Csaba és Katalin” („沙巴和克茜”) érkeztek Tajvanra. Megérkezésükkor őket az Ázsiai Népszövetség Kínai Főegyesületének elnöke, Ku Cseng-kang, a Külügyi Bizottság vezetője, Hszie Zsen-csao, valamint a Kuo-min Tang Ifjúsági Szövetség fiataljai fogadták, ami egy 1957. augusztus 11-én videófelvételen is látható. Két nappal később a Csenghszin Hszinvenpao újra beszámolt róluk: „A Bizottság nagy szárazföldi ellenállási segélycsapata ünnepélyesen üdvözölte a két magyar antikommunista harcost.” A magyar szabadságharcosok ezután részt vettek a harmadik Veteránok Napján is, ahol hivatalos katonai fogadtatásban részesültek.
A látogatások ideológiai súlyát egy különös forrás, A magyar ellenállási forradalom feljegyzései (「匈牙利抗暴革命實錄」) című tajvani kiadás előszava is alátámasztja. A fordító, Sung Feng-en 1957 szeptemberében Tajpejben jegyezte le a következő mondatot: „Ahogy a napokban Tajvanra látogató hős, Mej Csan Sa Pa úr mondta: »Ha a különböző nemzetek ellenálló erői egyszerre, mindenütt fellángolnak, akkor a szovjet imperializmus elkerülhetetlenül összeomlik!«” A kijelentés nemcsak a magyar forradalom nemzetközi jelentőségét hangsúlyozta, hanem azt is, hogy Tajvan a globális antikommunista küzdelem élő részének tekintette magát.
Mindezek a források együtt rajzolják ki Tajvan 1956–1957-es reakcióját a magyar forradalomra. A kormány humanitárius segélyt küldött, a társadalom önkéntes mozgalmakat indított, a kulturális élet jótékonysági eseményeket szervezett, az ifjúság pedig felvonulásokon fejezte ki szolidaritását. Eközben a magyar szabadságharcosok személyesen is megjelentek Tajvanon, ahol tisztelettel és lelkesedéssel fogadták őket.
Közös sors, közös tanulságok
Tajvan és Magyarország földrajzilag messze esnek egymástól, és kulturális hátterük is különböző – mégis meglepő párhuzamok rajzolódnak ki a két nép történelmében.
Mindkettőjük sorsa évszázadokon át nagyhatalmi erőterekben formálódott: hol ütközőzónaként, hol kísérleti terepként, máskor geopolitikai tárgyként. Magyarország és Tajvan egyaránt megtapasztalta, mit jelent kényszerpályán mozogni – és azt is, hogyan lehet ezeket a kényszerpályákat a túlélés és az alkalmazkodás előnyévé formálni.
Tajvan e tapasztalatból építkezve vált néhány évtized alatt szegény, gyarmati múltú területből fejlett ipari társadalommá. Magyarország viszont 1956-ban, a harcias nyugati antikommunista szólamok ellenére, végül egyedül maradt: a geopolitikai realitások nem tették lehetővé, hogy valódi segítséget kapjon.
Nem volt határos egyetlen NATO-tagállammal sem, és nem állomásoztak amerikai csapatok a közelében – egy beavatkozás világháborúhoz vezetett volna, amit senki sem mert kockáztatni.
Tajvan ma hasonló törékeny egyensúlyban él: ha a nagyhatalmi viszonyok kedvezőtlenül alakulnak, a sziget globális konfliktus terepévé válhat, vagy rossz esetben akár magára is maradhat. Ezért létfontosságú számára – és az egész nemzetközi közösség számára is – a status quo fenntartása és a fegyveres konfrontáció elkerülése. A sziget jövőjét hosszú távon csak tárgyalásos úton lehet rendezni.
És miközben Magyarország és Tajvan története különböző irányból indul, mindkét nép számára tanulságos, hogyan lehet egy kis ország történelmi kiszolgáltatottságát saját rezilienciájának forrásává alakítani.
Felhasznált irodalom:
- Jordán Gyula: Tajvan Története (Kossuth Kiadó, 2005)
- Polonyi Péter: Mao (Pannonica Kiadó, 2000)
- Péter Vámos: Sino-Hungarian Relations and the 1956 Revolution (Woodrow Wilson International Center for Scholars, 2006)
Dr. Szél Bernadett közgazdász, szociológus, jövőkutató, korábbi országgyűlési képviselő. Jelenleg Tajpejben tartózkodik, és a Tajvani Külügyminisztérium Taiwan Fellowship programjának keretében végez kutatásokat. Kutatásainak középpontjában az autokratikus nyomás alatt álló demokráciák ellenálló képessége áll. 2024 ősze óta kapcsolódik a CEU Közpolitikai Tanszékéhez. 2025-ben a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja lett.
Rácz Gábor A Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó tanára. Tajvan-szakértő.
