A videómegosztókon elérhető koncertfelvételeken ma is jól látható a művész állandó koreográfiája: két kicsi mankójára támaszkodva lépdel a színpadon a hangszeréhez, rutinosan felmászik a mellkasáig érő zongoraszékre, gyorsan elhelyezi lábait a speciálisan magasított zongorapedálokon, majd káprázatos lazasággal és sebességgel ütni kezdi a billentyűket.
De Michel Petruccianinak nemcsak a gyermeki méreteivel, hanem folytonosan kínzó fájdalmakkal és a csontjai kivételes sérülékenységével is küzdenie kellett az élete során. A legtöbb orvos nem is jósolt neki húsz évnél többet, ő viszont eldöntötte, hogy akkor dupla fokozaton próbálja kiélvezni, amennyi jut neki: a drogokat, az alkoholt, a nőket és mindenekelőtt a zenélés élményét. Végül harminchat évet élt, és a jazztörténet amúgy is erős mezőnyében az egyik legkülönlegesebb egyéniségként emlékeznek rá.
Az apai részről olasz származású francia Michel Petrucciani zenészcsaládba született az Avignonhoz közeli Orange városában 1962-ben, apja és egyik bátyja gitáros, másik bátyja nagybőgős volt. A legkisebb fiú genetikai rendellenessége korán kiderült: az osteogenesis imperfecta, magyarul üvegcsontúság nevű állapotot a tökéletlen csontképződés okozza, amit a csontrendszer rendkívüli törékenysége jellemez. Ez azt jelenti, hogy az ebben szenvedőknek minimális erőbehatásra is eltörhet egy-egy csontjuk, extrémebb esetekben pedig a testüket tartó váz a saját súlyukat sem bírja el, holott megfelelő kezelés nélkül nem érik el egy fejlett felnőtt méreteit. Michel Petrucciani is mindössze 23 kilogrammot nyomott, 91 centiméteres magasságával pedig a Guinness Rekordok Könyvébe is bekerült: ő a világ legalacsonyabb professzionális zongoristája cím tulajdonosa.
Michel iskolába sem járhatott, a gyerekkorát lényegében a szobájában töltötte. Amikor azonban négyévesen meglátta a tévében Duke Ellingtont játszani, ő is kikönyörgött magának egy zongorát a szüleitől. Ezután napi nyolc-tíz órát gyakorolt, és bár eleinte klasszikus képzést kapott, az érdeklődése egyre inkább a jazzfelé fordult. Egy kritikus szerint tizenhárom éves korára már úgy zongorázott, „mint egy harmincnyolc éves, megfáradt fekete férfi, aki elveszett valahol egy mexikói bárban”.
Tizenöt évesen jutott el először Párizsba. Amikor az ott élő fekete trombitáslegenda, Clark Terry zongorista nélkül érkezett egy fesztiválra, egy parányi ember ajánlkozott a feladatra, amit a trombitás leginkább tréfának gondolt. Miután meghallotta Petruccianit játszani, már nem nevetett. A fiatal zongorista Párizsban is maradt, és alig tizennyolc évesen jelentette meg első albumát. Ekkor már sztárként turnézott Franciaországban és Európában, amikor pedig húszévesen az Egyesült Államokba költözött, a világ legjobb jazzmuzsikusai jártak a csodájára. Az egyszer már visszavonult, nála kétszer idősebb Charles Lloyd szaxofonost arra is rávette, hogy induljanak közös koncertkörútra. Őrült sikerük volt, és nem csak azért, mert Lloyd az ölében vitte be zenészpartnerét a New York-i városháza koncerttermének színpadára.
A kivételes zseniként emlegetett Petrucciani eközben szinte folyamatosan szenvedett. Mire elérte a felnőttkort, már több mint százszor tört el valamelyik csontja, sokáig az önálló járás is gondot okozott neki, és a pályafutása elején rendszeresen apja vagy bátyja vitte fel a színpadra. Petrucciani viszont úgy érezte, amikor jazzt játszik, megszabadul minden kötöttségétől, és a zongora mellett valóban szabadnak érezheti magát. A teste rendellenes működése egyben hozzájárult a nagyszerűségéhez is: viszonylag hosszú, mégis könnyű ujjcsontjai ugyanis olyan villámgyors technikai kivitelezést tettek lehetővé, amit a normál anatómia nem engedett meg.
Petrucciani egyszer Budapesten is adott koncertet 1994-ben Presser Gábor egynapos jazzfesztiválján, az éppen felújítás alatt álló Vígszínház átmeneti sátrában. A francia zongorista ekkor rövid interjút adott Vitray Tamásnak, ebben egyebek között arról beszélt, hogy a betegsége és furcsa fizikuma hogyan értette meg vele a faji előéletek működését. Szerinte amikor az emberek nem tudják hová tenni a kinézetét, az első reakciójuk, hogy „kicsit agresszívan tekintenek az ilyen másságra”. Ezért el kell magyarázni nekik, mert nem értik – ahogy nem értik a színes bőrűek vagy a zsidók kultúráját sem.
Bár elárasztották díjakkal, és hazájában is valóságos nemzeti hősnek tartották, 1994-ben még a Becsületrendet is megkapta, Michel Petruccianit ez egyáltalán nem hatotta meg. Úgy érezte, csak a betegsége és a várhatóan szűkre szabott élete miatt akarják kárpótolni. Ellenben ő tényleg mindent megtett azért, hogy az itt töltött rövid időt élvezze.
„Én szemtelen kölyök vagyok. A filozófiám az, hogy mindig jól akarom érezni magam, és nem hagyom, hogy ebben bármi megállítson. Ez olyan, mint autót vezetni és csak a balesetre várni. Így nem lehet autót vezetni. Ha baleset történik, akkor baleset történik, c’est la vie.”
A szerelmi életében sem nagyon óvatoskodott. Michael Radford 2011-ben megjelent, Michel Petrucciani című dokumentumfilmjében a zongorista egykori partnereit is megszólaltatta, akik a magnetikus személyiségéről és az erotikus vonzerejéről beszéltek. Petrucciani első komoly kapcsolatát a kaliforniai festőnővel, Erlinda Montañóval élte át, aki a filmben „nagyon nagylelkű szeretőként” írta le őt. Eugenia Morrisonnal már New Yorkban találkozott, nála a csábítás egészen szokatlan módszerével ért célba. Amikor egy klubban találkozott a nővel, megkérte, hogy a karjában vigye fel a lépcsőn. Eugenia a párkapcsolatára hivatkozva visszautasította, de a férfi kitartó volt, így hamarosan összeházasodtak. A zenész hamarosan újabb kalandokat keresett, a szállodai recepciós Marie-Laure Roperchtől pedig egy fia is született, aki örökölte apja degeneratív betegségét. Végül az olasz zongoristával, Gilda Buttàval kötött, néhány hónapig tartó házassága is válással végződött.
Petrucciani hedonizmusa nem állt meg a nőknél. A tudatmódosítókkal még Párizsban ismerkedett meg, imádta a pezsgőt, a harmincas éveiben pedig ráfordult a vodkára is. És mindegy volt, hogy józanul vagy részegen, jelentős magabiztossággal, humorral és sokszor alpárian magyarázott bárkinek zenéről és általában mindenről. Olykor napi tíz órát játszott és közel kétszáz koncertet adott egy évben.
Az 1999-es szilvesztert is egész éjjel tartó mulatozással töltötte New Yorkban, legyengült szervezete viszont ezután nem bírt el egy tüdőfertőzéssel, és hat nappal később, harminchat évesen meghalt. Michel Petruccianit a párizsi Père Lachaise temetőben, Chopin sírja mellé helyezték végső nyugalomra. Pedig a halála előtt még mindig figyelemre méltó ambíciói voltak. A menedzserének állítólag azt mondta: „Egyszerre legalább öt nőt akarok! És egymillió dollárt akarok keresni egyetlen este!”
(Források: Times, Guardian, Independent, Wiki)
