1946. október 16-án tíz náci vezetőt végeztek ki a nürnbergi háborús bűnösök perének végén. A vádlottak közt voltak a rendszer legfelsőbb köreihez tartozók, mint Hermann Göring, de olyanok is, akik inkább mások helyett kerültek a vádlottak padjára. A huszonegy elítéltet többek között emberiesség elleni bűncselekmények elkövetésével vádolták. Köztük volt Albert Speer, Adolf Hitler egykori bizalmasa, a náci rezsim főépítésze és haditermelési minisztere is. A harminchét évesen a kormányba került technokrata nem úgy próbálta védeni magát, mint ahogy azt sokan tették, miszerint: csak parancsot teljesített.
Speer a tárgyaláson teljesen elhatárolódott Hitlertől és minden magas rangú náci döntéshozótól, mindemellett elfogadta a kollektív felelősségről szóló vádpontokat. Végül a bíróság úgy ítélte meg, hogy nem halálbüntetést, hanem húsz év börtönbüntetést kap. Két évtizednyi spandaui raboskodás után a náci főépítész szinte új életet kezdhetett, a nyilvánosság előtt a „jó náci” szerepében tetszelgett. Ő lett a tetteit megbánó értelmiségi, aki képes volt szembenézni a múltjával.
Egyesek szerint Speer egy időben a világ legnagyobb hatalmú építésze volt, és az odáig vezető útja nem is volt annyira rögös, jó kapcsolatot alakított ki ugyanis Adolf Hitlerrel. Speer 25 évesen, 1931-ben csatlakozott a náci párthoz. Hitler benne látta meg azt az építészt, akivé ő maga sosem válhatott, így a fiatal karrierje villámgyorsan ívelt felfelé.
Speer 1970-ben csaknem másfél órás, angol nyelvű interjút adott a BBC-nek, amiben arról beszélt, hogy Hitler a történelem egyik leggonoszabb embere volt, de azt azért hozzátette, hogy a diktátornak voltak emberi vonásai is. Szerinte a háború utáni démonizálás veszélyes: ha valaha újra megjelenik egy Hitler, aki nem tajtékozva, üvöltve mondja el az üzeneteit, akkor az emberek talán nem ismerik majd fel a veszélyt. Amikor arról kérdezték, hogyan nem látta át akkoriban rezsim bűnösségét, Speer azt válaszolta: 1945-ben technokrata volt, „nem gondolkodtam általánosságban, csak a feladataimon”. A nácizmusba szerinte egész generációja belesodródott: „Hitler reményt adott egy kiábrándult nemzedéknek” – mondta.
Már 1934-ben, a hosszú kések éjszakáján is láthatta volna, hová vezet a lojalitás. Speer akkor Franz von Papen irodáját alakította át biztonsági központtá, és saját bevallása szerint látta a padlón a kegyvesztett alkancellár egyik agyonlőtt beosztottjának megszáradt vérét. „Elfordítottam a fejem, és nem gondoltam rá többé. Ha akkor csak egy kicsit is átgondolom, el kellett volna távolodnom Hitlertől, de nem így tettem” – vallotta be később.
Speer sosem valósíthatta meg legnagyobb projektjét, a teljesen újjáépített Germaniát, a jövő világfővárosát. A háború azonban mindent elsöpört: 1942-től Hitler fegyverkezési minisztereként Speer több millió kényszermunkás munkáját irányította. Többeket halálra dolgoztatott a náci hadiipar. A nürnbergi tárgyaláson Speer ügyes stratégaként elismerte a kollektív felelősségét, de a konkrét bűnöket másokra hárította. Egykori helyettese, Fritz Sauckel úgy vonult be a történelemkönyvekbe, mint „a modern idők legnagyobb rabszolgatartója”. Sauckelt felakasztották, Speerből viszont bűnbánó náci lett.
1966-ban, húsz év után szabadult Spandau börtönéből, és rögtön a világsajtó sztárja lett. 1969-es önéletrajza, az Inside the Third Reich bestseller lett, Speer pedig ügyesen építette új imázsát: a megbánó értelmiségiét, aki képes volt szembenézni a múlttal. Sok mindenben minden bizonnyal igazat mondott, lehet, hogy tényleg megbánta a tetteit, de még a szabadulása után is fontos kérdés volt, hogy tudott-e a zsidó népirtásról. A történészek szerint kizárt, hogy ne tudott volna róla: Erich Goldhagen, a Harvard professzora már 1971-ben kikutatta, hogy Speer 1943-ban részt vett egy értekezleten, amelyen Heinrich Himmler, az SS vezetője nyíltan beszélt a zsidóság megsemmisítéséről.
1981-ben Speer újabb interjút adott volna a BBC-nek, de erre már nem került sor. Épp A rabszolgaállam című könyvét népszerűsítette Londonban, amikor 76 évesen végül utolérte a halál. Később az is kiderült, hogy Speer kettős életet élt: volt egy titkos londoni szeretője, akiről sem a felesége, sem a gyerekei nem tudtak. Speer „ezer évre tervezett” épületeit a háború után többnyire elpusztították. Nürnbergben az egyik befejezetlen gyűlésház ma kiállításnak ad otthont, amely a náci propaganda gépezetének működését mutatja be.
