1942. november 28. az első hálaadási hétvégére esett azóta, hogy az Egyesült Államok 1941 decemberében belépett a második világháborúba. A Boston College magánegyetem focicsapata aznap csúnyán kikapott a Holy Cross csapatától, a csalódott játékosok ezért lemondták a környék egyik legnépszerűbb klubjába, a Cocoanut Grove-ba tervezett ünneplést, és a klub törzsvendége, Maurice Tobin polgármester is változtatott a tervein. És milyen jól tették.
Azon a szombat estén így is a maximálisan megengedett 460 fő több mint kétszerese, körülbelül ezer ember múlatta az időt a Grove-ban – a nap azonban nem extrém bevétellel, hanem a történelem leghalálosabb klubtüzével zárult.
Égő pálmák és kókuszdiók
A Cocoanut Grove még 1927-ben, a szesztilalom idején nyílt meg Boston Bay Village nevet viselő negyedében. A helyet két zenekarvezető, Mickey Alpert és Jacques Renard indította be, majd fokozatosan a helyi maffia vette át az irányítást. Az étterem alatti szinten ekkoriban kezdtek „speakesyt”, vagyis titkos zugkocsmát is működtetni. 1931-től Charles „King” Solomon orosz származású maffiafőnök volt a klub tulajdonosa, majd – miután két évvel később lelőtték egy New York-i klub mosdójában – ügyvédjére, a bostoni polgármesterrel is baráti viszonyt ápoló Barney Welanskyra szállt a bolt.
Welansky szorosan fogta a gyeplőt. Éhbérért tinédzsereket vett fel pincérsegédnek, és hogy senki ne tudjon kislisszolni fizetés nélkül, az utasítására több kijáratot lefüggönyöztek, az egyik vészkijáratot pedig egyenesen befalazták.
A klub az évek alatt zegzugos szórakozókomplexummá és az egyik legnépszerűbb bostoni szórakozóhellyé nőtte ki magát: az alagsori, meghittebb Melody Lounge-ban működött a bár, a földszinten az étterem és a tánctér. Műbőr, rattan- és bambuszborítás a falakon, nehéz függönyök, baldachinok, pálmafaszerű tartóoszlopok, kókuszdióra hajazó lámpák – körülbelül így jellemezhető a hely enteriőrje a fennmaradt fotók alapján.
A hivatalos jelentés szerint a tűz azon a novemberi estén 22 óra 15 perc körül kezdődött a Melody Lounge-ban. A közönséget a forgószínpadon előadó zongorista-énekesnő, Goody Goodelle szórakoztatta. Egy 16 éves pincérsegéd éppen azon ügyködött, hogy visszacsavarja az egyik asztal feletti égőt, amit egy vendég korábban kicsavart – feltehetően azért, hogy a sötét sarokban még meghittebb hangulatban csókolózhasson a barátnőjével.
A későbbi beszámolók alapján a fiú felállt egy székre, hogy elérje a lámpát, de mivel a sötét sarokban nem látta jól az izzót, meggyújtott egy gyufát. Becsavarta az izzót, eloltotta a gyufát. Ekkor azonban már késő volt, ez a pár másodperc is elég volt, hogy – a szemtanúk leírása alapján – lángra kapjon a könnyen égő, mennyezettről lelógó dekoráció. A hivatalos jelentés mégsem Stanley Tomaszewszkit nevezte meg a tűz okozójaként, a hatóságok ismeretlen eredetűként könyvelték el a tüzet.
A pincérek gyorsan kapcsoltak, és igyekeztek megfékezni a tüzet, a lángok azonban villámgyorsan terjedtek a mennyezetet díszítő pálmafaleveleken és a falat borító függönyökön, majd az álmennyezetre és a lépcsőn keresztül a földszintre is elértek. Öt percen belül a füst és a lángok az egész klub területét beterítették. Mint később kiderült, a tűz terjedését az is gyorsíthatta, hogy ekkoriban a háborús hiány miatt freon helyett gyúlékony metil-kloridot használtak hűtőközegként a légkondicionálókban.
A vendégek pánikszerűen menekülni próbáltak, a lángok azonban gyorsabbak voltak – arról nem is beszélve, hogy a közel ezer emberre mindössze egy vészkijárat jutott, a többi vagy nem működött, vagy el volt rejtve a vendégek elől. Egyesek az alkalmazottakat követve ezeken a hátsó kijáratokon tudtak megmenekülni, de voltak olyanok is, akik az alagsorban található hűtőszekrényekben bújtak el a tűz elől. A legtöbben így is a főbejáraton próbáltak kijutni, ez azonban forgóajtó volt, ami a pánikba esett, odatoluló embertömeg miatt használhatatlanná vált. A tűzoltóság későbbi jelentése azt is megállapította, hogy ha legalább befelé helyett kifelé nyíló ajtók lettek volna, közel háromszáz ember megmenekülhetett volna.
„Hirtelen az összes fény kialudt. Teljes sötétség. Sűrű füstfelhő ért el bennünket, az emberek sikítoztak. Mivel teljes volt a sötétség, csak kiáltozást lehetett hallani, asztalborogatást, tányércsörömpölést. Totális pánik volt. Olyan fojtogató volt ez a füst, hogy tudtam: most azonnal kell kijutni, vagy sosem fogunk kijutni” – emlékezett vissza az egyik túlélő a tragédia 65. évfordulóján. Saul Davis akkori feleségével és barátaival vacsorázott a Grove éttermében, amikor kitört a tűz. A férfi és a felesége végül a konyha ablakán keresztül mászott ki – így menekült meg egyébként a pár perccel azelőtt még színpadon álló Goody Goodelle és több alkalmazott is.
Holttestek, kezükben pohárral
Egy véletlen folytán a tűzoltókat azon az estén 22 óra körül épp a klubtól három háztömbnyire hívták ki egy égő autóhoz, a tűzoltók az oltás közben vették észre a Grove-ból áradó sűrű füstfelhőt. A helyszínre sietve apokaliptikus jelenetek fogadták őket. A közeli kocsmákból ott termett tengerészek és katonák próbáltak segíteni a menekülőknek, a bejáratnál, illetve az épületen belül így is halmokban álltak a testek.
A kiérkező tűzoltók pár perc alatt eloltották a tüzet, de ez a vendégek közel felének már késő volt. A tűz gyors terjedése és a mérgező füst miatt sokaknak esélyük sem volt kijutni,
a vendégek egy részét olyan gyorsan érte el a tűz, hogy holttestüket ülve, pohármaradványokkal a kezükben találták meg a tűzoltók a romok eltakarításakor.
Látva a helyzet súlyosságát, a haditengerészetet, a hadsereget és a Nemzeti Gárdát is riasztották a helyszínre. A sérültek szállítására újságszállító kisteherautókat és taxikat is használtak. A legtöbb sérültet a bostoni kórházba szállították: ott egy óra alatt háromszáz sérültet fogadtak – ez durvább arány, mint amit a London elleni, Blitz néven emlegetett 1940–41-es náci bombázás idején tapasztaltak a kórházak.
A tűz idején a klubtulajdonos Barney Welanskyt a szintén Bostonban lévő Massachusettsi Általános Kórházban (MGH) ápolták, másfél héttel korábban ugyanis szívrohama volt – így miközben a kórház előcsarnokát ellepték a klubjában megsérült, ápolásra szoruló vendégek, Welansky egy emeleti kórteremben pihent az ágyában. Itt kezelték a westernszínész Buck Jonest is, ő végül két nappal később belehalt a tűzben szerzett sérüléseibe.
A katasztrófa volumene arra is ösztönözte az orvosokat, hogy új módszereket próbáljanak ki az égési sérülések kezelésére – a massachusettsi kórházban használtak például először penicillint, hogy kezeljék az égési sérülések szövődményeként fellépő fertőzéseket. Ennek ellenére a kórházba szállított összesen 444 sérültből végül csak 130 élte túl a történteket, sokan már a kórházba szállításuk közben meghaltak.
A hivatalos adatok szerint összesen 492 halálos áldozata és további 166 sérültje volt a Cocoanut Grove-ban történteknek.
Később az is kiderült, hogy sok áldozat tüdőödémában halt meg: ezt a mérgező füst, illetve azok a gázok okozták, amelyek a berendezések égésekor jutottak a levegőbe.
A legsúlyosabb égési sérüléseket szerző túlélőként Clifford Johnsont tartották számon. A parti őrség tagjaként szolgáló Johnson legalább négyszer ment vissza a lángoló épületbe, hogy megkeresse párját, aki közben egyébként már kijutott. A férfi testének 55 százalékán súlyos, harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. 21 hónap kórházi tartózkodás és több száz műtét után feleségül vette az ápolónőt, aki gondját viselte. Tragikus módon Johnson végül tizennégy évvel később, egy autóbalesetben halálra égett.
A halmokban álló holttestek miatt a klub melletti garázsban egy ideiglenes halottasházat is kialakítottak, itt próbálták azonosítani az áldozatokat. Ez a nőknél nehezebb volt, ők ugyanis jellemzően táskájukban tartották az okmányaikat, ezek viszont a nagy zűrzavarban elkavarodtak mellőlük.
A tragikus eset után több nyomozás is indult. A legtöbb tanú szerint a 16 éves Tomaszewszki volt a felelős a tűzért, mások szerint elektromos hiba okozhatta. Az ügyben végül csak a klub tulajdonosát ítélték el emberölés vádjában. Welansky 12-től 15 évig terjedő börtönt kapott, de előrehaladott rákja miatt végül 3,5 év letöltése után kegyelmet kapott az akkorra már kormányzóvá avanzsált korábbi polgármestertől, Maurice Tobintól. Welansky szabadulása után pár hónappal, ötvenéves korában halt meg.
A klubban történtekből tanulva Bostonban megváltoztatták az építési szabályzatot: egy időre például betiltották a forgóajtókat, illetve kötelezővé tették a kifelé nyíló és egyértelműen jelzett vészkijáratokat. A tragédia mélyen beleivódott a társadalomba, akkoriban gyakorlatilag nem élt olyan ember Bostonban vagy a környékén, akit akár ismerősön, akár rokonon keresztül nem érintett az eset. Az 1942. november 28-án történt tüzet a mai napig a leghalálosabb szórakozóhelyi tűzként tartják számon.
(Források: Boston Fire Historical Society, Wikipedia)
