Az alaszkai és a kaliforniai aranyláz talán a leghíresebb az amerikai ásványkincs-kiaknázási történetekből, de Amerika-szerte megszámlálhatatlan elhagyatott bánya és szellemváros tanúsítja, hogy máshol is javában zajlott az értékes ércek és más természeti kincsek utáni vadászat.
A YouTube-on az egyik kedvenc műfajom, amikor emberek korábbi bányákat, szellemvárosokat vagy azok maradványait mutatják be, szó szerint a semmi közepén. Van, hogy órákig mennek autóval a hegyekben, aztán jön még egy kiadós túra, és egy hegyoldalban egy valódi város maradványai bukkannak elő. Néhány helyen még a fából épült házak is állnak, máshol csak az alapok, esetleg egy kőből felhúzott kémény vagy más kőépítmény, illetve a bányászati tevékenység után hátramaradt eszközök és meddőhányók mutatják, hogy valaha ott kemény, de nyüzsgő élet zajlott.
Sok helyen vagy le vannak zárva a bánya járatai, vagy már meg sem lehet találni azokat, Kelet-Utah-ban viszont nem ez a helyzet, sőt: műholdképről is simán kivehető, óriási barázdák nyúlnak délkelet–északnyugati irányban a tájon, hegygerinceket keresztülvágva. A nyílegyenes, helyenként több kilométer hosszan nyúló, akár öt–hét méter széles és több száz méter mély árkok egészen furcsa látványt nyújtanak, ráadásul igen veszélyesek is, részben ugyanis be vannak fedve ősrégi pallókkal, amik bármikor be tudnak szakadni az ember alatt.
A furcsa árkok természetesen bányászati munka maradványai, de nem akármit bányásztak itt, hanem egy viszonylag ritka és kevéssé ismert, szilárd formájú természetes bitument, gilsonitot termeltek ki a földből. Sőt igazából a mai napig termelnek, de ma már nem a felszínről indított árkokat hagynak maguk után, hanem klasszikus, föld alatti tárnákban érik el az aszfaltitok közé tartozó, de más típusoknál ritkább előfordulású szénhidrogént.
A gilsonit, ami már az őslakosok által is ismert volt, egyébként egy Samuel H. Gilson nevű férfiról kapta a nevét, aki a United States Marshals Service nevű szövetségi rendvédelmi szervnél szolgált, és jelentős potenciált látott a megkeményedett kátrányra hasonlító anyagban.
Az őslakosok eredetileg a kovácsműhelyekben használható, a kőszenet helyettesítő fűtőanyagként ajánlották a földfelszínhez elég közel is megtalálható anyagot, ám mivel a direkt égetése elég veszélyes, később más felhasználási módokat kerestek a Utah állambeli Uinta-medencében nagy mennyiségben fellelhető szénhidrogénnek. Amikor kiderült, hogy másra is lehet használni, és még gazdaságos is kitermelni, az amerikai kongresszus úgy döntött, hogy egy 28 négyzetkilométeres területet kiszakít a helyi őslakosoknak adott rezervátumból, hogy legálisan is megindulhasson a bányászat.
Gilson bányavállalata eleinte festékhez, söröshordók kibéleléséhez biztosította alapanyagként a gilsonitot, de később a Ford T-modellhez használt lakk nélkülözhetetlen alapanyaga is lett. Jelenleg az olaj- és gázkitermeléseknél is hasznosítják, apróra tört gilsonittal dúsítják fel azt az iszapot, amivel stabilizálni tudják a fúrólyukakat, hiszen a fúrás közben megolvadó szénhidrogén betömi a föld apró repedéseit. Emellett összesen nagyjából 160 felhasználási módja van, főként festék és tinta gyártásához, illetve aszfaltozáshoz is használják, de egyértelműen a fosszilis energiahordozók kitermelése miatt éri meg még nagy mennyiségben kitermelni.
Ez a kitermelés Utah-ban azért indult el elég korán, már az 1800-as évek második felében, mert a földfelszínhez nagyon közel találhatók a gilsonittelérek, amik ráadásul bizonyos esetekben két-három kilométer hosszan nyúlnak el, szinte teljesen függőlegesek, és helyenként akár a hat-hét méter szélességet is elérik.
Az itteni gilsonit tulajdonképpen a környékbeli olajpalaréteg létrejöttének mellékterméke. A 36-57 millió évvel ezelőtt végbement folyamatok közben a Uinta-medence mélyén uralkodó nagy nyomás miatt rengeteg forró víz préselődött ki az olajpalából, ez hozott létre hidraulikus repedéseket a környező kőzetrétegekben, majd az akkor még folyékony gilsonit ezeket a repedéseket nyitotta meg, töltötte ki a réseket, majd szilárdult meg. A későbbi tektonikus mozgások pedig addig forgatták a rétegeket, hogy azok 90 fokot elfordulva függőleges telérek formájában váltak elérhetővé.
1860-tól kezdve ezt kezdték bányászni a felszínről indulva, ásókkal, csákányokkal, és addig haladtak, amíg a telér tartott, helyenként 600 méternél is nagyobb árkot létrehozva. A beomlások ellen hatalmas gerendákat ékeltek a két fal közé, majd pallóval borították a vájatokat, de az időjárás később kikezdte a faanyagot, így balesetveszélyessé vált a környék, ahol összesen több mint 38 kilométernyi árkot bányásztak így ki.
Jelenleg a utah-i Bonanza környékén zajlik a legnagyobb méretű kitermelés, bár az egyik legnagyobb szereplő, az American Gilsonite Company 2016-ban csődöt jelentett, ami után egy nagyobb, sok millió dolláros mentőcsomagnak köszönhetően, 2017-ben, csökkentett kapacitás mellett kezdte meg újra a termelést.
