A 20. század elején, amikor a repülés még életveszélyes kísérletnek számított, egy brit pilóta és fotós, Alfred Buckham olyan képeket készített, amilyeneket addig még senki. A levegőből fotózott, miközben gyakran szó szerint a gépből kilógva, a halált kockáztatva örökítette meg a városokat és a tájakat. Buckham a brit Királyi Haditengerészet Légi Szolgálatának pilótájaként szolgált az első világháborúban. Kilenc repülőbalesetet élt túl, az utolsó maradandó sérüléssel járt: a hangszálait eltávolították, és élete hátralévő részében csak suttogni tudott. A levegő iránti szenvedélye azonban erősebb volt a fájdalomnál, tovább repült és tovább fotózott.
„Mindig állva exponálok, a jobb lábamat odakötöm az üléshez, hogy szabadon mozoghassak” – írta 1927-ben a Camera című magazinban. Buckham szerint 60 és 80 mérföld/óra (100–130 kilométer/óra) közötti sebességnél lehetett a legjobb képeket készíteni. Biztonsági övet szinte soha nem használt, mivel úgy gondolta, nem olyan könnyű kiesni egy repülőből, hacsak nem akarja az ember. Buckham fotózta az Empire State Buildinget és a riói Megváltó Krisztus-szobrot is, mindkettőt a Fortune magazin megbízásából 1931-ben, rekordhosszúságú repülései során.
Skóciában állomásozva készítette legismertebb képét, az Edinburgh című felvételt (1920 körül), amelyen a vár a ködbe burkolózó város fölé tornyosul. Azt gondolhatnánk, hogy egy olyan fotós, aki derékig kihajol egy gépből, csak hogy elkészítsen egy felvételt, megrögzött dokumentarista, de ez koránt sincs így: az említett kompozíció különlegessége, hogy három üveglemezből álló montázs, Buckham ugyanis a korszak újdonságának számító film helyett továbbra is az üvegnegatívokra esküdött.
A fotós olyan formátumot használt, amely az akkori korai technológiát ötvözte úttörő kompozit technikákkal: elsősorban nagy (10 × 12,5 centiméteres) üvegnegatívokat alkalmazott, amelyeket később a sötétkamrában kombinált, hogy egyetlen végső nyomatot hozzon létre. Gondosan egymásra rétegezett több negatívot, hogy légköri hatásokat érjen el, gyakran olyan drámai égboltfelvételeket is beépítve, amelyeket külön készített. Több mint kétezer felhőfotót tartalmazó, úgynevezett felhőkönyvtárából válogatott, hogy a tájhoz illő eget illeszthessen minden fotóhoz.
Buckham tehát nem dokumentált, hanem művészként alkotott. A kedvenc festője J. M. W. Turner volt, az ő hatása a képein is megjelenik: fekete vízfestékkel emelte ki az épületeket, vagy megfordította a képeket, ha úgy érezte, a tükörkép szebb. A tónusokat kézzel módosította, a felhőket kvázi festette, a fényt pedig akvarellel erősítette, olyan volt, mintha szerkesztőprogramot használt volna.
A veszélyes repülések során gyakran került életveszélybe, egy alkalommal villámcsapás érte a gépét, máskor egy kitörő vulkán fölött lebegett kénfüstben, és előfordult, hogy hatezer méteren, gyakorlatilag oxigénhiányos állapotban fotózott az Andok fölött. Ekkoriban már külön pilótával repült, előre odakészítve neki egy cetlit, hogy mit csináljon, ha ő elájul.
A háború, a zuhanások, a súlyos sérülések ellenére Buckham sosem vesztette el a derűjét, egy 1930-as interjúban például így fogalmazott: „Az ilyen kellemetlen körülmények többnyire feledésbe merülnek, vagy csak még ízesebbé teszik az emlékezést. Ó, micsoda vakmerő ördög volt az ember akkoriban!”
