Több olyan történet ismert, amelyik még évekkel a második világháború hivatalos lezárása után harcoló japán alakulatokról szól, de az európai hadszíntéren sem mindenki értesült arról rögtön, hogy vége a háborúnak. Egy magukra hagyott náci meteorológiai kutatóállomás tagjai csak négy hónappal a német kapituláció után, 1945. szeptember 4-én adták meg magukat a Spitzbergákon.
A meteorológiai előrejelzések a hadászat szempontjából is mindig létfontosságúak voltak, az időjárás hatással lehetett egy csata végkimenetelére, de egy légi felderítés vagy egy bombázás pontosságára is. A harcoló alakulatok mellett a második világháborúban mind a szövetségesek, mind a nácik mozgattak olyan, tudósokból álló csapatokat, amelyeket különböző kutatóállomásokon szórtak szét.
A mindentől messze lévő, az északi sarkkörön túl lévő Spitzbergák (Svalbard) szigetcsoporton elhelyezett meteorológiai állomások az észak-atlanti térség és a kontinentális Európa időjárásához tudtak adatokat szolgáltatni. A németek 1940-ben, Norvégia elfoglalása után vették át az irányítást a norvég fennhatóságú Spitzbergák meteorológiai állomásai felett, de újakat is létrehoztak. Ezeket nem sokáig tudták működtetni, mert 1941 júliusában angol és kanadai katonai egységek megsemmisítették a műszereiket, és lerombolták az állomásokat.
Sziszifuszi küzdelem kezdődött, a nácik újra és újra létrehoztak meteorológiai bázisokat, de azokat rendre elfoglalták tőlük szövetséges csapatok. Egy 1941 októberében megépített állomás tagjait egy hónappal később egy brit hadihajó űzte el, míg a Ny-Ålesundban megépített bázist egy év működés után ürítették ki a németek. A haditengerészet 1942-ben és 1943-ban is próbálkozott meteorológiai bázisok létrehozásával, de ezek is rövid életűek voltak, nem tudtak folyamatosan utánpótlást biztosítani nekik, és az egyik csapatot norvég egységek támadták meg, majd szorították ki.
A németek az utolsó meteorológiai állomásukat a Spitzbergák legtávolabbi és legészakibb főszigetén, a Nordaustlandeten építették fel egy jégmentesnek tűnő területen 1944 szeptemberében. A tizenegy fős legénységet és a szükséges felszerelést egy tengeralattjáró és egy szállítóhajó rakta partra, majd azok gyorsan eltűntek, mielőtt a szövetségesek felfedezhették volna a mozgásukat. A hajók nyersolajat, kerozint és benzint, hét tonna szenet, építőanyagokat, rádióberendezéseket, robbanóanyagokat, fegyvereket, lőszereket és 1200 láda élelmiszert szállítottak.
„Az 5. számú láda, amely kisebb méretű, a havi bőséges alkoholadagokat tartalmazza: három liter francia vörösbort, másfél liter konyakot, egy liter gint, háromnegyed liter likőrt” – írta a naplójában a csapatot vezető geográfus, Wilhelm Dege.
A csapat tagjai felállították a műszereiket, majd összeácsolták a fapanelekből álló kunyhójukat, amelyeket fehér hálóval álcáztak, és az épületek közelébe aknákat is telepítettek. Az állomás a Haudegen kódnevet kapta Dege után, és 1944 decemberében kezdett működni. Dege jól ismerte a szigetet, az 1930-as években több expedíciót is vezetett a Spitzbergákon, és norvégul is megtanult közben, túlélési képességeit pedig akkor bizonyította, amikor a német hadsereg megszállta Norvégiát.
A Spitzbergák kemény körülményeihez lelkileg és testileg is fel kellett készülni, az állandó fagy és sötétség mindenkit próbára tett, és jegesmedve-támadások is bármikor előfordulhattak, ezért mindig puskával hagyták el a tábort a katonák. Azért, hogy mindennel megbirkózzanak és életben maradjanak, 1943-ban alapos képzést kaptak a cseh–lengyel határvidéken húzódó Óriás-hegység titkos táborában. Ott megtanultak síelni, sziklát mászni, jégkunyhót építeni, sütni, főzni, fogat húzni, lőtt sebet ellátni, fagyott végtagot amputálni. A hatvanfős csapatból végül tíz rádióst választottak ki a titkos küldetésre.
A méréseik alapján napi ötször küldtek titkosított jelentést a németek tromsøi haditengerészeti parancsnokságának. A kutatók heti egyszer egy hidrogénnel töltött meteorológiai ballont is feleresztettek nyolcezer méteres magasságba, hogy az atmoszféra felsőbb rétegéből is legyenek adataik.
A meteorológiai mérések mellett a sziget felfedezése és az élelemszerzés tette ki az ott állomásozók mindennapjait, jegesmedvéket, fókákat, vízi madarakat, rénszarvast ejtettek el rendszeresen. Jutott idő a kikapcsolódásra is, a kutatók szaunát is építettek maguknak, de saját zenekaruk is volt. A tudományos képzést sem hanyagolták el, Dege rendszeresen előadást tartott társainak földrajzból, filozófiából és matematikából.
Egy dolog hiányzott azért az idillhez. „Felejthetetlen élmény, mindenünk megvolt, a sört kivéve” – nyilatkozta később Siegfried Czapka, aki 18 évesen került be a csapatba.
A háborúról az állomás lakói csak hírből hallottak, de ahogy közeledni látszott a német kapituláció, 1945 áprilisának végén a Luftwaffénál felmerült, hogy evakuálni kellene a csoportot. Rádión érdeklődtek is, hogy le tud-e szállni egy repülőgép, majd Dege csapata egy alkalmi leszállópályát is épített, de sosem hallották egyetlen repülő zúgását sem.
A tromsøi parancsnokság 1945. május 8-án közölte velük, hogy Németország megadta magát, és vége van a háborúnak. Az állomás legénysége azt a parancsot kapta, hogy ártalmatlanítsák a robbanóanyagokat, semmisítsék meg a titkos dokumentumokat, és ezután kódolatlan időjárás-jelentéseket küldjenek. A német bázis így bekapcsolódott a Meteorológiai Világszervezet hálózatába, és még az egykori szövetségesek is megbízhatónak jelölték az XO2-ként emlegetett állomást.
A rádió a parancs után elhallgatott, a bázison lévők nem tudtak kapcsolatba kerülni a német haditengerészettel, így fogalmuk sem volt róla, hogyan juthatnak majd haza. Két évre még volt elegendő élelmük, de nem akartak olyan hosszan ott időzni, és az sem tűnt biztonságosnak, hogy a jégmezőn át gyalogosan induljanak útnak. Ezt belátva, a szövetségesek által használt rádióhullámhosszokon kezdték a koordinátáikat sugározni. Tudták, hogy ha értük jönnek, akkor hadifogságba esnek, de Dege azzal nyugtatta társait, hogy elkerülhetik a súlyos büntetést, mert egy meteorológiai bázis legénységét nem fogják háborús bűnösnek tekinteni. A rádiójelekre sokáig sem hajó, sem repülőgép nem jelent meg. A csapat jobbára pingpongozással múlatta az időt, míg szét nem tört az utolsó labdájuk is.
Végül augusztus végén a norvég hatóságok fogták a rádiójelet, és szeptember elején fel is tűnt a meteorológiai állomás közelében egy bálnavadászhajó, amelyet a norvég haditengerészet küldött oda. A németek kitörő örömmel fogadták a megmentőiket, majd közös baráti lakomát csaptak. Ekkor, szeptember 5-én adták meg magukat hivatalosan a német kutatók azzal a gesztussal, hogy parancsnokuk átadta szolgálati fegyverét a norvég kapitánynak. Ők voltak az utolsó német egység, amelyik megadta magát a második világháborúban. Mielőtt felszálltak volna a hajóra, a bázisukat megpakolták élelmiszerrel, mondván, jól jöhet még az arra vetődő hajótörötteknek, majd elbarikádozták a kunyhót.
A tizenegy németet Tromsøbe szállították, ahol három hónapig hadifoglyok voltak, csak 1945 decemberében térhettek haza az addigra már két részre osztott Németországba, ki keletre, ki nyugatra. Ezután hiába is próbáltak találkozni egymással, a politika megfosztotta őket ettől a lehetőségtől.
Hatvan évvel később az állomás két, még életben lévő egykori tagja visszatért a bázisuk színhelyére. A kunyhó már nem volt érintetlen, látszott, hogy emberek és állatok is fosztogatták, de a romjait igyekeznek megőrizni az utókornak, 2010 óta védelem alá helyezték, és tilos a belépés.
(Felhasznált források: Leibnitz Institute | Traces of War)
