„Megkezdődött a pisai ferde torony megmentéséért elindított harc és a fasiszta Itália, amely nemcsak a jövő generációk sorsát viseli szívén, hanem megbecsüli a múlt nagyszerű emlékét is, négymillió lírát utalt ki csak a munka megkezdésére – írta a Magyar Hírlap 1933 szeptemberében, és pár bekezdéssel később részletezte is a toronymentő módszert: – …ma már folyik a legnagyszerűbb építészeti műtét: cement és vasbeton injekciókkal erősítik meg a ferdetorony alapzatát és a talált cementtel teszik szilárdabbá az egész csodatorony körül.”
A pisai ferde toronyhoz többször is hozzányúltak az olaszok az évszázadok során, és ilyenkor általában meg akarták akadályozni a torony további dőlését. Benito Mussolini azonban többet akart: a Duce szerint a torony ferdesége szégyent hozott Olaszországra, ezért ki akarta egyenesíttetni az építményt, azaz teljesen függőleges helyzetbe billenteni. Az nem zavarta a fasiszta vezetőt, hogy a torony sosem volt ilyen állapotban, és az sem, hogy ha sikerült volna a művelet, akkor sem állt volna tökéletesen függőlegesen.
Pisában 1173. augusztus 9-én rakták le a híres torony alapkövét. A település akkortájt nagy jólétben élt, és a városvezetést vélhetően kérkedés is fűtötte, amikor elhatározták, hogy a pisai dóm mellé különálló harangtornyot építenek carrarai fehér márványból. Azt, hogy kik voltak a torony eredeti tervezői, ma már nem tudni biztosan; a legerősebb jelölt egy akkortájt sokat foglalkoztatott szobrász, Bonanno Pisano, de az is könnyen lehet, hogy egy Diotisalvi nevű építész álmodta meg az épületet, esetleg egy másik művész, Gerardo di Gerardo. És persze az is lehet, hogy közülük többen is együtt dolgoztak a tornyon.
Akárki alkotta is az első terveket, úgy képzelte, hogy az épület függőlegesen áll majd, mint a cövek. Nem így lett, ráadásul közel kétszáz év kellett a torony befejezéséhez. Az első építkezési szakasz 12 évig tartott, ezalatt elkészültek az alapok és az első három emelet. A torony 1178-ban már dőlni kezdett, aminek az oka részben a gyenge alapozás volt, továbbá a süppedős, agyagos talaj, ami a városban addigra már több épületet elferdített kisebb-nagyobb mértékben. A torony esetében a süllyedés olyan jelentős, eredménye pedig olyan látványos volt, hogy a ferde harangtoronynak már a 14. században a csodájára jártak, pedig az ekkor még csak 1,6 fokos szögben tért el a függőleges pozíciótól.
Az első építkezésnek az vetett véget, hogy Pisa háborúskodni kezdett a környékbeli városállamokkal, és majdnem száz évig senki egy téglát sem tett hozzá a toronyhoz. 1272-ben aztán folytatódott az építkezés, és ezúttal biztosan tudjuk, hogy Giovanni di Simeone volt a munkálatok irányítója. Az építész figyelembe vette a torony dőlésszögét, és igyekezett ellensúlyozni azt: a dőlés oldalán magasabbra, az ellenkező oldalon alacsonyabbra építtette az új emeleteket. Ennek következményeként a torony ma akkor is ferde lenne, ha sikerülne függőleges helyzetbe hozni, mert akkor a felső emeletek dőlnének enyhén a másik irányba. Di Simeone négy szintet húzott fel, de Pisa háborúi ezalatt is zajlottak, és 1284-ben újra le kellett állítani az építkezést. A tornyot végül csak 1372-ben fejezték be, amikor az utolsó, legfelső szint is elkészült, aztán a torony sorra megkapta a harangjait is (ez sem ment gyorsan, az utolsót 1655-ben szerelték a helyére).
Az 56 méter magas torony több mint hatszáz évig dacolt a gravitációval, az olaszok pedig kétszer is csak rontottak a helyzetén. Először 1838-ban, amikor egy Alessandro Gherardesca nevű építész úgy gondolta, hogy érdemes lenne kiásni a torony alsó szintjét, ami addigra már részben a föld alá került. Miután megtisztították a földszintet, pompás dekorációk váltak újra láthatóvá, viszont a torony még tovább dőlt, ekkoriban már 5 fok körüli szögben.
A második esetet pedig már említettük: Mussolini 1933-ban elrendelte a torony kiegyenesítését. A diktátor által támogatott tervnek megfelelően olasz mérnökök 361 lyukat fúrtak a torony talapzatába, és körülbelül 90 köbméter betont fecskendeztek be az üregekbe. Az elképzelés szerint a beinjektált beton felhúzta volna a tornyot függőleges állapotba, ehelyett azonban tovább húzta lefelé az építményt. A torony még jobban megdőlt, Mussolini pedig a későbbiekben nem foglalkozott vele tovább, mert lekötötte a küszöbönálló második világháború.
A háború után már félő volt, hogy Pisa híres tornya egyszer csak végleg eldől, ezért a hatvanas években az olasz kormány komoly mentőexpedíciót szervezett. Egy nemzetközi kutatócsoport bő húsz évig csak mért és tanakodott, hogy miként lehetne stabilizálni a tornyot. Az előkészítő munka eredményeként 1990-ben egy 30 millió euró értékű projekt keretében nekiálltak az ekkor már 5,5 fokos dőlésszögű torony restaurálásának. Leszerelték a harangokat, hogy tehermentesítsék az építményt, majd acélkábelekkel rögzítették a tornyot, a dőlés ellentétes oldalán pedig 670 tonnányi ólomöntvényt helyeztek el a föld alá. Ezután az altalajból kiszívták a vizet, és szilárd anyaggal helyettesítették. A munkálatok több mint egy évtizedig tartottak, csak 2001 végén nyitották meg újra a tornyot a turistáknak, akkorra sikerült a dőlésszöget 3,9 fokra mérsékelni. A projekt sikerét értékelő nyilatkozatok szerint az építmény még legalább háromszáz évig stabil marad.
Bár Pisa mint hatalmi központ a középkor óta sokat veszített jelentőségéből, a város ma is népszerű turistahelyszín, elsősorban a torony miatt. Fel is lehet menni az épület tetejére, de a nagy érdeklődés okán szezonban érdemes előre jegyet váltani. A fehér márványtorony odafent és lentről nézve is lenyűgöző látvány még ma is, akkor is, ha Mussolininak nem tetszene a ferdeségével (ugyanakkor a Duce bizonyára csodálkozna a számára ismerős karmozdulatokon, miközben a turisták a „megtámasztom a tornyot” témájú fotóikat készítik).
