Cleve Cartmill ismerte személyesen Robert Heinleint és Isaac Asimovot, több novellát is publikált a negyvenes évektől kezdve különböző tudományos-fantasztikus lapokban, de mégsem az írói munkássága az, ami miatt a mai napig fennmaradt a neve. Pontosabban az írói munkássága miatt, de nem úgy, ahogy gondolnánk: 1944-ben ugyanis az egyik novellája felkeltette az amerikai kémelhárítás figyelmét azzal, hogy mintha az éppen teljes titokban zajló Manhattan-terv leírásaiból ollózott volna ki nagyon is lényegbevágó részleteket kadmiumborításról, az uránizotópok elválasztási nehézségeiről, és általában arról, hogy az amerikai közvélemény előtt még nem is létező bombát be kell-e vetni háborús helyzetben.
A wisconsini születésű Cartmill a gyermekbénulása miatt nem vonulhatott be katonai szolgálatra, amikor az Egyesült Államok beszállt a második világháborúba. Ez pont kapóra jött John Campbellnek, az Astounding Science Fiction című tudományos-fantasztikus fikciót és mindenféle technikai cikkeket megjelentető lap főszerkesztőjének, akinek a legtöbb írója elment a világ másik felére a hadsereggel. Cartmill főleg szövegíróként és olvasószerkesztőként dolgozott különböző újságoknál, de rövid időt lehúzott egy rádiumtartalmú termékeket gyártó cégnél is. Az akkoriban már ismertebb Robert Heinlein (aki később többek között a Csillagközi inváziót is megírta) bevette azokba a találkozókba, amiket a helyi sci-fi írók tartottak. Cartmill itt találkozott Campbell-lel, aki 1943-ban azt az ötletet dobta fel neki, hogy írjon egy olyan sztorit, ami egy különösen pusztító erejű szuperbomba körül forog.
Cartmill nem volt rossz író, de azért nem véletlenül nem emlegetik a legnagyobbak között. A Deadline (Határidő) című novellája idegen bolygók idegen hadseregei közötti konfliktusról szól, ahol egy katonának a védvonalak között kell megtalálnia egy tudóst és az ő legendás, titkos bombáját. A Deadline az a fajta sci-fi szöveg, amiben úgy lesznek a nevek egzotikusak és földöntúliak, hogy átlagos kereszt- és főnevek azok, csak visszafelé. A két harcoló ország? Sixa (azaz fordítva axis, tengelyhatalmak) és Seilla (azaz fordítva allies, szövetségesek). A tudós neve? Sitruc. A főszereplőt elcsábító ellenséges katona? Ylas. És így tovább. Online el lehet olvasni, eredeti nyelven.
A Deadline-nak nem volt túl nagy sikere, a lap olvasói szerint a hatodik legjobb novella volt az 1944. márciusi számban, amiben hat novella jelent meg. Az Astounding Science Fiction történetét összefoglaló A Requiem For Astounding nevű könyvben maga Cartmill nevezte „stinker”-nek, azaz tulajdonképpen gagyinak a saját szövegét. A novellát megrendelő szerkesztő sem volt vele elégedett, de kellett a szöveg, az írónak meg a betevő falat. A novellát egy „Orban” nevű grafikus illusztrációjával hozták le.
Ami viszont a publikálás után történt, az sokkal érdekesebb. Cartmill lakhelyére (egészen véletlenül a kaliforniai Manhattan Beach) ugyanis nem sokkal később bekopogtatott a kémelhárítás azt tudakolva, hogy honnan szerezte meg a novellához felhasznált információkat. A Deadline-ban szereplő szuperbomba ugyanis az U-235-ös uránizotóppal működött, pontosan úgy, mint amiket éppen Los Alamosban próbáltak tökéletesíteni. Cartmill váltig állította, hogy a felkérés a szerkesztőtől jött, és kifejezetten olyan információkat raktak a szövegbe, amik a nyilvánosság számára is elérhetők voltak. A kémelhárítás Campbellnél is kopogtatott, ő ráadásul a Massachusettsi Műszaki Egyetemen (MIT) diplomázott, szóval tisztában volt azzal, hogy mi a fisszió, a Deadline-ban nagy zűrt okozó részletek pedig szinte szóról szóra tőle jöttek, egy korábbi levelezéséből.
Mivel több tudós is járatta az Astounding Science Fictiont Új-Mexikóban, a novella híre a Los Alamos-i laborba is eljutott, Teller Ede állítólag eléggé meglepődött azon, hogy Cartmill leírta, milyen erkölcsi dilemmákkal járhat egy ilyen bomba felrobbantása. A hatóságok napokig kérdezték ki Cartmillt és Campbellt is, és a legenda – és mindkettejük elmondása – szerint nyomatékosan megkérték a szerkesztőt, hogy legyen szíves, ne jelentessen meg több olyan szöveget, amiben maghasadással foglalkoznak. A Manhattan-terv biztonsági vezetője állítólag az amerikai cenzorokhoz is fordult, hogy az egész magazint úgy, ahogy van, tiltsák be állambiztonsági okokra hivatkozva, de a cenzorok ezt megtagadták. Ők is arra a megállapításra jutottak, hogy ha valaki sci-fivel foglalkozik, akkor valószínűleg olyan munkákat fog megjelentetni, amik a valóságból indulnak ki, egy kis fantáziával megbolondítva.
Az elnéző döntés azért is érdekes, mert 1943 júniusában az Egyesült Államok cenzorirodájának vezetője, Byron Price kiküldött egy közleményt több ezer újságnak és rádióállomásnak, hogy ha lehetséges, akkor inkább ne hozzanak le olyan történeteket, amikben hasadást, rádiumot, uránt, vagy egyéb, az atombomba gyártásához köthető témákat és részleteket emlegetnek. Price célja az volt, hogy a közvéleménynek lehetősége se legyen arról gondolkodni, hogy éppen zajlik a Manhattan-terv. Majdnem száz évvel később, és jó pár évvel a Streisand-hatás után meg merem kockáztatni, hogy Campbell direkt akart ezzel a kéréssel szembemenni, amikor megrendelte a Deadline-t.
A Deadline amúgy nem az egyetlen tudományos-fantasztikus fikció volt, ami egy ilyen tömegpusztító bombával foglalkozott, H. G. Wells A felszabadult világban már 1914-ben írt atombombáról és atomhasadásról, Heinlein Elégtelen megoldás című novellája 1941-ben szintén emlegette az U-235-ös izotópot. Az Astounding szerkesztőjének hatalmas elégtétel volt az, hogy a hatóságok ennyire komolyan vették a lapját, hiszen mi lehet nagyobb elismerés, mint hogy rajta tartják a kezüket a tudomány pulzusán.
Cartmill a hatvanas években, 55 éves korában meghalt, a Deadline lett a legnagyobb öröksége. Fia, Matt, egészen véletlenül 1943-ban született. Ő még mindig él, elismert antropológus.
Felhasznált források:
Dorian Lynskey: Everything Must Go. The Stories We Tell About the End of the World
Alva Rogers: A Requiem For Astounding
Reflections: The Cleve Cartmill Affair
