Sokféleképpen tud félresikerülni a karácsony: elég hozzá egy idegesítő rokon, egy klasszikus rosszízű politizálás az ebéd felett, vagy ha éppen rossz ajándékot kapunk. Ezek mind eltörpülnek amellett, amit a Westminster apátság dékánja érezhetett 1950 karácsonyának reggelén. Alan Campbell Don ekkor szembesült azzal, hogy valaki betört éjjel az apátságba és elvitte a koronázásra használt trónba beépített szent követ, egy 150 kilós vörös homokkőtömböt.
A Scone-i kőnek, vagy Végzet kövének nevezett képződménynek szimbolikus jelentősége volt a skótok számára. Az ősi kövön ugyanis eredetileg a skót uralkodókat koronázták meg, aztán 1296-ban, a skót függetlenségi háborúk idején I. Edward angol király serege vitte el Scone-ból, mint háborús zsákmányt. Innentől őrizték a Westminster apátságban, beépítve Edward király trónjába. Azzal, hogy skót nemzeti identitás szimbólumának számító követ elvitte magával, I. Edward gyakorlatilag kikiáltotta magát „a skótok királyának” – ez a tüske pedig évszázadokig sértette a skót nemzeti büszkeséget.
„A világ végére is elmegyek, hogy visszahozzam” – mondta a dékán a lopás után két nappal a BBC rádióadásában, és „érthetetlen bűncselekménynek” nevezve a történteket. „Ezt a drága ereklyét milliók őrzik a Brit Nemzetközösségben, és nem mellékesen szeretett királyunk skót származásának szimbólumát látják benne”, mondta Don.
Pár nappal később a BBC már arról írt, hogy a trónba valaki a JFS betűket karcolta. Arra következtettek, hogy ez csak a „Justice for Scotland” (vagyis Igazságot Skóciának) rövidítését jelentheti és alátámasztja azt az elméletet, hogy a kő eltűnése skót nacionalisták műve. A kő eltávolítása nyomot hagyott a trón és az apátság többi részén is, azon az útvonalon, ahol a betörők elhurcolták magukkal – egészen a Temze partjáig, ahol megszűntek a nyomok.
A Scotland Yard egy ideig azon az állásponton volt, hogy a követ a vízbe dobhatták. Egy névtelen bejelentés alapján kétszer átkutatták a Hyde Parkban található tavat is, de nem jártak sikerrel. A rendőrség útzárakat állított fel, és 400 év után először lezárta Skócia és Anglia határát – ekkor viszont már késő volt.
Jó ötletnek tűnt
Azt, hogy egészen pontosan mi történt azon a karácsonyi estén, 1951. májusában maga a négy tolvaj mesélte el a közszolgálati rádió élő adásában. Ian Hamilton, Gavin Vernon, Kay Matheson és Alan Stuart mind a huszas éveik elején jártak – a Glasgow-i Egyetem diákjai voltak, és nem mellesleg egy szakadár skót nacionalista szervezet tagjai.
A négy fiatal két Fordban, egy 18 órás autóút után érkezett meg Londonba 1950. december 24-én. Az éjféli mise alatt hárman elrejtőztek az apátság egyik kápolnájában, az épületet pedig szokás szerint a mise után bezárták. Mindeközben a 22 éves Matheson a közelben parkoló autóknál várt.
Innentől kicsit úgy alakult a sztori, mint egy közepesen szórakoztató hollywoodi akcióvígjátékban:
a szent kő kioperálása ugyanis nem ment a tervek szerint, kiemelés közben kettétörött.
Mint utóbb kiderült, ennek az lehetett az oka, hogy a kő pár évtizeddel korábban már megsérült egy bombatámadásban, ami mögött a szüfrazsettek álltak. „Emlékszem, mennyire megrémültem. Utaztunk 400 mérföldet, erre, miközben húzzuk ki a követ, szétesik” – mondta később Hamilton.
A darabokat sietősen kihurcolták az autóhoz és betették a csomagtartóba. Már éppen elindultak volna, amikor az egyikük észrevette, hogy nyitva hagyták az apátság ajtaját. Ketten visszamentek, hogy bezárják, ekkor viszont egy rendőr tűnt fel. Hamilton és Stuart elbújtak az épületben és magukra zárták az ajtót, a kocsiban rajtakapott Matheson és Vernon pedig azt adta elő a járőrnek, hogy ők egy szerelmespár, akiknek nincs hova menniük szenteste. A járőr nem fogott gyanút: rágyújtott egy cigire, barátságosan elcsevegett velük, majd elengedte őket. Ahogy tiszta lett a levegő, Hamilton és Stuart előbújt az apátságból, bezárták az ajtót és elszeleltek a tett helyszínéről – Matheson az egyik kocsival és a kő kisebbik darabjával, a többiek a másikkal.
A lány Birminghamig ment és egy barátjánál hagyta a kocsit, majd továbbvonatozott Skóciába. Társai mindeközben kicsit meg voltak lőve, hogy mit csináljanak a nagyobbik kődarabbal: végül egy Rochesterhez közeli mezőn elásták, és csak pár héttel később mentek vissza érte. Miután sikerült átcsempészni Glasgow-ba, a követ elvitték egy Baillie Robert Gray nevű kőfaragóhoz, aki nem mellesleg a Skót Nemzeti Párt egyik alapító tagja volt. Gray sikeresen összeillesztette a kő két részét, egyes források szerint a művelet befejezése előtt még beleillesztett egy kis papirost a kőbe – azt azonban, hogy mit írt a papírra, a mai napig nem lehet tudni.
„Amíg Skóciában van, boldog vagyok”
A nyomozásba hamar bekapcsolódott a skót rendőrség is, de gyakorlatilag semmilyen nyomon nem tudtak elindulni – hónapokig sötétben tapogatóztak, az ügy pedig kitartóan az újságok címlapján virított.
Eközben Glasgow-ban egyre több vita alakult ki arról, hogy mit kezdjenek a kővel. A helyzetet nehezítette az is, hogy időközben kiderült, a brit uralkodó, VI. György haldoklik, ha pedig az utódja közelgő koronázásig sem kerül meg a kő, a szertartás jogszerűsége is megkérdőjeleződhet. A skót közhangulat eleinte a nacionalisták mellett volt: a kő eltávolítását egy, az angolok elleni bátor akciónak tartották, a de aztán fokozatosan kezdte az ügy elveszíteni a támogatást. Az akció mögött álló szervezet elnöke úgy volt vele, hogy már így is óriási publicitást kaptak – azt viszont nem akarta, hogy a királlyal szimpatizálókat az ügyük ellen fordítsák, ahogy azt sem, hogy egy esetleges büntetőeljárás veszélybe sodorja a szervezetüket.
Az összeesküvők végül 1951. április 10-én az Arbroath-i apátságban hagyták a követ: a helyszínválasztásnak szimbolikus jelentősége volt, 1320-ban ugyanis itt fogalmazták meg a skót függetlenségi nyilatkozatot. A tudósításokban később az állt, hogy a követ megtalálták, de egyik nacionalista szervezet sem vállalta a felelősséget annak „kiszabadításáért”. A követ még aznap a Glasgow-i rendőrségre szállították, a központi utasítás pedig az volt, minél kisebb feltűnéssel kerüljön vissza Londonba.
Pár nappal később Sir Hartley Shawcross legfőbb ügyész a brit Képviselőház előtt kijelentette: nem áll érdekükben, hogy mártírokat kreáljanak azzal, hogy büntetőeljárást indítanak a „vulgáris rongálás” és rablás ügyében. A skót South Ayrshire tartomány képviselője erre úgy válaszolt, Skóciában nem lopásként tekintenek a történtekre, hanem egy kísérletként arra, hogy visszaszerezzék, ami az övék volt. Szavainak azonban nem lett hatása, csupán pár gúnyos nevetést kapott képviselőtársaitól.
A kő ezután visszatért a Westminster-apátságba, ott volt 1953 júniusában, II. Erzsébet koronázásakor is – ez volt egyébként az első brit koronázási ceremónia, amit élőben közvetítettek a BBC-n. Időközben a dékán is megnyugodott. „Sajnálom, hogy ilyen módon eltávolították a koronázási trónról, de nem haragszom azokra, akik elvitték. Örülök, hogy önként visszaadták” – mondta a kő megkerülése után Alan Don.
És ezzel még mindig nem zárult le a Végzet kövének története. 1996-ban ugyanis John Major brit miniszterelnök úgy döntött, hogy visszaadja a követ Skóciának – azzal a feltétellel, hogy azt minden jövőbeli koronázás alkalmával visszahozzák. Az átadási ceremónián a négyből három egykori bandita is megjelent. Alan Stuart például gratulált a szervezőknek, mondván: „sokkal jobb munkát végeztek, mint mi 1950-ben”. „Legyen az Stornoway, Inverness vagy Edinburgh, amíg Skóciában van, boldog vagyok” – mondta Kay Matheson az ünnepségen.
Források: BBC, Wikipedia, Glasgow Police Museum
