Az idei téli olimpia egyik helyszíne, Cortina d’Ampezzo már hetven évvel ezelőtt, 1956-ban is otthont adott a játékoknak. Az olasz kisváros a magyar sporttörténelembe is beírta magát, ott szerzett bronzérmet műkorcsolyában a Nagy testvérpár, de ez az olimpia sem múlt el kisebb-nagyobb botrányok nélkül.
Magyarország az összes eddigi téli olimpián részt vett, az adottságainkból adódóan érthetően kis küldöttséggel. 1956-ban két sportoló, Nagy Mariann és fivére, Nagy László képviselte az országot (ennél csak 1972 volt szerényebb, akkor Almássy Zsuzsa egyedül versenyzett). Cortinára azonban néhány héttel korábban még jóval nagyobb küldöttséggel tervezett a Magyar Olimpiai Bizottság, Sebes Gusztáv, a szervezet elnöke azt jelentette be, hogy Magyarország síelőket, gyorskorcsolyázókat és műkorcsolyázókat küld az olimpiára. Ebből lett aztán egyetlen műkorcsolyázó páros.
Az Izraelben megjelent Uj Kelet című lap akkoriban úgy értesült, hogy a magyarok 98 fős küldöttséggel számoltak, és ennyi személyre is foglaltak szállást. Miután végül csak két sportoló és két kísérő jelent meg, a szálló tulajdonosa nekik sem akart szobát nyittatni, és kártérítést követelt. Ettől csak akkor állt el, amikor kiderült, hogy másnak is ki tudja adni a szobákat, a magyaroknak pedig a szervezők kerestek másik szálláshelyet.
Az olimpia előtt néhány héttel a Népszava még szintén népesebb magyar csapattal számolt. „Gyorskorcsolyázóink olyan formában vannak, hogy sorra dönthetik a magyar csúcseredményeket, s ezzel már az első tíz közé is bejuthatnak. Sízőinknél különösen a 15 km-es futásban és a 4x10 km-es váltóban számíthatunk az eddiginél jobb szereplésre. Női távfutóink és lesiklóink, sőt a minden eddiginél keményebb és alaposabb edzésen átment férfi műlesiklóink jobban szerepelhetnek, mint eddig bármikor, noha most olyan világhírű, nagyszerű gárdával bővült – először! – a mezőny, mint a Szovjetunió bajnokainak együttese” – írták.
Arra, hogy végül miért apadt le az olimpiai csapat nem tértek ki a korabeli magyarországi lapok, de egy másik emigráns újság, a Münchenben szerkesztett Uj Hungária azt írta, hogy az enyhe télre, és felkészülési nehézségekre hivatkozva csökkentették a létszámot. A 98 fős csapat terve eleve erősen eltúlzott lehetett, a téli sportokban jóval nagyobb hagyományokkal bíró Finnország is csak 31 sportolót delegált, és a benevezett 32 ország sportolóinak összlétszáma sem érte el a 900-at.
A kommunista rendszerrel szemben álló Uj Hungária nem csak a létszámban talált kivetnivalót. „Még kínosabb feltűnést keltett, hogy a felvonuláskor a népi demokráciák közül Magyarország volt az egyetlen, amelynek nemzeti színű zászlaján a szovjet felségjelvény, a sarló-kalapács éktelenkedett. Magának a szovjet csapatnak sem volt ilyen harsogóan ízléstelen dekorációja, mint a magyaroknak. Cortinában tartózkodó honfitársaink érthető bosszankodással vették tudomásul a népi demokratikus Magyarország téli sportjának ezt a fonák, furcsa »képviseletét« a nagy nemzetközi találkozón.”
A téli olimpiával a hazai sajtóban csak szőrmentén foglalkoztak, az Esti Budapest lap például magát Nagy Lászlót tekintette kiküldött tudósítójának, aki rendszeresen adott telefonos tájékoztatást a játékokról. Sok magyar induló hiányában és a nyilvánvaló igazodási kényszer miatt téli olimpián akkor először részt vevő szovjet sportolókról viszont jó néhány zengedező cikk megjelent.
Nagyék bronzérme – ők már 1952-ben is harmadikok voltak az olimpián – sem keltett különösebb szenzációt, de a tudósítások azért próbálták érzékeltetni, hogy a műkorcsolyázók versenyén nem volt minden rendben a pontozással.
„A legnagyobb közönségsikert mégis a Nagy testvérpár aratta, harmonikus mozgásuk, térelosztásuk, ugrásaik és emeléseik kitűnően sikerültek, úgyszólván legkisebb hiba nélkül mutatták be gyakorlatukat. A 12 000 főnyi közönség hatalmas tapssal jutalmazta szereplésüket. A közönség soraiban nagy visszatetszést szült, hogy a pontozóbírák a tartalmat átlagosan 5,6, a kivitelezést pedig 5,5 ponttal értékelték, kevesebbre, mint az előttük futott és gyengébbnek látott Európa-bajnok Schwarz-Oppelt párt. A közönség elégedetlensége a német Kilius-Ningel pár futásának értékelése után botrányban tört ki: almacsutkákat, papírokat, cukorkákat dobáltak a jégre, s ezért tíz percig szünetelt a verseny, így az olimpiai bajnokságot az Európa-bajnok Schwarz-Oppelt pár szerezte meg” – számolt be a Népszava.
Mestyán János, a Társadalmi Korcsolyázó Szövetség elnöke szerint érdemtelenül favorizálták a bírók a végül második Dafoe–Bowden-párost is. „A kanadaiak színtelen gyakorlatokat mutattak be a Nagy-testvérpár élénk, változatos és pontos gyakorlataival szemben. Mégis a kanadaiak lettek a másodikak.” Balázs Zoltán, aki szintén benn ült a zsűriben, a Sport és Testnevelés című lapban számolt be részletesen az olimpiai műkorcsolyaversenyekről, és abba is bepillantást engedett, milyen alkuk és alkalmi szövetségek köttetnek a pontozóbírók között.
„A Schwarz-Oppelt párt csak a jobb propaganda és a nagyobb, hatásosabb keret segítette a győzelemhez. Programjuk jó, hatásos. Nehézség és művészet szempontjából azonban elmaradt a Nagy pár programjától. A második helyezett Defoe-Bowden kanadai pár helyezése teljesen indokolatlan és ezüstérmüket kizárólag világbajnoki címüknek és az angol-amerikai összefogásnak köszönhetik. Jellemző, hogy nem is másodiknak, hanem elsőnek akarták behozni őket” – írta a korcsolyabíró, aki így folytatta később írását: „A kanadai és ausztráliai bíró ellenszenve és összhangja szinte feltűnő volt, mert ők 5-ik, illetve 6-ik helyre tették Nagyékat, ami feltétlenül helytelen ítélkezés volt. Az osztrák, a csehszlovák, az amerikai és a svájci bíró 3-ik helyre helyezte őket és így az én 1-ső helyezésemmel együtt már abszolút harmadikak voltak, ami az adott helyzetben, az adott körülmények között feltétlen sikernek számít, annak ellenére, hogy a második helynél rosszabbat semmi esetre sem érdemeltek volna.”
Nagy László a verseny előtt a gyengébbik osztrák páros miatt dohogott. „Mi évek óta Csajkovszkij Olasz capricciójára futunk, s ez a zene nemrég tetszett meg az osztrák párosnak is, bár tudták, hogy ez a mi zenénk. Valószínű, sokak számára idegesítő lesz, hogy tíz percen keresztül ugyanazt a zenét hallgatják, s ez bizony hátrányosan befolyásolhatja a mi futásunk megítélését. Lehet azonban, hogy éppen a kivitelezési különbség miatt lesz kedvező nekünk a közös zene.”
A műkorcsolyaversenyek ezen az olimpián még a szabadban zajlottak, egy völgykatlanban 12 ezer fős lelátót építettek a pálya köré. Ebben a stadionban volt az olimpia megnyitója, ami mindjárt hozott is egy nagy bakit. Guido Caroli gyorskorcsolyázó hozta be a lángot, de egy a jégen áthúzott kábelben elvágódott. Aztán hamar feltápászkodott, és ezután lobbant fel az olimpiai láng.
A cortinai olimpiát utólag sokan méltatták, csak azt rótták fel problémaként, hogy kevés volt a néző. Mező Ferenc szerint az északi összetett sífutószámánál a sístadionban csak egyetlen fizető néző volt, és a többi számon sem tolongott a nép, így hangulatban a két megelőző olimpiától (St. Moritz, Oslo) elmaradt az olasz esemény.
Ha azt gondolnánk, hogy csak napjaink és a felgyorsuló klímaváltozás gondja a hóhiány, akkor tévedünk. A cortinai olimpia előtt hetekig arról cikkeztek az újságok, hogy nincs elég hó, és 1922-ben volt utoljára ilyen hóínséges év a Dolomitokban. A megfelelő hótakaró hiánya a sípályákon több balesetet is okozott, sokan buktak sziklakibúvásokon és szenvedtek súlyosabb sérüléseket. Műhavat akkoriban még nem gyártottak, így az olaszok más területekről betárazott havat szállítottak a versenyhelyszínekre, amit három ezred hegyivadász terített el a síugrósáncon, a lesikló- és sífutópályákon.
