Örök kérdés, hogy a magyar sportolók milyen hatást váltottak ki a világban – és ha nehéz is objektív mércét találni erre, figyelemre méltó összesítést készített a témában a Laureus Alapítvány. Az 1999 novemberében Bécsben megrendezett Évszázad Sportolói Gálájára száz sportolót választottak ki a valaha volt legjobbak közül, és erre a díjátadóra három magyart hívtak meg. Egerszegi Krisztinát, Puskás Ferencet és Papp Lászlót. Puskás vonattal érkezett, a magyar kalauz vonatjegyet kért tőle, az osztrák autogramot. Egerszegi sosem kedvelte a felhajtást, a gála előtti utolsó órákban esett be, a ma éppen száz éve született Papp László viszont a betegsége miatt már nem vállalta az utat.
Ott a helyszínen azt találgatták, vajon hány évente születnek olyan kivételes egyéniségek, mint akik ezen a listán vannak. Erre nem igazán adható konkrét válasz, de Papp esetében úgy becsülték a sport legnagyobb tudorai, hogy 30-40 évente érkezik olyan tehetségű ökölvívó, mint ő. Legnagyobb teljesítménye, hogy három olimpiát nyert zsinórban, ráadásul két súlycsoportban. Ez utána mindössze két kubai zseninek (Felix Savón és Teofilo Stevenson) sikerült. Így vannak ebben a szűk klubban ma az egész világon hárman.
Papp életének nagy pillanata lehetett volna Bécsben találkozni Muhammad Alival, aki a gálán megnyerte a küzdősportok kategóriáját. A pályájuk közt van időbeni átfedés, de csak pár év.
Állandó kérdés az is, hogy egy kivételes életmű létrejöttében hány véletlen játszik szerepet. Pappnál mindjárt ott az első, hogy az egyik barátja, Krebs Lajos imádta az ökölvívást, ő vitte el először az edzőterembe. Az édesanyja kevésbé szerette a küzdősportot, ő focistát látott a fiában – ügyesen is kezelte a labdát Laci –, mondta is neki, ha annyira vágyik a pofonokra, akkor majd inkább ő ad neki lefekvés előtt párat otthon.
1944-ben jött a második véletlen: 17 évesen a második világháborúba vitték szolgálatra, a német front felé kényszerítették. A vagonjukat kétszer is légi támadás érte. Volt több olyan leventetársa, aki meghalt, de ő szerencsésen megúszta a sortüzet. 19. születésnapját Dániában töltötte, nem akart kint maradni, ahogy lehetett, jött is haza, májusban már itthon volt. (Anyja megözvegyült, amikor Laci 11 éves volt.)
1946-ban – egy újabb véletlen – az is szóba jött, hogy Torma Gyulával és Sípos Imrével együtt Csehszlovákia színeiben bokszol tovább, egy meccsen szerepelt is az ország válogatottjában. Sípossal egy kis hentesüzletben kaptak munkát és fizetést, ám ő végül maradt magyar színekben, mert itthonról azt írta neki az anyja, hogy stabilizálódott az anyagi helyzet, a forint árfolyama, van értelme a hazatérésnek. Tormától egyébként – papíron legalábbis – kikapott egy meccsükön, jó barátja maradt amúgy, és Csehszlovákiának nyert aranyérmet az 1948-as londoni olimpián.
Papp 1947-ben kellemetlen vereséget szenvedett az Eb-n, utána viszont páratlan győzelmi sorozatba fogott, és élete első olimpiáján sem kellett különösebben izgulni azért, hogy esetleg kikaphat. Első három meccsét kiütéssel nyerte, az olasz Fontana ellen pontozással volt jobb, a fináléban a brit Wright sem tudott ellenállni a rohamainak, bár a hazai közönség ahogy csak tudta, űzte-hajtotta előre. Már akkoriban profinak csábították, de esze ágában sem volt Amerikába menni, pedig vélhetően nagy karrier várta volna.
1952-ben nyerte meg azt az olimpiát – előtte a két Eb-t is magabiztosan hozta –, amire a legbüszkébb volt. Négy tengerentúli ellenfelet győzött le, elsőként mindjárt az első fordulóban az amerikai Webbet.
Amikor belépett a karámba, ahogy ő nevezte a ringet, az első gongszó előtt üdvözlésre nyújtotta a kezét, Webb azonban rögtön egy ütéssel válaszolt, amin eléggé felhúzta magát. Az sem tetszett neki, hogy az első menetben többször rálépett a lábára, és szerinte akkora cipője volt, mint egy hegedűtok. A másodikban aztán véget vetett a küzdelemnek.
„Rávertem a gyomrára, leeresztette a kezét, állon vágtam. Fekete volt a srác, mint a korom, a fehér szemgolyója forgott, mint a rétestészta.”
Volt még egy másik közkedvelt hasonlata: „ki-be járt a szeme, mint az asztalfiók”. Emiatt is mondta rá Gyurkovics Tibor író, hogy nemcsak a ringben, hanem a nyelvben is virtuóz. És akkor arról a hasonlatáról még nem is beszéltünk, hogy „lekonyult az orra, mint a templomkilincs”.
Az 1952-es olimpiai döntő azért is volt különleges számára, mert a már győztes magyar focisták és a szintén aranyérmes vízilabdázók voltak a legnagyobb drukkerei a helyszínen. A dél-afrikai Van Schalkwyk ellen végig irányított, számolni is kellett az ellenfelére, a Puskás Ferenc és Gyarmati Dezső vezette magyar drukkerhad kórusban el is számolt tízig. A bíró végül nem számolta ki a riválisát, de egy percre sem forgott veszélyben a sikere. Magyarországnak ez volt a tizenhatodik aranya ezen az olimpián, így az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött a harmadik helyen végzett a nemzetek rangsorában. Papp méltó teljesítménnyel koronázta meg az ország, egyben a társai teljesítményét.
A harmadik olimpiai aranya különleges körülmények között született meg, mert erre az olimpiára, 1956-ban egy nem várt vereséggel utazott ki. A lengyel Pietrzykowski ellen nem akart bokszolni szeptemberben, a sportvezetés azonban ragaszkodott hozzá. Papp még nem heverte ki tüdőgyulladását, ennek ellenére is bement a ringbe, és a riválisa padlóra küldte. Szokatlan perspektíva – mondta a meccsről közvetítő Szepesi György, mert éles meccsen ebből a szemszögből még soha nem kellett körbenéznie a magyar klasszisnak a ringben. A lengyel érezte a vérszagot, úgy megsorozta, hogy csak támolyogni tudott a gongszó után a ring sarkába. Ez a vereség külföldön is nagy visszhangot váltott ki, szertefoszlatta a verhetetlenség mítoszát, így a kihívók azt érezhették, eljöhet az ő idejük, 30 évesen már nem lesz sebezhetetlen a magyar sztár.
A november végi olimpiára viszont Adler Zsigmond mesteredző kieszelt egy olyan ütéskombinációt (három másodpercen belül egy balos a gyomorra, kettő villámgyorsan az állra), amiről tudta, hogy nem ízlik majd a lengyel riválisnak, már ha összekerülnek. Az első körben Papp erőnyerő volt, így meccs nélkül jutott a legjobb nyolc közé, ott az argentin Saenz nagyon fogadkozott ugyan, de KO-val lett vége a meccsnek. Papp valami olyasmit mondott neki, hogy azért vagy babaarcú, mert még nem kaptál nagy verést.
Az elődöntőben jöhetett a visszavágó a lengyellel szemben. Nyoma sem volt Papp imbolygásának, sokkal inkább a sugárzó magabiztosságnak, simán nyert. A fináléban a Puerto Ricó-i Jose Torres volt az ellenfele, akit az első és a második menetben is megfogott egy-egy nagy ütéssel, és bár nem számoltak rá, érezte a szorítóban, hogy fölényben van, és csak az a kérdés, hogy végigmegy-e a 3×3 perc. Végigment, és egyhangú pontozással hozták ki őt győztesnek. Torres azt nyilatkozta róla, hogy a fordított alapállása miatt alig tudott a közelébe férkőzni, de hát egyébként is egy született bajnok.
„Soha nem ünnepeltek úgy, mint Melbourne-ben” – nyilatkozta évekkel később Papp. A helyi magyarság és az egész világ vágyott a vérbe fojtott magyar forradalom utáni sikerekre.
Papp összesen 14 győztes meccset vívott a három olimpiáján. A negyedikre, ha akart volna, sem tud elutazni, mert akkoriban volt egy korhatáros szabály, 34 év felett nem mehetett olimpián senki a ringbe. Mivel márciusi születésű volt, 1960-ban már túlkoros lett volna. Pietrzykowski egyébként ott volt Rómában, eljutott a döntőig, a legyőzőjét úgy hívták: Cassius Marcellus Clay Jr., vagyis a későbbi Muhammad Ali.
Papp így 1957-ben profinak állhatott, ahogy a nála tíz évvel fiatalabb Torres is, aki később világbajnok lett.
Pappnak azonban a politika nem hagyta, hogy kiteljesedjen és a profik között is halhatatlan legendává emelkedjen.
A meccseire sokan voltak kíváncsiak szerte Európában, jelentős szurkolótábora alakult ki külföldön is, imádták a dinamikus és pontos ütéseit, lehengerlő stílusát. 1957 májusában Alois Brand ellen mutatkozott be Kölnben, 1959 áprilisában törött kézzel harcolt ki döntetlent Párizsban Ballarinnel szemben. Kedvenc helyszínén, a bécsi Stadthalléban szerezte meg 1962. májusban a középsúlyú Eb-címet, a dán Chris Christensent verte. Ezt az övet hatszor védte meg, a dánt Koppenhágában is felülmúlta. 1963 decemberében Madridban bokszolt, és a korszak nagy focisztárjai, Puskás Ferenc és Kubala László toboroztak neki szurkolótábort. 1964. októberben Mick Leahy sem tudta feltartóztatni Bécsben.
Ezzel a sikerrel jutott el a vb-címmeccsig, a világbajnoki övet azonban nem szerezhette meg 1964 végén. Az MSZMP vezetése ugyanis nem hagyta jóvá, hogy Joey Giardello ellen mérkőzzön, nem kapott útlevelet, nem hagyhatta el az országot. 38 éves volt ekkor, a hivatalos magyarázat szerint a kora miatt féltették a vereségtől. Az edzője szerint ugyanakkor ereje teljében volt, és bár bokszban olyat nem lehet mondani, hogy tuti nyer, de hatalmas esélye lett volna.
A valódi ok sokkal inkább az volt, hogy a szocialista sporterkölccsel összeegyeztethetetlen a keresete. „Egy munkás 300 év alatt keresne annyi pénzt, amit Papp elvtárs 30 perc alatt.” Hogy ez a mondat valóban, ebben a formában elhangzott-e, ahogy a fáma tartja, már nem lehet kideríteni, de ez volt a legfőbb magyarázat. Már 1989-et írtunk, amikor megkésett kárpótlásul ezt a bajnoki övet (mint minden idők legjobb középsúlyú ökölvívója) végül megkaphatta.
Az elutasító döntésről jó eséllyel Biszku Béla és Gáspár Sándor szintjén döntöttek, Marosán György, aki Papp tisztelője és patrónusa volt, ekkor már kiszorult a párt felső vezetéséből, és nem tudta az akaratát érvényre juttatni.
Az akkori sportirányítási rendszer egyik legnagyobb hibájának vagy akár bűnének is lehet nevezni azt, hogy Pappot megfosztották élete legnagyobb esélyétől. Nem csoda, hogy depressziós lett, ez a seb soha nem gyógyult be. A legendás Hofi Géza segített jobb kedvre deríteni, a humorista gyakran kérte, hogy kísérje el a fellépéseire. Az 1968-as gyengébb olimpiai szereplés után ő lett a válogatott kapitánya, 1972-ben pedig Gedó György újra olimpiai aranyérmet nyert a magyar boksznak. Rajta kívül még ketten voltak döntősök ezen az olimpián, vagyis a sportágnak az egyik legsikeresebb olimpiája volt ez Münchenben. Ha örült is Gedó aranyának, a maximalizmusára jó példa, hogy bántotta a két ezüst, vagyis a két vereség a döntőkben. A szobájába zárkózott, és a sírás kerülgette. Magyar öklöző mindaddig nem veszített olimpiai döntőt.
Eközben szerepelt pár kultikus filmben, mint például az 1969-es Az oroszlán ugrani készül (ebben egyébként egy rosszfiút alakított). 1971-ben mesteredzői címet kapott. Az 1988-as szöuli olimpián is ott ült a ring sarkában, négy évvel később Kovács István barcelonai bronzérménél is, aztán visszavonult.
Az egyik legnagyobb külföldi drukkere a francia színészlegenda, Jean-Paul Belmondo volt, aki maga is bokszolt, és a példaképének tartotta. Az 1975-ben forgatott Félelem a város felett című filmben emléket is állított neki. Belmondo ebben a filmben egy rendőrt játszik, és a bárpultban ott van a fotója. Kérdezi a csapostól, hogy ő kicsoda. Mire érkezik a válasz: Papp Laci.
2003-as halála után egy évvel a frissen átadott multifunkcionális sportcsarnok vette fel a nevét; Angyalföldön 2016-ban, a XII. kerületi Gesztenyés-kertben 2017-ben kapott szobrot.
Források: Papp Laci (Kő András könyve), Volt egyszer egy Papp Lacink című film.
